Régen rossz, ha egy viccet magyarázni kell. Vagy a viccel van baj, vagy a mesélő – fogalmazzunk úgy – nem tudja hatásosan előadni. A jó viccet nem is kell magyarázni, mégis időről időre megteszik, sőt interdiszciplináris humorkonferenciákat is tartanak Magyarországon. És ez nem vicc. 2012 szeptemberében már a harmadik ilyen összejövetelt rendezték hazánkban. Ennek a konferenciakötete egy nyelvészeti tanulmánysorozatban jelent meg, és nem véletlenül. A humor kifejezésének egyik legfontosabb eszköze ugyanis a nyelv. A legnépszerűbb viccek között vannak a kétértelmű utalások, szóviccek, közmondásferdítések stb.
Miként a viccek sokszínűek, úgy a konferencia és az azt összefoglaló tanulmánykötet is az. Ám nem csupán viccekről van szó benne. A cikkek tágabban értelmezik a humort és szerepét az élet különböző területein, mint amire sokan gondolnánk. Még az olyan, kevésbé „lazának” gondolt tudományágban is, mint a filozófia.
Korunkban a humor is az interneten terjed a leggyorsabban. Mostanában a mémek a legdivatosabbak, melyek egyik tanulsága, hogy mindenből lehet – stílszerűen – viccet konvertálni. És meg is teszik. Az eredetileg teljesen más céllal, tartalommal vagy üzenettel készített fotók, videók önálló életre kelnek és új mondanivalóval barangolják be a világhálót. Több cikk is szól ezek keletkezéséről, terjedéséről és terjesztéséről.
Humorral vagy humoros formában néha olyasmit is el lehet mondani, amelyet máshogy nem. Hofi Géza műsorainak elemzése során a politikai humor egyik eszközét, az implikatúrát mutatja be a szerző. Hofi egyik titka az volt, hogy kimondatlanul is ki tudta mondani azt, amit akkoriban nem lehetett.
Sokan kedvelik a finom, intellektuális humort. Szerencsére a magyar irodalomtörténet tele van olyan írásokkal, amelyekben az irónia, a szatíra eszközeivel vagy nyelvi leleményekkel és hangulati elemekkel él a szerző. A kötetben két írót emelnek ki a szerkesztők, Vargha Katalin, T. Litovkina Anna és Barta Zsuzsanna. Az egyik Rejtő Jenő, akinek sajátos stílusát sokszor „megénekelték” már, munkássága mégis kifogyhatatlannak tűnik a kutatók számára. A másik, az ebben a megközelítésben nem annyira ismert Mikes Kelemen, akinek törökországi leveleit elemzik a könyvben.
A nagyközönség által kevésbé ismert összefüggéseket is tárgyalnak a kiadványban, miszerint van-e humorérzéke a pszichológusnak készülő diákoknak, a humor integrálható-e filozófiai szövegekbe. A humor és a sztereotípiák kapcsolatát a közmondásferdítések alapján mutatják meg magyar, angol, német, francia és orosz példákkal.
A nem szakmabeli olvasónak talán az agresszív humorról szóló egyik fejtegetés lehet a legmeglepőbb. A Való Világ műsorban elhangzott, humoros vagy annak szánt megnyilvánulásokat elemzi és értékeli annak fényében, hogy végül ki nyerte a játékot.
A humor nem cél, hanem eszköz. Ez lehetett a jelmondata a konferencia szervezőinek – és persze a kötet összeállítóinak is –, hiszen rengeteg társadalmi jelenséget lehet vizsgálni a humorral. S hogy mennyire fontos eszköz lehet a humor, azt a kötetben nem elemzett, de a konferencián tárgyalt téma bizonyítja legjobban. A bohócdoktorokról van szó, tevékenységük jelentőségét pedig aligha kell bizonygatni.
(Sokszínű humor, A III. Magyar Interdiszciplináris Humorkonferencia előadásai. 2013. Tinta Kiadó, 298 oldal, 2940 forint)
TRUPKA ZOLTÁN
2014/15
