A régészettudományban nincs egységes nevezéktan. Kronológiai sarokpontok kérdésében és olyan régészeti kultúráknál, amelyek több ország területén is megtalálhatók, fontos lenne egységességre törekedni a kutatás nemzetközi összehangolása miatt. Ez azonban csak többé-kevésbé szokott megvalósulni. A siker pedig gyakran éppen ezen múlhat.
Magyarországon a rézkort önálló, a neolitikumtól eltérő fejlődésű korszakként választottuk le Pulszky Ferenc javaslatára. Európában a neolitikum szerves folytatása, elnevezései is ezt tükrözik (Jungneolithikum, Aeneolithikum, Late Neolithic). Ez a sokáig érvényes tendencia 1969-től kezdett meginogni. Colin Renfrew és Evžen Neustupný archaeometriai módszerekkel bizonyította az európai rézkor önállóságát.
Kronológiai káosz
A korszakok kezdete is eltérő lehet az azokat meghatározó találmányok terjedési irányától és sebességétől függően. A késő rézkor Európában mai tudásunk szerint Kr. e. 3800/3500–Kr. e. 2200 között délről terjed északi irányban, s egyre fiatalabb időpontokban kezdődik. A bronzkor „náluk” az Aunjetitz-kultúrával kezdődik.
„Nálunk” a késő rézkor a Baden-komplexum végével végződik (Kr. e. 3000-ben?). A Kr. e. 2800-tól kezdődő Makó-, Harangedényes és különböző zsinegdíszes kultúrákat már a kora bronzkorba számítottuk. Ezt a 6-800 éves eltérést Kr. e. 3000/2800 és 2200 között semmi nem indokolta: nem voltak mögötte tények, csak ideológia, spekuláció, és ebből kialakuló terminológiai és kronológiai káosz.
Rézkorunkat meghatározta az elsődleges neolit forradalom: a „neolit csomag” valamennyi tagját sikerült háziasítani (szarvasmarha, juh, kecske, sertés és búza, árpa, rozs, hüvelyesek), és megfelelő kultúr-környezetben a helyben élő közösségeknek továbbtartani, fejleszteni. A kutatók egy második neolitikus forradalom beteljesülését és jeleit várták. Ennek elemei a már meglévő háziállatok elsődleges hústartása mellett azok másodlagos tulajdonságainak kihasználása (tejproduktumok, igaerő, szövés-fonásra alkalmas gyapjat adó juh), egy új állatfaj háziasítása, amelyet a keleti sztyeppei Kurgán-kultúrákhoz kapcsoltak (ló) egy új találmánnyal kiegészülve (kerék, kocsi, iga/befogás).
Az emberiség életében ily jelentősnek tűnő újítások megjelenése mellett azt várnánk, hogy a rézkor időszaka még a neolitikumon is túltesz. Ehhez képest nemcsak stagnálást, hanem éppen visszaesést tapasztaltunk. Az egy helyben sokáig élő, tell-lakó közösségek már a rézkor elején eltűnnek, hasonlóan a temetőkhöz. Bár a késő rézkorra a települések száma újranövekedik, ezek meg sem közelítik a késő neolitikumot. Kisméretű, rövid ideig lakott lelőhelyek ezek, amelyeken nem sikerült házakat feltárni, ezért mindenki nomád közösségekről beszélt. Az új találmányok „bennrekedtek” az emberi társadalmakban, amelyek nem tudták kihasználni jelentőségüket. A kutatók többsége ezt a romló klímával indokolta.
A késő rézkort Magyarországon az alábbi régészeti kultúrák jellemezték: az ország teljes területén a Baden-komplexum (korai szakaszát Bolerázként az 1960-as években fedezték fel, kialakulását déli bevándorlással magyarázták: „ők a Trója III–V. rétegeinek menekülői”), a post-badeni Kostolác- (az Al-Duna mentén délről, a folyók mentén terjedt) és Vučedol- (hasonlóan a Dél-Dunántúlon és a Duna mentén); valamint a keletről bevándorló Kurgán-kultúrák az Alföldön, amelyeket több hullámra bontottak (középső rézkor, késő rézkor, kora bronzkor: Okkersíros, Gödörsíros, Katakombasíros = indoeurópai népek terjedése).
Ezek a több európai ország területén megjelenő, nemzetközi kutatást igénylő kultúrák. Kr. e. 2200–Kr. e. 1900 közötti kialakulásukat migrációval magyarázták eleinte. A már említett 1969-es munkák jóval koraibb időpontot jeleztek, de ezt a magyar kutatók többsége nem hitte el, mint ahogy a Neustupný által hangsúlyozott helyi elemek jelentőségét sem. Sokkal izgalmasabbnak tűnt a rézdiadéma (Vörs), az ember alakú hamvasztásos urnák (Ózd), és a négykerekű kocsi-modellek (Budakalász) kapcsolatait dél felé keresni (Trója, Uruk), az emberiség civilizációjának bölcsőjében. Ez a nézet az ország politikai bezártsága mellett sokáig visszavetette a kutatást.
Változást egy szénizotópos méréseken alapuló, Európa abszolút kronológiáját bemutató cikk jelentett Raczky Páltól 1995-ben, aki a késő rézkor időszakát már Kr. e. 3000-nél öregebbnek vélte. Ez azonban nem volt több átvételnél, magyarázat, saját adatok felhasználása, és legfőképpen a Kárpát-medence sajátosságainak figyelembe vétele nélkül.
A kronológiát mindig össze kell hangolni a hagyományos régészeti kutatásokkal (tipológia, térképezés, településkutatás, rétegtan, temetőelemzés). Bár a Baden a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig elterjedt, soha nem sikerült a teljes területet ábrázoló térképet rajzolni. Minden kutató csak a saját szegletét látta, együttműködni politikai, nyelvi és egyéb okok miatt nem tudtak úgy, hogy mindenki a maga darabját megrajzolva egy egésszé olvasztották volna, olyan kutató pedig nem akadt, aki Németországtól Bulgáriáig eligazodott volna a közlésekben vagy akár hozzájutott volna azokhoz. Konszenzusok csak a nemzetközi konferenciák után kiadott szimpózium-kötetek megjelenésével születtek, ezek azonban a kutatás tempóját követték (1973: Bratislava, 2001: Mangala, 2008: Krakkó, 2013: Krakkó). A helyzet ugyanez volt még rettenetesebb térbeli távolságokkal (Uráltól a Tiszáig) a Kurgán-kultúrákkal.
Évszázadokon át térkép nélkül utazgattunk egy távoli, tágas, és ősi világban, amiről ilyen magabiztos tudományos kijelentéseket tettünk: „rövid, békés, civilizált, nomád”. Mire a térképeket sikerült megrajzolnom, ezeket a jelzőket is rendre megcáfoltam.
Új lelőhelyek és módszerek
A II. világháború utáni kutatások hozták azt a színvonalat, amit a Kárpát-medence nyújthatott: frekventált, védett területként kiegyenlített környezetével, éghajlatával minden korszakban izgalmas, sokszor egyedi, déli és keleti irányból egyfajta „utolsó állomásként” működő régészeti civilizációknak adott otthont. Az 1950-es évek Budakalászon a korszak legnagyobb temetőjét hozták napvilágra a legkorábbi kocsimodellekkel. Banner János Baden-monográfiája (1956) a temető első felét adta közre, de a teljes közlésre 2009-ig kellett várni.
A ma ismert kb. 2000 badeni lelőhelyből alig néhányat ástak meg. Nincsenek információink, hogy e lelőhelyek mekkora részét érintették az ásatással, és eredetileg milyen nagyságúak. Nagy részük közöletlen, a közöltek jócskán hagynak kívánnivalót maguk után. A kiolvasható kép szerint a telepek néhány gödörből álltak (a legnagyobb a 300 gödrös Pilismarót volt), gyakran kerülnek elő emberi és állati tetemek, de más jelenségtípusok alig ismertek. A településkutatás igencsak kezdetlegesen állt, míg Európa más részein rohamosan fejlődött.
„A késő rézkor időszakát a temetőelemzések jelentik a kerámiastílusok leírásával”– mondta Ian Hodder. Nálunk még ez sem igaz: mint láttuk, egyetlen világhírű Budakalászunk fél évszázadig várhatott, míg főnixként feltámadt hamvaiból (akkorra el is felejtették és találtak nála jelentősebbet).
A kurgánok az Alföldön folyamatosan ki voltak téve a síkságból való relatív magasságuk miatt az emberi pusztításnak. A régi térképezések és a mai adatok összevetése után becslések szerint 40 000-ből 1692 maradt meg. Ecsedy István feldolgozása a maga idejében (1979) nagy előrelépés volt, ám alig támaszkodhatott méréseken alapuló és kereszt-ellenőrzésre alkalmas adatokra.
Tudásunk utólagosan ellenőrizhetetlen, rendszerezetlen adatkupacokból és találgatásokból állt, amelyből alig maradnak tiszta, tehát ma is felhasználható tények. Ha a késő rézkor kutatását komolyan akarjuk venni, szükségszerű az ismert lelőhelyek revíziója, a megmaradt, ellenőrzött adatok modern, kiegészítő vizsgálata, és különböző általános leíróállományok, kataszterek készítése a szelektív térképállományok vizuális, később pedig kognitív megjelenítéséhez, a különböző kultúrák együttélésének tanulmányozásához.
Európa követése is ajánlott, mivel rég elvesztettük vezető szerepünket, hiába vannak világhírű lelőhelyeink, és mert a korszak kultúrái nem kizárólag Kárpát-medenceiek. A régi lelőhelyek bármilyen szintű revíziója sem elég azonban ahhoz, hogy az elveszett és hiányzó űrt pótoljuk, vagy egyáltalán megbecsülni tudjuk. Tehát a korszak bármilyen úttörő áttörése csakis új feltárások és feldolgozások után lehetséges.
Eredmények
Az elmúlt évtizedben két markáns új lelőhely ásatását és feldolgozását végeztük el interdiszciplináris megközelítésben kutatócsoportunkkal.
Balatonőszöd–Temetői-dűlőben az M7 autópálya nyomvonalán a késő rézkor eddig ismert legnagyobb települését tártuk fel 100 000 négyzetméteren. Elsőként került elő olyan kulcs-lelőhely, amely a településkutatást beindíthatta adatokkal a gazdaság, életmód, letelepültség kérdéseire. Paramétereivel egyenértékű a világ legnagyobb ismert és kutatott lelőhelyével, Çatal Höyükkel. A Boleráz-Baden-Kostolác fejlődés mellett a középső rézkorral és a kora bronzkorral való esetleges kapcsolat is tanulmányozható volt. Gödrök (1000) mellett cölöplábas épületek (4), különböző típusú tüzelőhelyek (100), kultúrrétegek (10 000 m2), emberi (77) és állati (149) áldozatok is megtalálhatók.
Hajdúnánás–Tedej-Lyukashalom földrablása után szükségszerűvé vált a halom feltárása és helyreállítása különös tekintettel földrétegeire, amelyet ilyen módszerességgel nálunk még nem vizsgáltak.
A késő rézkor nem volt rövid: Kr. e. 3600 és 2800 közötti értékeket állítottunk be. A vizsgált kultúrák azonban nem értek ekkor véget: mind a kurgánok, mind a Baden-komplexum továbbélt a kora bronzkorban egészen Kr. e. 2200-ig (emlékezzünk: ez az „európai” rézkor, illetve náluk a neolitikum vége)!
A kultúrák nem voltak békések. Egyértelmű fizikai bántalmazás jeleit találtuk az emberi és állati csontvázakon bizonyítva, hogy véres rítusok áldozatai voltak.
A nomadizmus nem alkalmazható a késő rézkorra. A Baden-komplexum mobilis állattartást folytatott csekély földműveléssel kiegészítve, település-hálózatokat kiépítve vízfolyások mentén. A 2000 települési nyom tehát nem 2000 ezen élő önálló közösséget jelent, hanem egy vízfolyás mentén több pontból álló településláncon ugyanazt a vándorló kisebb közösséget. Ez így már nem olyan jelentős populációnövekedés! Még a Gödörsíros kurgánokra sem alkalmazható, mert nem tartottak lovat (ma már csak lótartó népekre használják a nomád kifejezést). A lovat a Bolerázban háziasították Közép-Európában (nem a sztyeppei Kurgán-kultúrák). Úgy látjuk, hogy az igába fogás-kerék-kocsizás hármasa egymással kb. egykorú, eltérő centrumban alakult ki, ért össze és keveredett az Óvilág területén Kr. e. 3300–Kr. e. 3000 között (Mezopotámia: szarvasmarha és onager, kétkerekű kocsi; orosz sztyeppék: szarvasmarha és teve, szán és két-, majd négykerekű kocsi; Közép-Európa: szarvasmarha és kerék nélküli csúszka, majd kétkerekű kordé). A budakalászi modell Kr. e. 2800/2700-as dátumával már nem a legkorábbi ismert lelet.
A Boleráz-, Baden- és a post-badeni kultúrák ugyan rokon, de önálló kultúrák voltak, nem egymás fejlődési fázisai. Együttélésük térben és időben is bizonyított (nem egymás utániak). Kialakulásukban a bevándorlás nem játszott nagy szerepet: fő tömegeiket helyi bennszülött közösségek alkották, és egészen biztosan nem Trója hatására alakultak ki, mivel Tróját csak Kr. e. 3000-ben alapították. A Kostolác hazánk területén feltehetően nem is önálló kultúra, csak egy kerámiastílus-variáció a Badenen belül.
Nemcsak egymással, de a tőlük valóban idegen és bevándorló Gödörsírosokkal is interakciókat látunk: a balatonőszödi rituális badeni maszk éppen egy sztyeppei férfit ábrázol. A keleti sztyeppékről érkezve több hullámot különítettünk el (új szereplők: Pre-Gödörsíros és késői, kevert Gödörsíros), de bizonyítottuk, hogy Katakombasírosok már nem jöttek a Kárpát-medencébe, és hogy az Okkersírosok kivételével ezek a kulturális csoportok már a kiindulási területen, a sztyeppén keveredtek egymással és együtt is éltek. Ez folytatódott az Alföldön is. Viszonylag kis embercsoportokat látunk beszivárogni (penetráció) hosszú időskálán elosztva Kr. e. 3350–Kr. e. 2400 között, amelyből azt jósoljuk, hogy az oroszországi túllegeltetés és klímaváltozás miatt nyugat felé terjeszkedő idegen Gödörsírosok eleinte a Baden által üresen hagyott, rosszabb minőségű, de vándorló pásztorkodásra még alkalmas területekre költöztek be. Radikális másságuk hatott a bennszülött kultúrákra, amelyek több, imponáló szokásukat átvették (pl. a földhalmos temetkezést), mégis beolvasztották őket (elit-dominancia). Nagyjából egyszerre tűntek el a kora bronzkori népek között. Hanyatlásuk oka ismeretlen, nem mutattunk ki sem drasztikusan romló éghajlatot, sem túlnépesedést, környezetrombolást, talajeróziót túllegeltetéssel, de a kérdés további vizsgálatot érdemel (erdős területek eltűnése, szikesedés megjelenése, vízjárás és -hozam alakulása az Alföldön). Érdekesek a klímaviszonyok a Baden tekintetében is: a balatoni kagylók Kr. e. 4000 és Kr. e. 2000 között magasabb tószintet jeleztek a mainál, Kr. e. 3360-ban pedig egy rövid, de intenzív csapadékos szakaszt. Ez az időpont a Baden, Kostolác és a Gödörsírosok felbukkanásával párhuzamosítható a már Kr. e. 3600 körül betelepült Boleráz mellett. Talán a népmozgások mögött valóban éghajlati tényezők húzódnak.
További új kihívást jelent a hagyományos kora bronzkori kultúrákban (Makó, Somogyvár–Vinkovci, Maros) esetlegesen vizsgálható túlélésük bizonyítása (kerámiaművesség, lelettípusok, letelepedési minta, gazdálkodási mód, genetikai és kulturális, területi öröklődés), amelynek már most látjuk eddig észrevétlen jeleit.
HORVÁTH TÜNDE
OTKA
F-67577
PUB-111137
2014/42
