A 2024. január 21-én, 92. életévében elhunyt Grétsy László tanár úr 70 esztendőn át szolgálta a hazai nyelvtudományt és nyelvművelést. Az ország legismertebb nyelvésze olyan életkedvvel és vitalitással dolgozott, hogy el sem hittük korát, és talán bele sem gondoltunk, hogy egyszer hírt kapunk haláláról. Négy nappal elhunyta előtt beszéltem vele: az Élet és Tudomány-beli rovatáról is szót váltottunk, hiszen felkérésére a tavaly óta szerzője vagyok a Nyelv és Életnek. Éppen magyar kultúra napi konferenciánk előtt, amelynek Ő lett volna díszvendége, tudtuk meg: elhunyt Grétsy László. Megrázó volt bejelentenem ezt az Anyanyelvápolók Szövetsége és az Eötvös Loránd Tudományegyetem közösségének.
Két évvel ezelőtt, 90. születésnapján együtt köszönthettük Tanár Urat, munkatársai, tanítványai, tisztelői. A magyar sajtó, a hazai közélet szereplői szép számban megemlékeztek erről a kerek születésnapról. A Magyar Kurírnak így nyilatkozott: „Kilencvenévesen is mosolygós vagyok, mint ahogy édesanyám is úgy ment el tőlünk nyolcvanhét éves korában, hogy este szépen nyugovóra tért, másnap Marika nővérem már örök álomra szenderülve találta meg ágyikójában, halvány kis mosollyal a száján. Örülnék, ha az én életemet is végigkísérné a derű, s ha a halálom pillanatában nekem is egy kis mosoly sejlene föl az arcomon.” Így történt: miközben „ágyikójában” elszenderült, fölsejlett a mosoly arra a barátságos arcra, amelyet egy nemzet tisztelt és szeretett.
Szimbolikus, hogy a magyar kultúra egyik legkiemelkedőbb szereplőjének haláláról éppen a magyar kultúra napján értesülhettünk, az utóbbi két-három évtizedben hozzá legközelebb álló Anyanyelvápolók Szövetsége eseményén, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, amelynek egykor hallgatója volt magyar szakon, később pedig a főiskolai kar tanszékvezető tanára lett, majd a bölcsészkar professor emeritusa. Megrendítő volt olvasni, hogy politikusok, művészek, tudósok, közéleti szereplők pártállástól függetlenül megemlékeztek Grétsy Lászlóról, és talán még szívbe markolóbb volt látni a százezernyi hozzászólást, amelyek hosszabban-rövidebben, de egyet mondtak: Grétsy László a magyarság millióinak adott valamit. Van, aki magnószalagon vagy videón őrzi azt az adást, amelyben éppen az ő hallgatói-nézői levelére válaszol Grétsy László. Más féltve vigyázza a Tanár Úr által aláírt és átadott, tanulmányi versenyen szerzett oklevelét. Megint más az általános iskola tornatermében tartott előadására emlékszik, mert az az egyetlen óra elég volt ahhoz, hogy megszeresse a nyelvtant és az irodalmat. És van, aki máig büszke, hogy doktori értekezését Grétsy László bírálta.
Titokzatos varázserő
Azt hiszem, Tanár Úr sem tudta igazán, mi pontosan az a varázserő, amellyel a Teremtő megajándékozta Őt. Viszont jól tudott élni vele: Tanár volt a szó legnemesebb értelmében, aki soha nem kioktat, hanem szelídségével támogat, aki megosztja „kincseit”. Aki elfogadta a nyelvi változásokat, de tudta, hogy az nem mindig kedvünkre való. Aki igazán értette, hogy a nyelvművelés – emberművelés. A 90. születésnapjára, a Magyar Nemzet kérésére írt köszöntésemnek címe is ez lett: Emberművelés. Ez volt az esszenciája Grétsy László munkásságának, aki – ahogyan akkor írtam – „már életében nemzeti örökségünk része. Azé az örökségé, amelyet mély hazaszeretetével mindig fontosnak tartott.”
Életútját sokhelyütt olvashattuk: 1932-ben született Budapesten, magyar szakos diplomáját 1954-ben vette át az ELTE bölcsészkarán (ahol még az egyetemi kórusnak is tagja volt). Végzős korától a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos munkatársa, majd Lőrincze Lajos után A magyar nyelv osztálya vezetője. Több évtizedes kutatóintézeti munkásságának fontos eredménye A szóhasadás, a főszerkesztésében megjelent Nyelvművelő kézikönyv, számos szaknyelvi könyv (pl. Szaknyelvi kalauz, Hivatalos nyelvünk kézikönyve) és tanulmánykötet (pl. Társadalmi fejlődés és nyelvi magatartás), több könyve, gyűjteménye jelent meg a nyelvi játékok témájában is (pl. Anyanyelvünk játékai, Nyelvi játékaink nagykönyve) – bizonyítva, Grétsy László homo ludens is volt.
A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat rendszeres előadója, A magyar nyelv hete országos programsorozat ötletadója. Egyre több előadói meghívást kapott, amelyek rádöbbenthették: már csak a tanítás hiányzik az életéből. Hamarosan jött is a felkérés, az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának tanszékvezető tanára lett nyugdíjba vonulásáig, később az ELTE professor emeritusa lett. Egészen idős koráig Magyar Tudományos Akadémia Magyar Nyelvi Bizottságának társelnöke volt, jelentős szerepet vállalva a magyar helyesírás és anyanyelvi kultúra gondozásában. Egész pályáján érdeklődött a különféle szakmák nyelve, szóhasználata, belső nyelvi fejlődése iránt. E tevékenysége a nyelvújítókéhoz hasonlítható. Maga is büszke volt arra, ha egy-egy idegen szakszó helyett megtalálta, s sikerült elfogadtatnia a magyar változatot. Felelősséget érzett és vállalt a szaknyelvek megújításában.
Mindig megállt egy szóra
Szinte teljes életútja során médiaszereplő, mondjuk ki: „sztárnyelvész” volt. A húszas évei végén már szerepelni kezdett a rádióban. A hangzó média később második otthonává vált, össze sem lehet gyűjteni, hány műsorban szerepelt. Csak a Magyarán szólva (későbbi címén: Értsünk szót!) műsort emelem ki, amelyet 35 éven át vezetett; illetve az Édes anyanyelvünk címűt, amelynek pedig Lőrincze Lajos halála után rendszeres megszólalója volt. Az emberek szívébe az Álljunk meg egy szóra! című műsorral lopta be magát, amelyben Vágó István műsorvezető oldalán járta az utcákat, nyelvi kérdéseket fejtegetve. Az 537 adást megélt műsort a magyar televíziózás történetének egyik legemblematikusabb műsoraként tartják számon. Nem véletlen, hogy Grétsy László emlékezete jóval tovább nyúlt azokon a generációkon, akik hallhatták-láthatták őt élőben, hiszen a magyarórákon, a családi ebédeknél, az internetes kommentekben és mémekben egy-egy nyelvi-nyelvhelyességi kérdésnél újra megidéződött az Álljunk meg egy szóra! Tanár Ura.
Grétsy László munkásságát számos további díjjal ismerték el: Kiváló Népművelő, Apáczai Csere János-díj, Szarvas Gábor-díj, Magyar Örökség díj, Prima Primissima díj, Tőkéczki László-díj, valamint Magyar Nyelvőr-díj – hogy csak néhányat említsünk.
Grétsy tanár urat az Anyanyelvápolók Szövetsége tiszteletbeli elnökeként és az Édes Anyanyelvünk főszerkesztőjeként ismertem meg. Jó néhány nyelvművelő rendezvény szervezésekor dolgoztunk együtt. Egyetemi hallgatóként bizalmat szavazott nekem, és öt évfolyamon át Szó szót követ címmel (a cím Tőle) volt rovatom az Édes Anyanyelvünkben. Sohasem felejtem biztatását, bölcs kritikáját, főszerkesztői megjegyzéseit. Amikor átadta a főszerkesztői széket Keszler Borbála professzor asszonynak, felkért szerkesztőnek, és immár mint tiszteletbeli főszerkesztővel és a Pontozó rovat vezetőjével dolgozhattam együtt.
Az Élet és Tudományban
Közös történetünk e pontján jutunk el az Élet és Tudományhoz, amelyben Grétsy László 1962 óta – ez sajtótörténeti rekord is lehet: 62 éve minden egyes lapszámban (így több mint háromezerben) Nyelv és Élet címmel vezetett rovatot. 2023-ban kért fel engem is, hogy írjak e rovatába.
Néhány megjelent írásomat olyan gondossággal készítette elő és szerkesztette, mint igen kevesen. Így emlékezik Tanár Úr e rovatára a 90. születésnapjára kiadott A nyelvész – emberközelből (beszélgetőtárs: Erdélyi Erzsébet) című kötetben: „Lőrincze Lajos 1962-ben felkért, hogy vegyem át tőle ezt a rovatot, mert túl sok feladata miatt nem tudja kellőképpen gondozni azt. Én készséggel átvettem tőle e feladatot, s 1962-től már én viseltem gondját. Attól kezdve a benne megjelenő egyhasábos nyelvészeti cikkek felett mindig ott áll ez a fejlécszöveg: Nyelv és Élet, alatta kisebb betűkkel: Szerkeszti: Grétsy László. Ennek a rovatnak sok, alighanem több száz szerzője van, ugyanis kezdettől fogva tudtam, hogy ezt a rovatot gondozni egy ember is képes, de a cikkeket meg is írnia lehetetlen. Ha ezzel próbálkoztam volna, a rovat régen a süllyesztőben lenne. De így? Az évtizedek alatt sok nyelvészen kívül számos más szakmabeli kitűnő szerző is írt és ír bele: mérnökök, orvosok, írók, napjainkban e lap főszerkesztője is. Igaz, jó néhányszor én is írtam és írok bele cikket, de azt, mivel a fejlécen már ott a nevem, csak szignóval jelzem. Hogy a rovat meddig él, azt nem tudom megmondani, de ha engem túlélne, azt se bánnám, mert akkor biztos lehetnék abban, hogy megállja a helyét!” Grétsy tanár úr számára nagyon fontos volt ez a rovat, szerette; élete utolsó éveiben ehhez és az Édes Anyanyelvünk-beli Pontozóhoz ragaszkodott.
Rengeteget lehetett tanulni tőle. Szakmai jártassága egy régi generáció öröksége volt, a nyelvtörténettől, a stilisztikán át a grammatikáig minden nyelvtudományi területhez volt érzéke. Irodalmi, történelmi, színházi és zenei műveltsége mellett ámulatba ejtett a sportban és a közéletben való eligazodási készsége. Tanár Úr viszont nemcsak tanítani akart, hanem tanulni is, mert minden érdekelte, ami új – fiatalokat megszégyenítő ügyességgel számítógépezett, sakkautomatája volt, követte a nyelvtudomány és a kulturális élet alakulását. Hosszú élete végéig kíváncsi maradt.
De a legfontosabb, amit tőle tanulhattam meg, hogy ennyi szakmai eredmény, érdem, médiaszereplés és kitüntetés mellett sincs az életben szebb dolog, mint a család. Példa számomra, ahogyan sok évtizedes boldog házasság után, szeretett Juditkája halálát követően megtalálta szépkori élete örömeit. Hogy 4 gyermeke, 12 unokája, 5 dédunokája (további kettő születése a napokban várható) – az Ő szavaival – „lombosodó” nagycsaládja volt a legnagyobb büszkesége. Hogy 91 évesen is az év fénypontjának a több mint 40 fős balatoni családi kempingezést tartotta, melyen kicsikkel és nagyokkal beszélgetett, s pancsolt a Balaton hullámai között. Talán Tanár Úr észre sem vette, de hol V. kerületi szép lakásában, hol ebédjeink közepette, hol telefonon társalogva, szívembe zártam beszélgetéseinkből, miként kell jó férjnek, családapának lenni!
Búcsúznunk kell, noha mind tudjuk, amíg van anyanyelvi kultúra, amíg az embereket érdekli az, helyesen beszélnek-e, amíg él „anyanyelvi lelkiismeretünk”, Grétsy László itt van velünk, magyarokkal. Tanár Úr hiányát egész hátralévő életemben érezni fogom. Hálás vagyok a Jóistennek és Grétsy tanár úrnak, hogy közel kerülhettem a legismertebb magyar nyelvészhez, a magyar nyelv őréhez, a derűs EMBER-hez. Hozzám írt leveleit mindig úgy írta alá: öreg barátod, László. Köszönök mindent, drága Tanár Úr! Isten Veled: ifjú barátod,
Blankó Miklós
nyelvész