A Nap energiatermelését sokáig közönséges égéssel próbálták magyarázni. Lord Kelvin felvetette, hogy a kisugárzott hőt gravitációs összehúzódás eredményezi. Csakhogy egyik folyamattal sem tudtak olyan hosszú időtartamú, stabil működést kimagyarázni, mint a Földön előforduló fosszíliák becsült kora. 1905-ben publikálta Einstein a híres E = mc² egyenletét, e szerint rendkívül kevés anyag is hatalmas energiamennyiséget hordoz magában. De miképp lehetne ezt hasznosítani? 1939-ben Hans Bethe írta le a fúziós reaktor építésének lehetőségét. 1948-ban a Princetoni Egyetemen új laboratóriumot hoztak létre Lyman Spitzer vezetésével, hogy megvalósítsák Bethe álmát. 1951- re készültek el az első sztellarátorral, amivel sikerült a földön is magfúziót létrehozni. A „keleti térfélen” Tamm és Szaharov hozott létre fúziós berendezést tokamak néven, szintén az 50-es évek elején. Természetesen az ő eredményeikről csak évekkel később lehetett nálunk hallani. Bár több laboratórium a sztellarátorok fejlesztésére voksolt, jelen pillanatban ez a műszaki megoldás tűnik sikeresebbnek.
A kezdeti optimista becslések 2-3 évtizedre tették a termonukleáris erőművek elterjedését. Sajnos, az eleinte áthidalhatónak vélt technikai problémák kiküszöbölése lassabban halad a vártnál. Hiába, a természet törvényei makacsak, nem lehet kijátszani őket, a kerülőutak keresgélése pedig időt rabló folyamat. A 20-30 éves terminus nagyon sokáig nem akart rövidebb lenni. (Hasonló határidőt jelöl-tek meg a marsutazásra is az űrhajózás hajnalán, és utóbbi is csupán az elmúlt néhány évben látszik közeledni.)
Az idén 75 éves Élet és Tudomány is rendszeresen foglalkozott a témával. Közel 150 alkalommal. Természetesen a korai cikkekben leginkább (meg nem nevezett) szovjet tudósok eredményeire hivatkoztak, de citálják például a Scientific American közleményét is.
1956. augusztus 8-i lapszámunkban Öveges professzor ír részletesen a magfúzióról „A termonukleáris reakció – A jövő energiaforrása” címmel , bár ekkor még nem írja le a „fúzió” kifejezést, a magok egyesüléséről, összetételéről beszél. Nem kétséges, hogy a természetben nagy mennyiségben előforduló és viszonylag egyszerűen kinyerhető deutérium felhasználásával olcsó energiához lehetne jutnunk, ráadásul a folyamat során nem keletkeznek környezetszennyező melléktermékek, hulladékok (például: üvegházhatású gázok, vagy hosszú felezési idejű radioaktív anyagok), és az erőmű megépítése sem jár jelentős környezetkárosítással, amint az a mai technológiák esetén fennáll. Egy esetleges terrortámadás vagy ellenséges katonai csapás sem járna ökológiai katasztrófával.
’57 júniusában megjelent cikkünk már a „hidegfúzió” lehetőségét boncolgatja egy fél évvel korábbi közlemény kapcsán. „Nem lepődnénk meg, ha rövid néhány év alatt a magösszetételkor felszabaduló energiát is sikerülne szabályozni eme új fölfedezés alapján.” – írja akkor Öveges. (Sajnos ebből a kutatásból azóta se lett erőművünk.)
Még ugyanabban a hónapban számon is kérik a nyájas olvasó magfizikai jártasságát a keresztrejtvény által.
A Nemzetközi együttműködésben épülő kísérleti termonukleáris reaktor, az ITER terveiről 1994-ben írtunk először, múlt évi 38. számunkban pedig a magyar közreműködésről is részletesen beszámoltunk. Folyik az építkezés, és bár még mindig csak kísérleti berendezés készül, a tervek szerint a következő körben már valódi erőmű épülhet.
„Nem kétséges, hogy a különféle nemzetek kutatóinak egymást támogató munkája előbb-utóbb meghozza gyümölcsét, s akkor majd e kimeríthetetlen, minden népnek rendelkezésére álló energiaforrás segítségével ma még szinte elképzelhetetlen jólétet és boldog életet valósíthatunk meg a földön.” – zárja sorait Öveges ’56 augusztusában. Úgy legyen!
J. S. A.
2020/4