Köztudott tény, és egyben a lengyel-magyar barátság egyik szép fejezeteként él emlékezetünkben, hogy 1939 és 1945 között több ezer lengyel hadifogoly talált második hazára Magyarországon. Francia sorstársaikról azonban kevesebbet tudunk.

Nem akármilyen ünnepség helyszíne volt a washingtoni Francia Nagykövetség 1960. január 27-én. De Gaulle köztársasági elnök megbízásából Hervé Alphand nagykövet a Becsületrend tiszti keresztjével tüntette ki Varga Bélát, a washingtoni Magyar Bizottság elnökét. A pápai legátus a második világháború alatt Balatonbogláron francia hadifoglyok százainak életét mentette meg.

Varga Béla kisgazda politikusként jutott be a Parlamentbe, ahol a zsidótörvények ellen szavazott. Lengyelország náci lerohanása után Teleki Pál azzal bízta meg, hogy tartsa a kapcsolatot a lengyel menekültekkel, és a lengyel emigráns kormány magyarországi képviselőjével. Varga Béla Balatonbogláron lengyel gimnáziumot hozott létre, később tevékenységét kiterjesztette a francia hadifoglyokra is. Ezzel érdemelte ki a rangos kitüntetést.

A második világháború ideje alatt másfél millió francia hadifogoly sínylődött a német táborokban. A fegyverszünet bejelentésének hatására sokan bizakodtak a háború gyors befejezésében, de csalódniuk kellett. Legtöbbjük a Gestapo fogságában halt meg. Aki tehette, menekült, amerre látott. Magyarországra leginkább a nyugati és a keleti határ mentén lévő osztrák, lengyel és ukrajnai táborokból érkeztek. Legtöbbször kettesével, vagy csoportban kísérelték meg a szökést. Nem tudtak semmit Magyarországról. Először lépték át a magyar határt, és fogalmuk sem volt, mi lesz velük. Akik tudtak bizonyos információkat, és tudták azt is, hogy Magyarország nem áll hadban Franciaországgal, azok sem lehettek biztosak sorsuk kimenetelében. Ha a csendőrök megtalálták őket, hamar lezajlott a csendőri intézkedés. A francia hadifoglyok később is emlegették a csendőrök kakastollas kalapját. Olyat korábban még sohasem láttak. A legtöbbször párban járőröző csendőrök az elcsípett foglyokat azonnal bekísérték a csendőrőrsre. A kihallgatás során aztán megkönnyebbüléssel nyugtázták: nem bolsevikokkal vagy kémekkel hozta őket össze a jó sorsuk.

A második világháború elején a magyar határvédelem még nem volt a hadsereg erős pontja. Ezzel szemben – a városoktól eltekintve – a magyar terület védelme már jól szervezett volt, azt a csendőrség látta el. Ezért történhetett meg számtalan esetben, hogy amíg a határátlépést senki sem vette észre, addig magyar földön a hadifoglyok már szinte az első pillanatban belefutottak a csendőrökbe. De olyan eset is volt, amikor a foglyok önszántukból keresték fel a csendőrőrsöt.

„A francia szellem”

Hazánkba hivatalosan 1940 őszén érkeztek az első francia hadifoglyok.

Igen kényes kérdés volt, hogy mi legyen velük, hiszen Magyarország ekkor még nem volt hadviselő fél, de néhány hét múlva már csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez. Ez a lépés a remélt revíziót segítette. Magyarország az 1920-as trianoni béketárgyalás óta nem mondott le elvesztett területeiről. Ezzel bal- és jobboldal is egyetértett, és ennek a gondolatnak volt egyenes folytatása a felvidéki, vagy éppen az erdélyi bevonulás. A német kormány elfogadta ezeket a lépéseket, mi több bátorította is a magyarokat.

Nem véletlen tehát, hogy Magyarország – határainak védelme érdekében -csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.

Ez viszont egyértelműen törést eredményezett az angol-francia érdekközösséggel szemben. Nem mindenki gondolkodott azonban így. A Teleki-kormány több tagja, így maga Teleki Pál is igyekezett elkerülni a nyílt szakítást a nyugati hatalmakkal.

Bár a magyar-francia kapcsolatok – Trianon és Versailles miatt – nem voltak jók, élt egyfajta nosztalgia a francia közélet és kultúra iránt. Eckhardt Sándor 1938-ban kiadott, „A francia szellem” című művében ezt írja: „költők, írók, művészek párizsi honvágya mutatja, mit kereshet mindenkor a magyar ember a francia kultúrában. Minden politikai ellentét dacára is végtelen haszonnal jár számára, ha lelke időnként meg-megfürdik benne, mert a francia kultúra ma is a leghumánusabb, legemberibb valamennyi között. […] Művészeink, íróink, humanista tudósaink, […] ösztönösen vágytak mindenkor a magyar kultúrát önálló tudatra ébresztő, emberileg elmélyítő francia szellem ellenmérge után, félretéve minden érzelmi tekintetet,mely őket a hivatalos francia világtól elválasztja.”

A könyvek, újságok, kiadványok mellett ebben az időben a Magyar Rádió jelentette a kultúraközvetítés egyik fontos pillérét. 1934 és 1935 között Németh László, 1935-tól Cs. Szabó László volt a rádió Irodalmi Osztályának a vezetője. Mindketten sokat tettek a francia kultúra népszerűsítéséért. Németh László ideje alatt indultak meg az ismeretterjesztő előadások a Magyar Rádióban. Hankiss János például Frédéric Mistral költőről, vagy éppen Victor Hugo, és a szabadságharc magyar emigránsairól értekezett. Később Cs. Szabó igazgatóságának idején a francia irodalom legnagyobb íróinak (például Balzac és Dumas) műveiből készült feldolgozásait sugározták, de ekkor bízta meg Cs. Szabó Radnóti Miklóst La Fontaine verseinek fordításával is. A kedvező politikai hangulat a szellemi élet fellendülését eredményezte.

A már említett Teleki-kormány angolszász irányú politikája után a Kállay-kormány folyamatosan a háborúból való kiugrást latolgatta.

 

A Bellamonte-ügy

Minden 1940. augusztus 31-én kezdődött. Ezen a napon a 2. Védelmi Szakasz dandártábornoka táviratot kapott a szombathelyi katonai parancsnokságról. A táviratban az állt, hogy a magyar hatóságok letartóztattak egy Jules Bellamonte nevű francia háborús foglyot, aki egy német táborból szökött hozzánk Magyarországra. Az üzenet kitért arra is, hogy minden bizonnyal több társa is lehet a franciának. Azt tanácsolták a dandártábornoknak, hogy ilyen esetekben hasonlóképpen járjon el minden franciával szemben. 1940. szeptember 2-án a 2. Szakasz elküldte saját jelentését a Minisztérium 13. Szakaszának azzal a kéréssel, hogy hivatalos jogi és katonai állásfoglalást vár a kérdésben. A maguk részéről azzal egészítették ki a feljegyzést, hogy a dandártábornok véleménye szerint a francia háborús foglyokat vissza kell szolgáltatni a németeknek, de miután ez nem az ő hatáskörük, további intézkedésig parancsra várnak.

1940. szeptember 7-én a 13. Szakasz visszaküldte a feladóhoz az ügyiratot azzal az utasítással, hogy küldjék tovább azt a 21. Szakasznak.

Szeptember 17-én azt a választ kapták, hogy a Genfi és a Hágai Egyezménynek ellentmondana, ha a francia foglyot visszaszolgáltatnák a németeknek. Szabadon engedni sem akarják, mert ez rossz fényt vetne a Német Birodalommal fenntartott kapcsolatukra. Ezért tehát Jules Bellamonte francia foglyot internálásra ítélik, és a megfelelő szervezet védelme alá helyezik. Ezt követően minden hadifogoly esetében hasonlóképpen kell eljárni, függetlenül annak nemzetiségétől.

Szeptember 18-án a Honvédelmi Minisztérium hatásköre alatt működő 21. Szakasz táviratot küldött a szombathelyi katonai parancsnokságnak. A táviratban a következő parancs állt: „További intézkedésig Bellamonte előzetesben marad”. Szeptember 20-án a Védelmi Főnökség arra kérte a Külügyminisztériumot, hogy hozzanak végleges döntést az ügyben. Október 7-én Macskásy Pál, a Külügyminisztérium egyik felső vezetője, aki nemzetközi szerződésekben volt kompetens a következő választ adta a Belügyminiszter hozzájárulásával:

„Egyetértek abban, hogy a hadifoglyot a lengyel katonai fogolytáborban helyezzék el”.

Azonban a Honvédelmi Minisztérium 21. Szakasza sem tétlenkedett. Október 17-én kiadott egy dekrétumot, mely szerint a jövőben minden hadifoglyot – legyen az francia, angol vagy bármilyen más nemzetiségű – a lengyel katonai fogolytáborokban kell elhelyezni. Ez a konkrét eset is kiválóan mutatja, hogy nem volt egyetértés a Külügyminisztérium, a Vezérkari Főnökség Defenzív osztálya és a Honvédelmi Minisztérium között arra vonatkozóan, hogy mi legyen az ideszökött franciákkal. Három megoldást dolgoztak ki. Az első szerint mindenkit vissza kellett szolgáltatni a németeknek. A második azt mondta ki, hogy az embereket át kell „dobni” a határon, az osztrákokhoz. A harmadik az internálás volt, zárt helyen. Erre a célra a legalkalmasabbnak valamely már meglévő lengyel büntetőtábor látszott. A Vezérkari Főnökség Defenzív osztálya a hadifoglyok kiadatását követelte, szemben a Külügyminisztériummal, amely megtagadta kiadatásukat. Végül a Honvédelmi Minisztérium első két javaslatával szemben a Külügyminisztérium harmadik beadványa „nyert”. A franciák tehát lengyel táborokba kerültek, státuszuk szerint pedig nem hadifoglyoknak, hanem katonai internáltaknak tekintették őket.

1940-ben vagy 1941-ben még egyszer-egyszer előfordult, hogy a hadifoglyokat visszaszolgáltatták a németeknek, ezt követően azonban erre többé nem került sor.

 

Misère francia lobogókkal

Az emberek először Selypre kerültek, ahol lengyel tiszti táborok voltak. Az ebben az időszakban meg gyakran előforduló szökések ellensúlyozására létrehoztak egy másik tábort, kifejezetten a francia hadifoglyok számára Balatonbogláron.

A foglyok a fürdőhely szállodáiban, valamint környező villákban kaptak szállást. A beszámolókból az derült ki, hogy a mintegy 1200 francia hadifogoly kifejezetten jól érezte magát hazánkban. Szabad emberek voltak. Minden vasárnap és a nemzeti ünnepükön saját papjukkal szentmisén vehettek részt. Ilyenkor, reggelenként a boglári templomra a magyar mellett a francia zászlót is felhúzták. A La Marseillaise mellett pedig nemzeti dalokat énekeltek.

Erről az időszakról tanúskodik Paul Lemaire nemrégiben újra megjelent könyve, „A szabadság hídja”. Lemaire altiszt civilben számtantanár volt, és a dunquerque-i ütközet után került német fogságba Ausztriában. A Fertő-tó mellett szökött Magyarországra, majd évekig nálunk élt. Tanítása során megismerte a kor magyar közéletét. Járta a budapesti kávéházakat, megismerkedett több magyar értelmiségi íróval, költővel, és nagyon színes történetet írt a háború alatti magyar társadalomról. Még a feleségét is sikerült Párizsból-kalandos körülmények között-Budapestre „csempésznie”. Képzeljük csak el a jelenetet: 1944-et írunk, miközben a háború gőzerővel szedi az áldozatokat, Franciaországból Budapestre érkezik az Orient expresszen Paul Lemaire felesége. Az altiszt a pályaudvaron várta. Éveken keresztül nem találkoztak, de a szerelem mindent legyőzött. Lemaire egész életében hálás volt a pápuáknak – így nevezett bennünket.

A különleges történetekről, a francia hadifoglyok magyarországi tartózkodásáról találunk nyomot a Magyar Rádió Archívumában is.

Pierre Godpois egykori hadifogoly így emlékezett vissza a boglári tábor napirendjére egy 1977-es műsorban (2):

„Reggel zászlófelvonás, félóra torna, utána előttünk az egész nap. Fürödhetünk, napozhatunk, csónakázhatunk. Olyan örömök ezek, amelyekben régen nem volt részünk.

– És milyen zászló alatt tisztelegtek reggel?

– A francia zászló, a francia trikolór alatt.

– És a tábor parancsnoksága magyarokból állt?

– A tábornak volt magyar és volt francia parancsnoka is.

– Tehát lényegében Önök egymás között élték életüket?

– Igen”.

És még közel sincs vége a furcsaságoknak. Az egyik reggeli összejövetelen a következők hangoztak el:

„A francia kormány kérésére e szálloda, valamint az innen néhány lépésnyire található, a tóhoz közelebb eső Savoyai Szálló, és egy tucat villa áll az Önök rendelkezésére. Amennyiben ez nem elegendő, továbbiakat bocsátunk majd a rendelkezésükre. Remélem, hogy otthon érzik majd magukat nálunk, és magyarországi látogatásukról szép emlékeket fognak őrizni. Kívánom, hogy a magyar vendégszeretet a szívük mélyéig hatoljon.”

Ezeket a mondatokat nem egy utazási iroda alkalmazottja intézte a nyaralás előtt álló francia turistákhoz, ezek a franciául jól beszélő Daróczy hadnagy szavai 1942-ből.

Mindez megkoronázandó a hadnagy és a francia foglyok pezsgővel koccintottak. Másnap a francia nagykövet, a légügyi attasé és a konzul látogattak el a táborba, ahonnan igen elégedetten távoztak.

1942-ben Hallier, a francia katonai attasé még egy francia katonai irodát is felállított. Ez az iroda két részt fogott össze. Az egyik egy könyvelői részleg volt, amelynek feladata a Vichy-kormány kifizetéseinek folyósítása volt. A másik részleg inkább munkaügyi jellegű volt, és azzal a feladatkörrel alakult, hogy végzettségüknek megfelelő munkát találjon a francia hadifoglyoknak. Az iroda jogi kérdésekben – különös tekintettel a házasságkötésekre – M. Hugues Bourchat francia konzullal állt kapcsolatban. Az irodát egy hadifogoly, Klein vezette 1943. március 26-ig. Később Lannurien hadnagy vette át a vezetését 1944. június 15-ig, majd Cottin hadnagy 1944. december 6-ig.

Összességben elmondható, hogy ugyan a franciák szabadok voltak, szabadon vállalhattak munkát és utazhattak Magyarország területén, az országot mégsem hagyhatták el. 1942-ben például a 21. szakasz dandártábornoka a következőket írja:

”Noha hazánk nem áll háborús állapotban Franciaországgal, szövetségesünk, Németország igen. Nagyon rossz következménye lenne annak, ha a szövetségesünk ellenfeleit szabadon engednénk, vagy ha azok megszökve ismét szövetségesünk ellen fordulnának”.

Szerencsére ez nem igazolódott be, és a foglyok „szabadok” maradtak.

A francia hadifoglyok a lengyelekhez hasonlóan a Honvédelmi Minisztérium 21. szakaszához tartoztak. Onnan kapták zsoldjukat is. A legmagasabb rangú tisztek havi ellátása napi 7 pengő volt. A tisztek napi öt pengőt, az altisztek 1 pengőt, a katonák 20 fillért kaptak. Összehasonlításképpen ebben az időben egy postás havi 100 pengőt keresett, egy rendőr 140, egy vámos 168, míg egy ezredes 500 pengőt.

Egy egyszerűbb étteremben egy menü 1 pengő volt, a luxusszállodákban 3-5 pengő. Egy korsó sör 0.50 pengőbe, míg egy liter bor 1 pengőbe került.

Munkára fel!

Bármennyire jó életük is volt ezeknek az embereknek, közülük sokan unatkoztak, ezért szívesen vállaltak munkát. A francia iroda mellett magyar szervek is segítettek nekik, így kerültek a nagyobb városokba, Budapestre, Miskolcra, Szegedre. Mindez jó megoldásnak tűnt, hiszen egyrészt a háború alatti munkaerőhiányt enyhítették, másrészt szétszóródva nem voltak annyira feltűnőek, mint a táborban.

A magyar hatóságok minden embert számon tartottak, sokakat családoknál helyeztek el, és 1944-ben, a német megszállás alatt bújtatták is őket. Az itt rekedtek különböző helyeken kezdtek el dolgozni. Volt, aki a gödöllői gimnáziumba került, volt, aki a parasztok mellett a földet művelte, de így kezdte el pályáját 300 francia tanár is. Mások egyetemre iratkoztak be, még ösztöndíjat is kaptak. Néhányan közülük színdarabokkal járták az országot. A női szerepekre amatőr magyar színésznőket vettek fel, és nagysikerrel játszottak például Molière-darabokat.

Egy másik érdekességről ugyanebben, a már említett 1977-es rádiós műsorban szereztünk tudomást. A riporter, és egyben neves történész, Benda Kálmán, a második világháború idején a Teleki Pál Tudományos Intézetben dolgozott, és egy francia nyelvű lap szerkesztőjeként francia hadifoglyokat alkalmazott.

Benda szerint egyikük – bizonyos Bossago – remek stílusérzékkel rendelkezett. Ő lett a francia folyóiratok és a franciául megjelenő könyvek korrektora és stilisztája. Két évig dolgozott az Intézetben. Számos baráti kapcsolat szövődött közte és a magyarok között, és ezek a barátságok túlélték a háborút is.

De vajon hogy került Bossago Magyarországra? Egy ausztriai táborból szökött meg másodmagával. Magyarországról annyit tudott, hogy keletre van. Mindig éjszaka mentek, napközben a bokrokban lapultak. Útközben a telefonpóznákat figyelték. Egyszer csak feltűnt nekik, hogy az azokon lévő felirat más nyelven van. Nyilván nem német nyelvterületen voltak már. Találkoztak egy parasztemberrel, akivel először franciául, olaszul, majd angolul és németül próbáltak beszélgetni. Minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. Ekkor Bossagonak eszébe jutott néhány latin szó: „Ego sum captivus gallicus”, vagyis „Francia fogoly vagyok”. Az embernek voltak ugyan halvány emlékképei az iskolai latinórákról, de jobbnak látta, ha a helyi plébánoshoz viszi a franciákat. Azzal már jobban boldogultak. Inni adtak nekik, segítették őket. Először a balatonboglári gyűjtőtáborba, később Budapestre kerültek.

1944. március 19-ig, az ország megszállásáig, a Magyarországon élő francia hadifoglyok nem csak biztonságot, hanem kedvező életfeltételeket is kaptak hazánktól. Mindez azonban gyökeresen megváltozott. A franciák a magyar üldözöttek sorsában osztoztak. Még rosszabb lett a helyzet október 15-e, a nyilas hatalomra kerülés után.

1944. október 15-én Horthy kiugrási kísérlete nem sikerült. Ellene fordultak a Magyar Királyi Honvédség tisztjei, szervezési hibák léptek fel, és a német titkosszolgálat is tudomást szerzett az akcióról. Horthy lemondott, de előtte – zsarolás útján – még beleegyezett abba, hogy Szálasi Ferenc kormánya vegye át a hatalmat. Horthy román mintára képzelte el az akcióját. A románok augusztusban „ugrottak ki” a háborúból. Ám ami nekik sikerült, az idős kormányzónak nem. Ráadásul a németek elrabolták ifj. Horthy Miklóst. A zsarolást követően Horthy kénytelen volt legitimizálni Szálasi előretörését. A következő hónapok szörnyű állapotokat teremtettek az országban. Az eddig viszonylag békében élő francia hadifoglyok menekülni voltak kénytelenek. Se szeri se száma a történeteknek arról, hogyan bújtatták őket a magyarok, néha akár saját életük kockáztatásával. Mindannyian várták a háború végét. Az utolsó hónapokban a De Gaulle Bizottság illegalitásban dolgozott a budapesti Francia Nagykövetség épületében. A Bizottság feladata az volt, hogy elősegítse a francia hadifoglyok titokban történő hazaszállítását.

Nem csalódtak

Így éltek a franciák a befogadó országban éveken át, miközben persze titkon mindannyian abban reménykedtek, hogy egyszer csak vége lesz a háborúnak. Paul Lemaire könyvének végén minderről így ír:

„Amikor a német hadifogolytáborból megszöktünk, mindannyiunkat egy cél vezérelt: ismét emberi életet akartunk élni. Szabad franciák akartunk lenni. Nem ismertük Magyarországot. Nem sokat vagy semmit sem tudtunk a létéről, ezért szorongással érkeztünk, de telve reménységgel. És nem csalódtunk. Emberként fogadtak bennünket. barátként bevettek maguk közé, visszaadták a jövőbe vetett hitünket, amit már elvesztettünk. Egy embertelen világ közepette segítő és megértő barátokra találtunk.”

A franciák a későbbiekben sem feledkeztek meg erről a segítségről. Olyannyira megszerették az országot, hogy hazaérkezésük után 1946-ban megalakították a Magyarországi Francia Menekültek és Hadifoglyok Egyesületét, amely hosszú évtizedekig működött. Az egyesület memorandumot küldött Charles de Gaulle köztársasági elnöknek és a Nemzetközi Vöröskeresztnek, és segített ahol, és amiben tudott. Magyar fiatalokat hívott Franciaországba, hogy támogassa őket tanulmányaik folytatásában, és később politikai és gazdasági téren is próbált kapcsolatot kialakítani a két ország között. Francia gyerekek nyaraltak a Balaton mellett, sőt szerepük volt abban is, hogy a magyar hadifoglyok minél hamarabb visszatérjenek Franciaországból. Megjegyzendő, hogy ezek helyzete lényegesen rosszabb volt, mint francia társaiké. Szörnyű sorsukról szól Kuncz Aladár könyve, a Fekete Kolostor. Bár a mű az első világháború ideje alatt játszódik, a magyar hadifoglyok helyzete a második világégés során sem lett jobb. Sőt! Ha a magyar kormány ügyesebb lett volna 1945, de főleg 1949 után, ezeknek a korábbi hadifoglyoknak a szövetsége még sok mindenben segített volna a magyaroknak. 1949-ben azonban a rákosista kormány szinte minden kapcsolatot megszakított Franciaországgal. Hogy milyen lehetőséget szalasztottunk el, azt egészen 1989-ig saját bőrünkön érezhettük. Pedig a francia hadifoglyok históriája igazi „tündérmese”, Európában egyedülálló történet. Ezért is nagy jelentőségű a már többször is idézett, hiteles forrásnak számító Paul Lemaire könyv. A mű előszavát Robert Dampierre írta, aki 1942-ben Franciaország magyarországi nagykövete volt. Többek között így ír:

„Visszatérni Franciaországba, ez volt valamennyiük vágya, hivatásos tisztek és altisztek csatlakozni kívántak a megmaradt Franciaországban vagy Afrikában levő kicsi hadsereghez. Tartalékosok, akik ismét dolgozni akartak és a családjukat segíteni… Mindaddig amíg a német csapatok nem nyomultak be Jugoszláviába, kis csoportokban tudtuk Önöket továbbjuttatni a határon át. Szép új útlevelük szerint Önök fiatal tanárok, mérnökök, kereskedők voltak kitalált nevekkel, amelyek elfedték valódi identitásukat, melyet az elnéző hivatalos személyek megismerni nem akartak. Természetesen ez sem ment mindig könnyen, de micsoda öröm volt, hogy Franciaországnak katonákat adhattunk vissza. 1945 tavaszán az afrikai csapatok egyik kiváló tisztje – aki megszállóként került Németországba – elismerését fejezte ki nekem. 1941-ben Magyarországról visszajutva csatlakozott ezredéhez, majd részt vett az olaszországi és francia-elzászi harcokban és emlékeztetett arra engem, amit értük tettem. Bevallom, hogy tanúbizonysága nagyon jól esett.”

Pásztor Zoltán

2016/12