Az emberiség történetében meghatározó szerepet játszó fémek előállítását, megmunkálását a titokzatosságot megillető, tisztelettel vegyes félelem kísérte a történelem során. Nem volt ez másképp a legkönnyebben megmunkálható fém, az arany esetében sem.

Megszerzésének nehézsége, ritkaságából fakadó, kiemelkedő értéke mítoszok, hiedelmek sorát hagyományozta a későbbi korokra. Ezek egy részében némi valóságmagot is találhatunk: az aranygyapjú legendája például egy valóban létező aranymosási technikára utalhat. Nagy ívű munkájában idősebb Plinius pedig – a történetíró Hérodotosz nyomán – arról tudósít, hogy Indiában hangyák gyűjtik össze az aranyat. Valóban elképzelhető, hogy a kis rovarok a nagy aranytartalmú hordalékos területen akár még aranyszemcséket is begyűjthettek a bolyba. A racionális gondolkodásukról, gyakorlati érzékükről és szervezőképességükről ismert római államférfiak azonban területszerző hódításaik során a biztosabb, gyakran már a bronzkor óta ismert aranylelőhelyeket igyekeztek birtokba venni. Hispania, Gallia, Dacia nagy kiterjedésű bányái mellett több helyről érkezett – mindenekelőtt Róma pénzverdéibe – a rúddá formált arany. Ábrázolások és főként tárgyak sokasága tanúskodik az arannyal foglalatoskodó mesterek tevékenységéről, a római aranyművesség technikai színvonaláról, a formák változatosságáról, a provinciák mestereinek a helyi hagyományokat átörökítő egyediségéről. Művészi teljesítményüket, fantáziájukat, szakmai tudásukat megítélhetjük a régészeti leletek alapján, keveset tudunk azonban az ezeket megalkotó kézművesekről. Héphaisztoszt, a görög panteon sánta kovácsistenét a római Vulcanus „váltotta fel”, akit a költő Apuleius egyenesen aranyművesnek nevez. Kiket segített a fémműves isten, hogy aranyműves mesterekké váljanak? Mely életkorban sajátíthatták el a mesterség fortélyait, milyen lehetett a mester-inas viszony? Milyen lehetett társadalmi megítélésük, jogállásuk, hogyan adták tovább tudásukat? A válaszokhoz kevés forrás áll rendelkezésünkre.

A mesterek emlékezete

Az arannyal – vagy arannyal is – dolgozó mesterek munkáit manapság iparművészeti alkotásként tartjuk számon, a rómaiak megítélése szerint azonban ezek nem különböztek az egyéb kézműves árutól, mestereit nem tekintették „művészeknek”. Az aranyműves is egyszerű kenyérkereső kézműves, latin szóval faber volt. Rendkívül értékes ékszerek, étkezési edények, kisebb szobrok megalkotása mellett feladatuk volt az aranyozás, a nagyobb tárgyak (szobrok, épületelemek) beburkolására szolgáló aranylemezek elkészítése, illetve a tárgyak átalakítása, javítása is. Munkájuk gyümölcse az életet kellemesebbé, pompásabbá, sőt hivalkodóbbá tette, mégis elsősorban az elkészült tárgy értéke számított, így készítője nevét egyáltalán nem jelezték. Kivételes esetekben egyes fémedényeken, ruhakapcsoló tűkön fordul elő az „x.y. fecit” (x.y. csinálta) felirat, a név azonban nemcsak a ténylegesen a tárgyat megalkotó kézművest magát, hanem a műhely üzemeltetőjét, tulajdonosát is jelenthette. Az aranyműves mesterek személyéről – paradox módon ­ lényegesen többet tudhatunk meg haláluk révén. A halottak sírjait megjelölték, s az elhunytaknak állított síremlékek kőbe vésett feliratai megőrizték nevüket, életkorukat, néha születési helyüket és műhelyük városon belüli helyszínét is. Bár a századok folyamán az értékes kőanyagot többször is felhasználhatták, a feliratállítás „szabályai” miatt még a töredékes sírfeliratok is fontos adatokat szolgáltathatnak. Ezek alapján a római császárság korából ­ a körülbelül a Kr. u. I–IV. századi időszakot értve ezen – a latin nyelvű, nyugati tartományokból név szerint több mint 70, magát egyértelműen aranyművesnek vagy arannyal dolgozó kézművesnek megnevező személyt ismerünk. Többségük Rómában tevékenykedett, részben a császári család udvartartásának tagjaként, részben a város luxuscikkeket kínáló negyedében. Rómán kívül Itália több városában (például Pompejiben, Bolognában, Padovában) és a provinciák egyes városaiban (például Cordobában, Tarra­go­nában, Nîmes-ben, Nar­bonne­-ban) maradtak fenn olyan feliratok, amelyek egyértelműen aranyműves foglalkozású kézművesekhez köthetők. Az első évszázadok után számuk – legalábbis a feliratok alapján – csökkent, amit ugyanakkor az előkerült és folyamatosan előkerülő tárgyak száma nem indokol. „Eltűnésük” okát így tehát máshol kell keresnünk. Részben megváltozott a császári alkalmazás jellege, részben csökkent, különösen a provinciákban, a specializáció lehetősége. Hivatásuk megjelöléséhez a császárkor folyamán már nem használták a faber megnevezést, helyette az általános értelmű „aranyműves” (aurifex) szóval jelezték szakmájukat. Többek esetében nevük alapján arra következtethetünk, hogy már szabadnak születtek (például Cnaius Pompeius Iucundus, Lucius Cornelius Amabdus, Caius Petronius Mantes), de a megállapítható jogállásúak többsége felszabadított rabszolga (libertus, liberta) volt, s ezt a jogállását feliratán is jelezte. A kevés női aranyműves egyike, Pompeia Helena, Augustus császár felszabadítottja volt.

Az aranyműves munkáját fizetése alapján is megbecsülték. Diocletianus császár Kr. u. 301-ben kiadott rendelete szerint 1 font aranyból k0t, 1 unciáért pedig 2400-at fizettek – amennyiben betartották a rendeletet. Nem csoda hát, hogy az egyiptomi Panopolisból származó, késő római dokumentumok bizonyítéka szerint az aranyművesek a leggazdagabb mesterek közé tartoztak.

Fiatal tanítványok

A sírkövek feliratai alapján egyéni sorsok, családi és munkakapcsolatok is felsejlenek. Minden bizonnyal sok szomorúságban lehetett része a Kr. u. II. században Rómában dolgozó, 80 évesen elhunyt Protogenesnek, aki három fiát vesztette el. Az ókori Aventicum-ban (ma: Avenche, Svájc) telepedett le a Kr. u. III. században egy bizonyos Camillius Polynices aranyműves. Büszkén hangoztatta lyd származását és a helvétek között elért közéleti sikereit. Minden bizonnyal tőle leste el a mesterség fortélyait vele együtt dolgozó fia, Camillius Paulus. Tekintélyes üzletnek számíthatott a három, csaknem azonos életkorú aranyműves-tanonccal működő tarragonai (Spanyolország) műhely, amelyet egy Carnuntumból (ma Bad Deutsch-Altenburg, Ausztria) származó „arannyal dolgozó” férfi vezetett. A társaságkedvelő, a délutáni sziesztát élvező, a fürdőket szívesen látogató Iulius Statutus kedvelt volt a mesterségét és boltját is továbbvivő, emlékének szokatlanul bőbeszédű felirattal adózó inasai között. A mester és tanonca közötti jó viszonyról tanúskodnak azok a sírfeliratok is, amelyeket a kézműves állíttatott tanítványa számára. Árulkodó már maga az a tény is, hogy a csupán tehetősebbek számára elérhető, drága kőemléket kifaragtatta. Felszabadító patronusa temettette el a 28 évesen elhunyt Marcus Canuleius Zosimust, aki „ura akarata nélkül semmit nem tett” az őt méltató szöveg szerint. Nagy veszteség lehetett, s nem csak az őt sirató szülők számára, egy bizonyos Pagus elvesztése. A verses szöveg alapján a rabszolgafiú a mester kedvence volt, s még nem töltötte be 13. életévét, amikor meghalt. (Egészen pontosan „12 évet, 8 hónapot, 13 napot és 8 órát élt”). Fiatal kora ellenére ügyes keze alól csodás, drágakövekkel ékes arany ékszerek kerültek ki. Csupán 17 évet élt Róma városában a szabad születésű Lucius Vettius Nymphius aranyműves, s nem sokkal volt idősebb halálakor egy aranyozó rabszolga, Agathocles sem. Rövid életük arról tanúskodik, hogy mesterségük fortélyait igen korán elsajátították, s ha hihetünk síremlékük dicsérő szavainak, szakmájukat magas szinten művelték. A gyermekkorban megkezdett munka általános volt a római császárkorban. A rabszolgának született gyerekek a Digesta néven ismert törvénygyűjtemény egyik szakasza alapján már 5 éves koruktól dolgozhattak, de több egyiptomi papiruszon fennmaradt szerződés tanúsítja, hogy az alacsonyabb osztályok szabadon született gyermekei is hamar munkába álltak. Ennek célja egyértelműen a mesterség kitanulása volt. A szerződésekben részletesen szabályozták a tanulóévek és a munkaidő hosszát, a szabadnapok számát, a tanuló ellátásának körülményeit és a tanonc egyéb kötelességeit. A tanulóidő a mesterség nehézségi foka szerint változott. A munkaidő éppen úgy, mint a felnőtteknél, napkeltétől napnyugtáig tartott, a szabadnap pedig bizonyos vallási ünnepeken járt.

Az apák, hozzátartozók vagy egyéb, a család kötelékébe tartozó mesterek tudásukat szóban, gyakorlati útmutatással adták át. Amennyiben a tudnivalókat írásban is lejegyezték, annak a vizsgált területünkön nem maradt nyoma. Megőrződött viszont Egyiptomban, az őrzési helye után „Leideni papiruszok” néven ismert görög nyelvű szövegek között olyan „receptgyűjtemény”, amely az arany különböző felhasználási területeihez – például az aranyozáshoz és a díszítésekhez – ad leírást. A későrómai korszakban írt X. számú papirusz az aranyműves mesterek és tanítványaik „kézikönyvének” is tekinthető.

Készítés és árusítás

A kis alapterületű műhelyekben, kis méretű szerszámokkal alkotó szakma kevés régészetileg is kimutatható nyomot hagyott hátra. Egyes helyszíneken eszközök, aranymaradványok alapján sejthető az aranyműves valamikori jelenléte, így ismételten a feliratok tájékoztatnak egy-egy műhely személyzetének létszámáról, munkaszervezéséről. Ezek alapján arra következtethetünk, hogy a műhelyekben általában egy-két ember dolgozott, aki egyedül vagy fiával, inasával, esetleg párjával végezte el a feladatokat. A készítés és árusítás azonos helyen történt, így a műhely egyben magát a boltot is jelentette.

Britannia területéről – egy érdekes felirat révén – arról is bizonyítékot szerezhetünk, hogy olykor rabszolga működtette a műhelyt. Malton (az ókori Derventio) földmunkái során 1814-ben került elő egy szabálytalan betűkkel készített felirat, amelynek szövege szerencsét és boldogságot kíván az aranyműves műhely használatához a „kis rabszolgának”.

Az ismert aranyművesek a városok fontos pontjain kínálták portékájukat. Rómában a köztárságkor végén, a császárkor első évtizedeiben a Forum Romanum keleti oldalán futó via Sacra („Szent utca”) költők által is megénekelt fogalom volt. „Ajándékot… végy te a Szent úton, hogyha egy ifjú sem ád” ajánlja Ovidius. Itt lehetett ugyanis beszerezni a luxuscikkeket. A kézművesek éppen ezért nem is mulasztották el az utókorral közölni, hogy műhelyük ebben a kiemelt térségben állt. Az említett feliratok mennyisége alapján valószínű, hogy a név egy egész negyedre vonatkoztatható, s nem csupán egyetlen utcára koncentrálódott a valamilyen módon egymásra utalt kereskedők, kézművesek boltja, egyben műhelye. A gyöngyárustól vett igazgyöngy ékszerbe illesztéséhez helyben rendelkezésre állt az aranyműves, a gemmakészítő boltjában vásárolt ékkövet a néhány házzal arrébb dolgozó gyűrűkészítő mester helyezte gyűrűbe. Itt üzemeltette boltját segédeivel Lucius Saufeius Eros is. A praenestei (ma Palestrina, Olaszország) illetékességű Saufeia nemzetség a kézműipar számos területén alkotott. Hozzájuk hasonlóan ismert volt a Clodius család is, akik között aranyművesen kívül gyöngyárus, bíborfestő, ötvös is volt, a „clodiusi ezüst edény” keresettségéről pedig még idősebb Plinius is megemlékezett. A kiterjedt kézműves kapcsolatokkal rendelkező Clodiusok közé családi kötelékei révén az aranyműves Marcus Caedicius Iucundus is bekerült, aki szintén a via Sacra forgalmazóinak sorába lépett. Természetes, hogy a „világváros” Rómában ugyanabban az időszakban több aranyműves is tevékenykedett. Meglepőnek tűnhet, de egy „választási plakát”, azaz egy falfelirat azt bizonyítja, hogy a lényegesen kisebb Pompejiben is több aranyműves dolgozott. Néhány nagyobb városban – például Cordobában, Tarra­go­ná­ban, Nîmes-­ben, Narbonne-ban – pedig nemcsak az előkerült tárgyak mennyisége, hanem a feliratok alapján is tudjuk, hogy olykor három aranyműves is alkotott egyszerre a városban.

Az aranyművesek költözését, áttelepülését, „vándorlását” az ékszerek motívumkincse, hasonló kidolgozottsága, valamint a mesterség könnyen szállítható eszközkészlete alapján sokkal intenzívebbnek gondolnánk. A feliratok azonban nem igazolják ezt a feltevést. Ezek alapján maguk a mesterek ritkán hagyták el városukat, készítményeik azonban nagy távolságra eljutottak a kereskedők árujaként. Az ügyes kezű mesterek pedig leutánozhatták az új stílust, a divatos mintakincset helyi megrendelőik számára, tudásukat továbbadva tanítványuknak, hogy a tanoncból mesterségének művésze vagy művészetének mestere válhasson.

R. FACSÁDY ANNAMÁRIA

2017/16