Az urivi és a scsucsjei hídfőknél bekövetkezett szovjet áttörést követően 1943. január 16-án este a magyar 2. hadsereg VII. hadtestének parancsnokságán a hadtest két, a szovjetek által már csaknem teljesen bekerített hadosztálya számára a visszavonulás mielőbbi elrendelését várták. Nem így történt; s ez a döntés tragikus következményekkel járt a hadsereg és Legeza János tábornok számára is.
Amikor a felettes német parancsnokságtól – többször megismételt visszavonulási kérésre – a Führer „kitartani az utolsó emberig” parancsa megérkezett, Jány Gusztáv vezérezredes 20 óra 10 perckor telefonon a következő parancsot diktálta Legeza János vezérőrnagynak, a VII. hadtest megbízott parancsnokának: „A 19. és 23. könnyű hadosztály jelenlegi állásaiban az utolsó emberig kitart. Egy lépést hátrajönni nem szabad. A legkíméletlenebb rendszabályokkal meg kell akadályozni, hogy egy ember is az állását elhagyja. Ott csak meghalni lehet, hátra nincs.” Az elképedt Legeza visszakérdezett, hogy jól értette-e a parancsot, mire Jány megismételte: „Az utolsó emberig és töltényig kitartani a Donon! Isten veled, János.”
A VII. hadtestnek a Hadtörténelmi Levéltárban őrzött harctudósítása (2. hadsereg iratai, 27. doboz) a parancsnokság hivatalos, óráról-órára történt rögzített intézkedéseit tartalmazza. Azért is érdekes, hogy ebbe a „hivatalos” harctudósításba, amelyben általában csak a hadvezetéssel kapcsolatos, száraz (érzelmektől mentes) mondatok kerültek, Legeza mégis ezeket diktálta: „A hadsereg-parancsnokságtól kapott parancs és a kapott helyzetjelentés nyomán a hadtestparancsnok helyzetmegítélése: A hadtest feladata világos, kitartani az utolsó emberig. A kérdés csak az, hogy kivel és hol.” A kétségbeesett tehetetlenséget tükröző mondat után természetesen ismét jó katonához méltón záporoznak az intézkedések, a lehetséges harcászati megoldások.
A visszavonulási parancs végül hajnalban, 2 óra 30 perckor érkezett meg, de a néhány óra késlekedés a két hadosztály szinte teljes megsemmisülését jelentette. Az addigi harcok véres embervesztesége a parancs hatására, tragikusan értelmetlen módon újabb ezrekkel növekedett. A katonákkal és munkaszolgálatosokkal együtt még 1942 tavaszán a Donhoz kivonult összesen 250 ezer fős magyar 2. hadsereg állományából, 1943. január 1. és április 6. között 42 ezer fő esett el, mintegy 28 ezer fő sebesült meg és 26 ezren estek hadifogságba. Bár a háborúk sajátja a felfoghatatlanul fájdalmas veszteség, a magyar történelemben soha még ennyire értelmetlen, távolabbi összefüggéseit tekintve is nehezen indokolható, ilyen rövid idő alatt bekövetkezett katonai veszteség nem történt. Tegyük hozzá azt is, hogy a doni tragédiát a magyar társadalmi közösségnek (az 1944-ben érvényes propaganda, a világháborút követő szovjet megszállás ideológiai nyomása, valamint a mai napig ható, érzelmi alapú történelemszemléletek jelenléte miatt) nem volt alkalma kibeszélni, feldolgozni.
A katasztrófa Legeza János életében is töréspont volt: csontsoványan, fagyási sérülésekkel, keserű dühvel, lelkiismereti gyötrelmekkel érkezett haza. Nyíltan, tiszttársai előtt, valamint egy Horthy Miklós kormányzónál tett kihallgatása alkalmával is hangoztatta az ország politikai és katonai vezetőinek felelősségét a rettenetes emberveszteség miatt. Ezért nyugdíjazták március 1-jével „a békében és az első (!) világháborúban teljesített szolgálata elismerése mellett”.
Ifjúkor és az I. világháború
De ki is volt Legeza tábornok, hogyan is jutott a magyar történelemnek erre a szomorú pontjára?
Tipikus, ugyanakkor mégis izgalmasan egyedi élettörténetét, dalmáciai születésétől kezdődően az első és második világháborúban történt frontszolgálatain keresztül az ötvenes évekbeli meghurcoltatásáig a Requiem egy tábornokért című könyv foglalja össze (Bajor Péter – Szabó Péter, Mikes Kiadó, 2008 – a Szerk.). Ebben került közlésre teljes irathagyatéka is, többek között a különleges katonai kordokumentumnak számító, Donnál írt személyes (nem a nyilvánosságnak szánt) naplója, amit 1942 szeptemberétől a scsucsjei áttörés napjáig, 1943. január 14-ig vezetett.
Legeza édesapja egy nyírségi görög katolikus papcsalád sokadik gyermekeként vetődött az Adriai-tenger partjára, ahol mint tengerész tisztviselő horvát-olasz származású leányt vett feleségül. János második gyermekként, 1889. október 14-én született Sebenico-ban (ma: Šibenik). A család nehéz anyagi körülményei miatt 11 éves korában az ingyenes oktatást és a felemelkedés reményét nyújtó katonai alreáliskolába küldték Kismartonba, majd Kőszegre. Ezután gyalogsági hadapródiskola következett Triesztben, majd polgári érettségi vizsga megszerzésével jelentkezhetett a bécsújhelyi „közös” katonai akadémiára, ahol 1911-ben hadnaggyá avatták. Az olasz anyanyelvű ifjú, a kiskori horvátot, majd a katonaiskolákban használt németet követően csak negyedik nyelvként tanulta meg a magyart: nemzetiségét a hivatalos okmányokban dalmátként jelölte meg. Magyarul élete végéig akcentussal, helyenként furcsa szóhasználattal beszélt. A Monarchia katonatisztjeire jellemző módon számára is meghatározó volt az avatási esküben megfogadott elköteleződés, élete végéig kötelezőnek tekintette a tiszti állás tekintélyének öregbítését, a napi politikától való merev elzárkózást és a legális hatalom iránti feltétlen hűséget.
Legeza délszláv nyelvismerete miatt a 3. bosznia-hercegovinai gyalogezredhez került: Budapesten, majd a boszniai Tuzlában teljesített szolgálatot. Az első világháború kezdetén a Szerbia elleni, sikeresnek ígért, majd kudarcba fulladt hadműveletek jelentették számára az első katonai megmérettetést. 1915 tavaszán a keleti frontra vezényelték, a gorlicei áttörésről és Lemberg bevételéről német nyelven írt levelezőlapokat magyar rokonainak. Ugyanezen év novemberében az olasz frontra érkezett, ahol másfél évig – félig-meddig sajátjai ellen – kellett harcolnia. A kegyetlen állóháborúban Görz melletti Padgórát is védte, ahol néhány méter előrejutásért tízezrével estek el katonák mindkét oldalon. 1917-ben a laibachi (ma Ljubljana) úgynevezett gyorstalpaló vezérkari iskola után, már századosként, délkeletre, a Szeret folyó mentére vezényelték. Öt frontszakaszon teljesített szolgálatot, helytállását kitüntetései jelzik.
Vezérkar, csapatszolgálat, pilótaper
A Monarchia széthullásának idején, 1918 őszén a katonatisztek sorsa is bizonytalanná vált. Legeza János „császár katonája” különféle civil munkákat vállalt, többször igyekezett elhagyni az országot, de feltartóztatták, osztrák, szerb, magyar és román hatóságok adták egymásnak kézről kézre. 1919 őszén végül elfogadta, hogy továbbra is katona marad, vezérkari tisztként a Honvédelmi Minisztérium hírszerzéssel, kémelhárítással foglalkozó VI. csoportja 2. osztályának debreceni részlegéhez került, majd 1925-ben a budapesti központba helyezték. Hírszerző tevékenységének fő célterülete a Balkán-félsziget volt.
A Gömbös Gyula honvédelmi minisztersége és miniszterelnöksége idejéhez köthető politikai tisztogatás, magyarítási szándékok miatt az „idegen” és a politikai állásfoglalásokat nem vállaló Legezának 1934-ben távoznia kellett a vezérkarból. A családról való gondoskodás szükségessége, a vagyon hiánya viszont a katonaságnál tartotta, annak ellenére, hogy a vezérkarból történő távozás a honvédségi elithez tartozás elveszítését jelentette számára is. A korábbi vezérkari alezredes tehát csapattiszti beosztást kapott Kőszegen, majd körülbelül másfél évenként további áthelyezések következtek, Gyulára, Békéscsabára, Várpalotára, végül ismét Budapestre, ahol már vezérőrnagyként az l. könnyű hadosztály parancsnoka lett.
Figyelemre méltó epizód Legeza János életében, 1942 márciusában, már háborús viszonyok között, hogy a szabotázzsal vádolt Malért-pilóták nagy felháborodást kiváltó perében a vezérkari főnök őt tette az alkalmi katonai bíróság elnökévé. A hazai repülős szakma és a dilettáns politikai tisztségviselők mintegy két hétig tartó összecsapásában a tábornokra csak bábszerep várt volna. A vádlottak között volt Bánhidi Antal legendás pilóta és repülőgép-tervező, akinek visszaemlékezése szerint „a vád indulati sodrásának és némi hivatali elvásásnak is ellenálló Legeza működése nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a pilótákat fölmentették”.
Bánhidi szerint büntetésszerű okai is voltak annak, hogy a pert követően őt és Legezát is frontszolgálatra küldték. De az is tény, hogy az első komoly második világháborús magyar szerepvállaláshoz, a Don menti hadműveletekhez első világháborús tapasztalattal rendelkező törzstiszteket is igénybe vettek, így indult 1942 szeptemberében a már kint harcoló 2. hadseregbeli csapatokhoz Legeza János is.
Jány Gusztáv hadseregparancsnok Legezát a hadsereg kiképzőtáborának parancsnokává tette, de az ősz folyamán több héten keresztül helyettesítette a IV. hadtest parancsnokát is. Jány számára Legeza egy olyan tapasztalt, hozzá hasonló életutat bejárt szakember volt, akire a legnehezebb helyzetben is számíthatott, ezért bízta rá 1943. január 2-án (tíz nappal a harcok kezdete előtt!) a VII. hadtest parancsnokságát, amikor a hadtestparancsnok Gyimessy Ernő altábornagy egészségügyi szabadságra hazaindult. Ez a hadtest a magyar hadsereg három hadteste közül a déli volt, az olasz hadsereg csapatai mellett helyezkedett el. Legeza János személyes naplójának utolsó lapjain, a hadtest katasztrófájának kezdetén, január 14-én ezt írja: „A megpróbáltatás kezdetén vagyunk, könyörögtem a jóságos Istenhez, hogy a harcban erősítsen és vezessen minket. (…) A Cramer-hadtestet észak felé dobják be. A VII. hadtest magára van hagyatva.” Az egyetlen ütőképes német páncélos egység feletti német irányítás világosan jelezte kiszolgáltatott helyzetüket. Az újabb végzetes esemény akkor következett be, amikor a Cramer-hadtest január 16-ára ígért ellentámadása eredménytelenül zárult, és a VII. hadtest alakulatait bekerítés, megsemmisülés fenyegette. Ezen a napon Jány és Legeza is előrement a Marki-völgyben harcoló, leginkább veszélyeztetett egységekhez. A Monarchia régi katonatiszti példáit, virtusát követve ők is esélyt adtak a sorsnak, vállalták, hogy ha kell, akkor a katonáik között haljanak meg – de nem így történt…
Levél az áttörésről
A tragikus napokat érdemes egy Legeza által írt magánlevél alapján is felidéznünk, amelyet hazatérése után, 1943. február 23-án rokonának írt. A harcokra vonatkozó részt idézzük:
„Nálam – VII. hadtest – január 14-én támadott az orosz. A támadásra fel voltunk készülve, tehát nem lepett meg. Amíg csak gyalogsággal támadott, a mi gyalogságunk keményen ellenállott. Mihelyt a modernebb harckocsijaival indult meg – kellő elhárító eszközünk hiányában – gyalogságom már nem volt képes ellenállni. Az első napon az egyik hadosztályomnál sikerült neki áttörni. 15-ével reméltem, hogy a németek által sok esetben hangoztatott ellentámadás megindul. Erről az ellentámadásról mindenki sokat várt. A német hadvezetőség azonban e napon nem engedélyezte az ellentámadást: várt. Következménye, hogy az oroszok az immár keletkezett űrbe továbbhatoltak, és a szomszéd hadosztályok hátába igyekeztek. Csapataink e napon is keményen harcoltak. De az orosz csakis e napon tudott eredményeket elérni. 15-én este még reméltem, hogy egy 16-ára megindítandó ellentámadással mindent jóvátehetünk. A 16-án 6 órára tervbe vett ellentámadás azonban csak 12 óra után indult meg. Az orosznak újból egy egész délelőtt állott rendelkezésére eddigi eredményei kibővítésére. – A magyar csapatok újból ráfizettek. – Amikor e napon az első vonalbelieket a helyszínen bíztattam, tudtam, hogy a visszavonulás elkerülhetetlen. – A Führer azonban követelte a kitartást az utolsó szál emberig. – Már elhatároztam volt, hogy a hadtest maradványaival körülzáratom magamat. 17-én reggel 2 óra 30 perckor kaptuk a visszavonulási parancsot. Most, mint katona, tudhatod, hogy mit jelent állásháborúból az ellenség nyomása alatt 42 fokos hidegben, ló és motor nélkül, hómezőkön át visszavonulni. Tehát nem a csata volt a döntő, hanem az elkésett visszavonulás. A német hadvezetőség két hibát követett el. Az első: hihetetlen nagy kiterjedéseket szabott mindenkinek a gyenge létszámok ellenére. Tehát akárhol, akárkinél lökött az orosz, a lökés eredményhez kellett, hogy vezessen. Nemcsak a gyér felállítás miatt, hanem az abból adódott tartalékok hiánya miatt. Második hiba: ebben a gyér felállításban ragaszkodott a német a merev védelemhez. Holott minden katona tudja, hogy minél gyengébb az ember annál mozgékonyabbnak kell lennie. Hitler túlbecsülte a saját erejét és végzetesen tévedett az orosz mozgóképességében és erejében.”
Legeza-törzs
1945-ben sok százezer magyarral együtt Legeza (és családja) is Bajorországba ment. Az amerikai megszálló erőktől kapott utasítás alapján – a szétszóródott és kallódó magyarok érdekében – irányító-szervező tevékenységet végzett. A feladatok szaporodásával létrejött „Legeza-törzs” erőfeszítéseit Clay tábornok támogatta, aki Eisenhower vezérkari tisztjeként az amerikaiak által megszállt német területek katonai közigazgatásának vezetője volt. 1945 júniusától egész Bajorországra szóló működési engedélyt kapott, és elkezdett angolul tanulni… Később az amerikaiak marasztalása ellenére vállalta a hazaszállítást, hiszen „katona nem szökik, és bármilyen nemzetközi bíróság előtt meg tudja állni a helyét” – így gondolkodott.
A Népbíróság, amely ebben az időszakban a magyar világháborús szerepléshez képest aránytalanul sok és súlyos ítéletet hozott, lényegében felmentette Legeza Jánost, börtönbüntetésével az egy évnyi vizsgálati fogságot igyekeztek „realizálni”. Két rendkívüli szegénységben eltöltött évet követően 1950 nyarán az államvédelmi hatóság emberei elhurcolták lakásából, családja ekkor látta utoljára. Egy hónapig a hírhedt Andrássy út 60. szám alatt tartották fogva, itt „készült el” a vallomása, majd a korszakra jellemző koncepciós perben ítélték el. A sablonos vád szerint „neveltetésénél, múltjánál és politikai beállítottságánál fogva a népi demokratikus államrend nyilvánvaló ellensége”. Az ítéletről, amely tíz év börtönbüntetésről szólt, Legeza családja csak a teljes vagyonelkobzás (mellékbüntetés) végrehajtása alkalmával értesült, de fogvatartása helyét ezután sem tudhatták meg. A kínzásoktól legyengült, 64 éves Legeza a Gyűjtőfogházban egy fizikai büntetést követő szívinfarktusban hunyt el 1953. május 17-én. A kivégzett vagy börtönben meghalt foglyok szokásos helyére, az Új köztemető 301-es parcellájába temették.
BAJOR PÉTER
2016/3
