Papp László, a pécsi Janus Pannonius Múzeum régésze 1959-ben kutatásokat kezdett a mohácsi síkon, azzal a céllal, hogy az 1526. évi – tragikus kimenetelű – csata nyomait megtalálja és feltárja. 1960. április 6-án a Sátorhelyi Állami Gazdaság által biztosított lovas kocsival indult terepbejárásra. Útközben Koller Márton fogatostól megtudta, hogy a Fekete kapu és Sátorhely közötti erődítési munkák során az 1950-es években sok embercsontot hozott felszínre az árokásó gép. Azonnal az említett helyre siettek, ahol a visszatemetett lövészárok vonalában még jól látszottak a kiszórt csontok.
Az 1960-as év fő feladata a terület feltárása lett, melynek eredményeként előkerült a csatában elesettek első két tömegsírja. Ezek környékét mintegy 400 méter hosszú, 80 centiméter széles kutatóárokkal vizsgálták át 1 méteres mélységig. Mivel további sírok és a csatához köthető tárgyi anyag nem került elő, Papp László a magyar tábor őreivel és tábori szolgákkal azonosította az elesetteket.
Elszalasztott lehetőség
Csak a sírok felső rétege került kibontásra, a sírgödrök mélységét és alakját merőleges árkokkal vizsgálták. A feltáráson jelen volt Bartucz Lajos antropológus- professzor is, aki 1908-ban a kiskunhalasi kuruc tömegsírban talált maradványok vizsgálatát elvégezte. Akkoriban ő volt hazánkban az egyetlen szakember, aki csatában elesett katonák maradványait tartalmazó tömegsír vizsgálatában gyakorlattal rendelkezett, mivel azt megelőzően nem volt ilyen feltárás Magyarországon. (Az európai régészetben addig csak egy esetben, 1905–30 között folyt a svédországi Wisbyben hasonló kutatás, ahol Bengt Thordeman rendkívüli alapossággal tárt fel három tömegsírt, melyekben az 1361-es csata áldozatai pihentek.)
1960-ban a sátorhelyi lucernásban a sors felkínálta ezt a lehetőséget Papp Lászlónak is, aki nem élt vele. Ő a csatateret, a harc nyomait kereste és nem akart éveket tölteni a sírok aprólékos feltárásával. A letisztított sírfelszínen heverő csontokat megszemlélve, Bartucz professzor tett néhány megállapítást a fegyverek ütötte sebekre vonatkozóan, de ezen túl nem terjedt az antropológiai vizsgálat. Ez körülbelül annyira volt eredményes, mint amikor egy belgyógyásznak pusztán a beteg szemrevételezése alapján kell felállítani a diagnózist.
A tömegsírokat azután visszatemették és a következő években a mohácsi sík más részein folytatódtak a régészeti kutatások, de az összecsapás helyszínét, a csata „belső küzdőterét” nem sikerült azonosítani. Eközben a környék állami és társadalmi szervei több fórumon is javaslatot tettek a sírok emlékművel való megjelölésére. Tisztában voltak a felfedezés jelentőségével, hiszen Mohácson a megelőző évtizedekben számos, a csatával kapcsolatos emlékhely került kialakításra – II. Lajos-emlékmű a Csele-pataknál, Csatatéri emlékkápolna –, azonban a sírok jelentették az első valós emlékét a gyászos vereségnek.
Végül a csata 450. évfordulója (1976) közeledtével megélénkülő érdeklődés meghozta a szükséges támogatást. Elkészült az emlékhely terve, melynek középpontjában az 1960-ban előkerült két tömegsír állt. A legfontosabb eleme egy 30 méter átmérőjű lapos kiemelkedés, mely megőrizte az eredeti talajszintet. Körülötte 25 méteres sávban talajgyaluval eltávolították a felső, 100 centiméteres földréteget, és így jött létre a tömegsírok fölötti sírhalom. Nagyon szép jelképe ez az utókor kegyeletének, hiszen a hősök sírjait már az ókorban is földhalommal jelölték. A mohácsi csatában elesett katonák fölé azonban senki nem emelt halmot, de a maradványokra szórt földből is halom lesz, ha körülötte a talajt elhordjuk.
A belső kört egy 150 méter átmérőjű, lépcsőzetesen mélyülő amfiteátrum veszi körül, amit tiszafa- és mogyorósövény övez. Ez a sírkert, melybe a művészek által készített sírjelek kerültek. Az út felé eső oldalon van a bejárat, ahol a megtört boltívű csontkapu fogadta a látogatót, aki a föld alá süllyesztett átriumon keresztül juthatott ide és róhatta le kegyeletét az elesettek előtt. Igazán méltóságteljes kompozíció.
Felborult koncepció
1975-ben elkezdődött az emlékhely kiépítése. Az MTA Régészeti Bizottsága előírta a folyamatos régészeti felügyeletet a munkák során, ugyanis számítani lehetett a csatához kapcsolódó tárgyak előkerülésére. Ilyen nem történt – leszámítva az út menti árokból előkerült töredékes kardot –, azonban a belső kör lemélyítése során kettő, a vízvezeték árkának kiásása során pedig egy újabb tömegsírt találtak. Maráz Borbála, a felügyelettel megbízott régész végezte el a sírok feltárását, ami módszertanilag annyiban jelentett továbblépést a korábbihoz képest, hogy nemcsak a felső réteg került letisztításra, hanem a csontvázak tömbjét teljesen körbebontották. Ezzel tökéletesen előkészítették a csontvázak kiemelését, de csak a csontváz-rétegek számának meghatározására került sor és a feltáráson jelen lévő K. Zoffmann Zsuzsanna antropológus a szabad szemmel látható maradványokon végzett megfigyeléseket.
Az évfordulónak köszönhetően a sors ismét felkínálta a lehetőséget, hogy nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó kutatási eredményeket mutathasson föl a magyar régészet és antropológia, de senki nem élt vele. Az újabb tömegsírok előkerülésével felborult az emlékhely eredeti koncepciója, eltűnt a szimmetria és a körök szépen kidolgozott szimbolikája. Ezt felismerve el kellett volna fogadni a tényt, hogy a sírkert amfiteátrumszerű kialakítása elvesztette az aktualitását és az egész terület alapos átvizsgálására lenne szükség, hogy kiderüljön, nincsenek-e ott további sírok. Sajnos ez nem történt meg, ezért a sírkertben járva nem tudhatjuk, mikor taposunk éppen az elesettek csontjain.
Akkoriban az építkezésre látogatók közül többeknek feltűnhetett a visszásság és közülük Kiss Károly a sajtóban is hangot adott nézeteinek. Véleménye szerint: (az emlékhelyre) „szánt nehéz pénzek töredékéből föl lehetne tárni a csatamezőt. S a meglelt tetemeket – tudományos igényű antropológiai vizsgálat után – igenis méltó módon végső nyughelyre kell helyezni, ahol egyszerű jel hirdesse emléküket”.
A válasz Ecsedy István régésztől érkezett, aki felhívta a figyelmet arra, hogy a csatatér feltárása régészeti módszerekkel irreálisan nagy munka lenne – amivel teljes mértékben egyet kell értenünk. Azonban az antropológiai vizsgálatok szükségességéről és a kegyeletről vallott nézetei erősen vitathatók: „A tömegsírokban lévő csontvázak részletes embertani vizsgálatára nincs lehetőség. Akkor sem lenne, ha a tudományos vizsgálat az antropológia számára fontosnak minősülne, mert ebben az esetben a hazáért életüket áldozó hősök iránti kegyelet parancsa minden egyéb szempontnál erősebb. Nem bolygatjuk meg, nem szedjük szét és nem lajstromozzuk az elesettek földi maradványait, nem kezeljük vizsgálati anyagként.”
Meglepő vélemény. Azt, hogy volt-e lehetőség a vizsgálatra, és hogy az antropológia számára mi a fontos, valószínűleg Bartucz professzor és K. Zoffmann Zsuzsanna képes lett volna eldönteni, akik valószínűleg nem azért vettek részt a feltáráson, hogy azután csak úgy nézegessék a csontokat, mint a gyerekek a bolt kirakatában a játékokat. A vizsgálat egyébként nem az antropológiának lett volna fontos, hanem a történettudománynak, mint arra K. Zoffmann Zsuzsanna is felhívta a figyelmet a vizsgálati eredményeiről szóló, közel 100 oldalas tanulmányában.
A kegyeleti szempontokat figyelembe véve, ha elfogadjuk a fenti gondolatokat, akkor be kellene fejezni a temetőfeltárásokat, hiszen fölöttébb kegyeletsértő magyar őseink csontjait múzeumi raktárakban tárolni vagy kiállításokon mutogatni.
Joggal feltételezhetjük, hogy a fenti érvek nem a tudomány érdekeit szolgálták, hanem sokkal inkább az emlékhely időre történő befejezésének útjába gördített akadályt kívánták semlegesíteni. Kár volt a politika szekerét tolni, hiszen a tudomány részéről történő erőteljesebb fellépéssel talán el lehetett volna érni, hogy az emlékpark, de legalább a sírkert területén a felső talajréteget eltávolítva, tisztázni lehessen a tömegsírok valós számát. Ez egyébként sem zavarta volna a gótikus kapu és az átrium megépítését.
Sajnos ez a lehetőség elmúlt. Az avatás óta eltelt 38 év alatt a betelepített növényzet megerősödött és egy szép emlékpark növekedett a síkon. Ennek elpusztítására, legyalulására semmilyen tudományos cél nem jogosíthat fel. Szerencsére a kutatási módszerek is fejlődtek és ma már nem kell feldúlni a területet ahhoz, hogy újabb sírokat keressünk.
Új vizsgálatok
2013. december 14-én Bertók Gábor és Simon Béla régésztechnikus talajradarral vizsgálta az I. és II. számú tömegsírok területét. A méréssel arról szerettünk volna megbizonyosodni, hogy a műszer jól felismerhetően képes-e jelezni a mélyben rejtőző csontmaradványokat. Ez sikerült, tehát bízhatunk abban, hogy a sírkert növényzettel nem fedett részein is megtalálhatjuk az esetleges tömegsírokat.
A másik alkalmazható módszer a magnetométeres mérés, ami képes kimutatni azokat a helyeket, ahol jelentősebb talajmozgatás, beásások történtek. Ez a már feltárt tömegsírok esetében nem alkalmas referenciamérésekre, hiszen a talajmunkák eltüntették a sírt jelző eredeti mágneses nyomokat. Ezeken a helyeken az ásatás nyomait, nem pedig a sírt mutatja a mérés. Ellenben kizárásos alapon használhatjuk ezt a módszert is. Mivel ismerjük a sírkert területén a feltárt tömegsírok, a Papp László által ásatott kutatóárkok és az 1950-es évek lövészárkainak a helyét, ha ezeken kívül jelentkezik beásás nyoma, akkor az akár tömegsír is lehet. A kétféle módszer együttes alkalmazásával tovább növelhető a vizsgálat eredményessége.
A sírkert kör alakú területén gond nélkül elvégezhetők a mérések, hiszen a kopjafákat leszámítva más nem akadályozza a munkát. Az alapterülete 17 600 m?, melyből a feltárt sírok, a kutatóárkok és a lemélyített belső gyűrű területét – mivel ezeken a helyeken már nem számíthatunk újabb sírokra – levonva még mindig marad közel 10 000 m? nem kutatott terület.
A munka célja, hogy megbizonyosodjunk arról, vannak-e további tömegsírok a területen. Ennek megfelelően, ha nem sikerül újabbakat találni, az is fontos eredmény. Másrészt, talán sikerül tisztázni a sírgödrök eredeti funkcióját, ugyanis az alakjuk és elhelyezkedésük alapján gyanítható, hogy eredetileg valamilyen védelmi létesítménynek készültek. Véleményem szerint itt húzódott a balszárny vonala. Az I., II. és V. számú tömegsír az ágyúk elé ásott árok lehetett. A csata idején a puskás gyalogság a sáncolás mögé állított ágyúk előtti 1,5 méter mély árkokba húzódott és onnan fedezte a lövegeket. A III. és IV. számú tömegsírok kisebb gödreire az 1525-ben lezajlott páviai csatában találunk párhuzamot. Itt a sáncok elé ásott gödrökbe telepítettek puskásokat, akik képesek voltak oldalazó tűzzel lefogni az előterepet. Az I. és II. sírok által kirajzolt árokrendszernek elvileg keleti irányban folytatódni kellene. Erre következtethetett Papp László is, amikor ezt a területet több, 80 cm széles és 100 cm mély kutatóárokkal vizsgálta át. Mivel újabb tömegsírok felfedezése volt a cél, nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy a sáncárkok nyomait észlelték, de mivel nem voltak bennük csontmaradványok, nem kaptak elég figyelmet. A területen ugyanis több gödör lehetett, mint amennyibe temettek. Mindenesetre egy nagyobb területre kiterjedő vizsgálat talán segítene tisztázni az árkok és gödrök eredeti funkcióját.
Ez persze csak a kutatás első fázisa lenne. A legfontosabb feladat ismét feltárni a tömegsírokat és elvégezni a maradványok antropológiai vizsgálatát. Ma már nem lehet kérdéses, hogy szükség van-e a csontvázak antropológiai vizsgálatára, hiszen számos nemzetközi példa bizonyítja, hogy a csatákban elesettek maradványai a hadtörténelem sajátos forrásának tekinthetők. A vizsgálatok elénk állítják a harcost, megmutatva az életét és a halálának körülményeit. Az 1461-es towtoni csata helyszínén feltárt tömegsírban nyugvó 38 katona maradványainak antropológiai vizsgálata egy önálló tanulmánykötettel gazdagította a tudományt.
Még 12 év van hátra a csata 500. évfordulójáig. Van tehát 12 esztendőnk, hogy elvégezzük azt, amit a 450. évfordulón elmulasztottunk, évről évre egy-egy újabb tömegsírt feltárva elvégezni a szükséges vizsgálatokat. Végül – helyreállítva az emlékhely eredeti szimbolikáját – a sírkert közepén kialakított osszáriumban kellene a hősöket méltó módon nyugalomra helyezni.
NÉGYESI LAJOS
2014/20
