Amikor véget ér egyes ritka nyelvet beszélők utolsó tagjainak földi pályafutása, velük együtt anyanyelvük is kihal. Ellenkező folyamatra, egy régóta létező nyelv államnyelvvé válására alig van példa – különösen úgy, hogy e nép nem alkot szuverén államot. E kevés kivétel közé tartozik az összesen ötven–hatvanezer embert számláló feröeri közösség, amely a XX. század derekán államnyelvvé tette ősei nyelvét.
Feröer mindössze egy apró szigetcsoport az Atlanti-óceán északi részén, hasonló távolságra Skóciától, Norvégiától és Izlandtól. A Juhok szigete (valójában szigetcsoport) a nagy számban ott élő, feltehetőleg őshonos juhokról kapta a nevét: saját nyelvén F?royar, angolul Faroe Islands névre hallgat. A magyar nyelvben – német mintára – a Feröer elnevezés honosult meg, pedig a hozzáértők az eredeti kiejtéshez közelebb eső Förojart javasolják.
A szigetcsoport teljes területe mintegy 1400 négyzetkilométer (nagyjából feleakkora, mint Komárom-Esztergom megyéé), lakosainak száma nem éri el az ötvenezret. Az állandó lakosság egynegyede a fővárosban, a harcias Thór istenség nevét viselő Thórshavn-ban él, a többiek a kisebb-nagyobb, néha alig néhány házból álló településeken laknak; nagyjából tízezerre tehető a külföldre elköltözöttek száma.
Árulkodó zabszemek
Az óceán hullámai által szüntelenül korbácsolt 18 sziget a tenger alatti hátság kiemelkedő része, egy óriási rétegvulkán maradványa. Az 50–60 millió évvel ezelőtt kihunyt tűzhányó helyén sokáig a jég uralkodott, ez formálta a szigetek sziklagerinceit, ez vájta ki völgyeit. Az egészen a VI–VII. századig ember nem járta szigetek nyugati partjaira jellemzőek a függőlegesen leszakadó sziklafalak. A bazaltrétegek kelet felé lankásabbak, rajtuk vékony termőréteg tudott kialakulni. A rendkívül sovány talajon azonban a fák nem képesek megtelepedni, csak a zuzmók, mohák, fűfélék élnek meg itt. Meglepően sok virágos növény díszlik a csapadékkal bőven öntözött területen. A szigetvilág egyetlen „erdeje” egy mesterségesen ültetett parkocska Kunoy szigetén.
A tengeri madarak számára Feröer maga a paradicsom: a szigeteken sokmilliónyi madár fészkel, pihen és táplálkozik. Nemzeti madaruknak, a csigaforgatónak elegáns fekete-fehér tollruhája van, a szeme, csőre, lába élénk piros. Éles vijjogását mindenütt hallani, ő a tavasz hírnöke.
Nincs egyértelmű bizonyíték arra, mikor vetődött erre a tájra először az ember, azonban ír szerzetesek jelenlétéről Kr. u. 600 táján viszonylag megbízható leletek tanúskodnak. A legnyugatibb szigeten, Mykinesen találtak olyan zabszemeket, amelyeket 625 körül helyben termesztettek. Úgy tudni, a vikingektől űzve a szerzetesek valamikor 795 táján végül elhagyták a szigetcsoportot, és Izlandon kerestek menedéket.
A viking uralomtól az autonómiáig
Máig fennmaradt az első norvég telepes neve: Grímur Kamban Funningurban telepedett le 825 körül. A betelepülők második hulláma a IX. század utolsó harmadában, Széphajú Harald uralkodása alatt érkezett a norvég partokról, de az őslakosok egy része bizonyíthatóan Írországból és Skóciából származik. Egy tetszetős elmélet szerint a norvégiai vikingek ez utóbbi területekről raboltak maguknak asszonyokat. A nemrégiben elvégzett DNS-vizsgálatok alátámasztani látszanak ezt a tézist, ugyanis a feröeri lakosság férfiági leszármazást mutató Y kromoszómái 87 százalékban skandináv eredetűek, a női ágon öröklődő mitokondriális DNS viszont 84 százalékban skót, illetve ír származásra utal.
A világ első, azóta is létező parlamentjét itt alapították 900 körül. Az 1400-as évekig Althing néven működő törvényhozás (mai neve L?gting) 999-ben a kereszténység felvétele mellett döntött. A politeista hitvilágú vikingek ezt nagyon nem nézték jó szemmel. Véres testvérháború kezdődött, mely – más országokhoz hasonlóan – azzal zárult, hogy a keresztény Európához csatlakozni kívánó vezetők legyőzték a pogány hitűeket. A viking korszak rövid idő alatt leáldozott: 1035-ben meghalt az utolsó törzsfő, Tróndur í G?tu. Utódja, Leivur ?ssursson fölvette a kereszténységet és a norvég királyság hűbérese lett.
Legelőször egy 1280-as térképen történt említés a szigetekről, Farei néven. A XIV. század közepén ide is elért a „fekete halál”: a pestisjárvány az akkor mintegy 3–4000 főből álló lakosság felét-egyharmadát sírba vitte. A norvég uralom 1380-ig tartott; ekkor Feröer a dán királyság fennhatósága alá került. Az ezt követő fél évezredben a lakosság nagy szegénységben tengődött, sokára történtek csak nagyobb változások: az 1849-ben elfogadott dán alkotmány alapján Feröer a koppenhágai parlament mindkét házában képviseltetheti magát. Néhány évvel később megszűnt a dán kereskedelmi monopólium – ettől kezdve fejlődésnek indulhatott a feröeri gazdaság, amelynek hasznát addig a dánok alaposan lefölözték.
A XIX. század második felétől megerősödött az önálló nemzeti identitásra való törekvés. Pártok alakultak, melyek között a fő különbséget a Dániához tartozásra, illetve a tőle elszakadásra való törekvés jelenti – mind a mai napig.
Kevés ország profitált annyit a második világháborúból, mint Feröer. A német megszállást szenvedő Dánia nem tudta távoli területeivel: Grönlanddal és Feröerrel fenntartani a kapcsolatot. Feröert Anglia szállta meg, hogy biztosítsa a maga számára a hajózási útvonalat. Szerencsére ez nem járt különösebb véráldozatokkal, sőt az angolok innen szerezték be az élelmezésükhöz nélkülözhetetlen halhús egy részét. Feröer gazdasága felvirágzott, a lakosok pedig rájöttek, mennyivel jobb dolguk van, ha Dánia nem csapolja le a csöppnyi terület gazdasági hasznát. A háború után a korábbinál jóval nagyobb függetlenséget vívtak ki maguknak, bár az Izlandéhoz hasonló, teljes szuverenitást nem sikerült elérniük.
A Dánián belüli autonómiát végül 1948-ban vívták ki, átvéve a belügyek közigazgatási és kormányzati hatásköreit. Feröernek azóta saját parlamentje és önigazgatási rendszere, saját pénze, nemzeti zászlója és himnusza van. Felségjele és országszintű doménneve az „FO”. A szokatlanul magas szintű autonómia szintjét jól érzékelteti, hogy Dánia EU-tagsága dacára Feröer nem tagja az Európai Uniónak. Különösen figyelemre méltó, hogy 2005-ben Feröer kétoldalú megállapodást kötött Izlanddal egy egységes gazdasági térség létrehozására, de a nemzetközi szerződés hatálya nem terjed ki Dániára.
A széles körű autonómia további eklatáns példája, hogy 1948 óta a szigetek közigazgatásának hivatalos nyelve a feröeri. Az iskolákban 1937 óta a nemzeti nyelven tanítanak, a dánt kötelező idegen nyelvként oktatják harmadik osztálytól kezdve.
Lánctánc és írásbeliség
Az őslakos vikingek a germán nyelvcsaládhoz tartozó óészaki nyelvet beszélték, amely elszigeteltsége folytán Izlandon és Feröeren napjainkig fennmaradt. A norvégok uralkodása alatt az ősi nyelv volt a kommunikációs eszköz, de miután a dánok átvették az uralmat, először a közigazgatásban, majd a reformáció térhódításával a vallásban, a későbbiek során pedig a közoktatásban is a dán nyelvet vezették be kötelező jelleggel.
A maroknyi lakosság azonban hűen őrizte ősei nyelvét. Régi anyanyelvükön, szájhagyomány útján terjedtek a hősi énekek, a régi balladák. Európa legjelentősebb kulturális értékei között tartják számon a feröeri lánctáncokat, amelyek jószerével csak itt maradtak fenn kora középkori állapotukban. Az énekszóval kísért ősi körtáncokat ma is járják: az előénekes énekli a strófát, a többiek vele együtt a refrént, miközben összekapaszkodva lépegetnek körbe-körbe.
A XIX. században megerősödött a nemzeti identitásra való törekvés. A nemzeti nyelv újjáteremtésében
V. U. Hammershaimb tette meg az első jelentős lépést, amikor 1846-ban – a rokon izlandi nyelvet alapul véve – megalkotta a feröeri nyelv írott változatát. Az írásbeliség nagy lendületet adott a nyelv fejlődésének: megerősödött a nemzeti nyelvű sajtó, lefordították a Bibliát, feröeri nyelvű rádió-, majd televízióadót létesítettek. A könyvkiadás terén mutatott teljesítményük okán komoly figyelemben részesülnek a nemzetközi könyvvásárokon: az ötvenezres lakosság számára évente több mint 200 új könyvet adnak ki.
A legvonzóbb és legelgondolkodtatóbb adat a történetben: az ősi énekekből mintegy 70 000 strófát sikerült összegyűjteni annak a népnek az emlékezetéből, amely hosszú időn át mindössze 3–5000 főből állt. Hány versszakot kellett egy-egy embernek megtanulnia?
A szájhagyomány útján öröklődő sagák és balladák az évezredes szókincset őrizték meg a maga szépségében. Napjainkban pedig gondoskodnak arról, hogy a feröeri nemzeti nyelv alkalmazkodjon a modern élet követelményeihez.
A szigetország gazdasága
A feröerieket a világ legjobb hajósainak és halászainak tartják. Az ország jövedelmének legfőbb forrása a halászat: az export 95 százaléka és a nemzeti jövedelem mintegy fele a halászatból és a lazactenyésztésből származik. A tenger azonban nem nyújt könnyű megélhetést: nincs olyan apró település a szigeteken, ahol időről időre ne gyászoltak volna hajósokat. Sok helyütt emeltek emlékműveket a tenger áldozatainak, megörökítve a hajókatasztrófában odaveszett emberek nevét, életkorát és a végzetes út dátumát. A táblák arról tanúskodnak, hogy a gyermekkorúaktól az aggastyánokig kellett a férfinépnek dolgoznia a hajókon.
Az 1980-as években kialakult válságból való kilábalás óta Feröer gazdasága töretlenül fejlődik. A lakosság életszínvonala igen magas (nagyjából dániai szintű); 80 év fölött van a születéskor várható élettartam (a 34. legmagasabb a világon). A születési ráta 2,38 – ez az érték messze felülmúlja a nyugat-európai országok átlagát. Voltaképpen minden családnak saját háza van, de sok régi házat megtartanak akkor is, ha az idők során máshová költözik a família. A kistelepülések elnéptelenedése viszont nagy gondot jelent. A szigeteken található 120 helység közül négyben már nem lakik senki, 2-2 településnek egy, illetve két lakosa van. A falvak 13 százaléka tíz főnél kevesebb állandó lakót számlál.
Az ország mentalitásának egyik legalapvetőbb jellemzője az összetartás, egymás segítése, tisztelete. A túlélés záloga az önzetlen segítségnyújtás a bajbajutottaknak. A hosszú évszázadok során a zord körülmények között fantasztikus összefogás alakult ki a lakosság körében. Akár egy maroknyi lélek kedvéért is képesek költséges beruházásokba fogni. A szigeteken összesen 17 alagút van: a szélesebb, jelentősebb forgalmúak a nagyobb szigeteket kötik össze egymással. A kisebb szigeteken viszont több olyan alagutat is építettek, amelyek az alig néhány lakost számláló falvakhoz vezetnek. Ezek egy nyomsávos, világítás nélküli építmények, amelyekben pontos távolságokra lévő kiállók segítik a szemközti forgalom haladását. Kalsoy szigetén például, ahol négy településen száznál alig több ember lakik, 5 alagutat építettek az aprócska falvak elérhetősége érdekében. A felszínen futó utak olyannyira veszélyesek és olyan nehezen járhatók, hogy az alagutakat gyalogosok is használhatják. A kiváló minőségű, kátyúmentes, de keskeny hegyi utakon – az alagutakhoz hasonlóan – kialakult annak a rendje, mikor kinek kell félreállnia, hogy elengedje a szemközt jövő járművet.
A szigetek között természetesen sok hajó, illetve komp bonyolítja az utas- és áruforgalmat. A sokszor csak 5–10 házból álló településeken nincsenek üzletek, a lakosság mindennapi szükségleteit amolyan „házhozszállítással” elégítik ki – azzal a különbséggel, hogy a hajók az aprócska kikötőben adják át az árut a címzettnek.
Északi fekvése ellenére – a Golf-áramnak köszönhetően – Feröer vizei nem fagynak be. A szépséges szigetvilágra nem éppen a sok napsütés jellemző; óceáni éghajlata okán az időjárás pillanatonként változik. A felhőkből időről időre kibukkanó látvány viszont elképesztően gyönyörű: a ragyogó zöld legelőket sűrűn szakítják meg zord sziklák és a hegytetőről a tengerbe sietve alábukó vízfolyások, kisebb-nagyobb vízesések. Itt-ott színes, fűtetejű házacskák tűnnek elő, tarka-barka juhok legelésznek, miközben szüntelenül hallani a csapongó madarak vijjogását, a sziklaszirteket ostromló hullámok dübörgését. Az ember megérti azokat az óriásokat, akiknek annyira megtetszett Feröer, hogy az éj leple alatt egy kötéllel el akarták vonszolni Izlandra. Risin és Kellingin azonban nem járt sikerrel: addig küzdöttek, míg feljött a nap, amely azonmód kősziklává változtatta őket. A tolvaj óriások azóta Feröer egyik jelképévé váltak, és hirdetik e zord vidék fenséges szépségét.
TÓSZEGI ZSUZSANNA
2015/38
