Miért nincsenek fiatal kocsányos tölgyek az öreg tölgyesekben? Hat éve sejtjük a lehetséges választ erre az akut erdészeti, ökológiai és természetvédelmi problémára. „Újra felfedeztük” a megoldást, amelyet 100 évvel ezelőtt már ismertek a Magyar Királyság vezető erdészei. Ám mára ez a tudás szinten teljesen feledésbe merült, így időszerűnek láttuk újra feltenni és megválaszolni a kérdést.

 

 Természetközeli öreg kocsányos tölgyes – fiatal tölgyek nélkül az Atak-erdőben, a Beregi-síkon, Kárpátalján (FOTÓ: DEMETER LÁSZLÓ)

A kocsányos tölgy (Quercus robur) hazánk és Európa erdőgazdasági, természetvédelmi és kulturális szempontból is egyik legértékesebb fafaja. Bár Európa síkságain jelentős állományokat alkot, 120 évnél idősebb természetközeli tölgyes csak nagyon kevés van. Az öreg állományok lombkoronasátrát helyenként természetes lékek nyitják fel, ahol az ökológiai feltételek kedvezők az új generáció, a tölgyújulat megjelenésének és felnövekedésének. Ennek ellenére az újulat szinte teljesen hiányzik ezekből az erdőkből. Az idős fák bőven teremnek makkot, ám még ha jelentős mennyiségű magonc kel is ki, a csírázást követő harmadik év végére majdnem minden tölgycsemete elpusztul a tölgyerdőkben. Ez a „felújulási deficit” pedig hosszú távon a kocsányos tölgyesek átalakulásához vezethet.

A tölgymagoncok és -csemeték pusztulására több magyarázat is létezik. Egyfelől a kocsányos tölgy annyira fényigényes, hogy az anyafák és más fafajok által beárnyékolt erdőaljban a magonc nem tud életben maradni. Másfelől a zárt erdőben keletkezett lékekben lenne elég fény, de a túlszaporodott nagyvad rágása miatt a csemete képtelen „kinőni a vad szájából” és elérni azt a magasságot, ahol az állat már nem tudja károsítani. Létezik olyan elmélet is, mely szerint a csemeték pusztulását az erdő talajának szárazabbá válása és a talajvízszint csökkenése okozza.

 

 Ezek az elméletek vagy azt feltételezik, hogy a kocsányos tölgy soha nem is volt képes saját erdőiben megmaradó, felnövekvő újulatot létrehozni, vagy pedig azt, hogy valamikor a XIX–XX. század fordulóján elvesztette ebbéli képességét az említett három lehetséges ok valamelyike miatt. Azonban egyik elmélet sem számol azzal a kórokozóval, amelynek feltűnése és járványszerű kitörése éppen a XX. század elejére tehető, és amelyről már a korabeli erdészek is rengeteg ismeretet gyűjtöttek: a jövevény tölgylisztharmattal és annak negatív hatásaival.

Az ázsiai jövevény

A tölgylisztharmat a kocsányos tölgy legfontosabb levélbetegsége. Hasonlóan a szőlőlisztharmathoz, a levélen képződő fehér, lepelszerű rétegről könnyen felismerhető. A tölgylisztharmat járványszerű megjelenését először 1907-ben említik franciaországi tölgyesekben. Ezt megelőzően is Európa-szerte ismeretesek voltak tölgyeken élő lisztharmatfajok (Phyllactinia roboris, Microsphaera penicillata f. quercus, Erysiphe pyrenaica stb.), de egyik sem károsítja olyan mértékben a tölgyeket, hogy teljesen megakadályozta volna az újulat túlélését. Az első megjelenést követően a jövevény tölgylisztharmat villámgyorsan elterjedt Európában. Az, hogy a betegséget okozó lisztharmatgomba egy addig nem ismert új faj, az Erysiphe alphitoides, már 1912-ben bebizonyosodott. A 2000-es évek elején viszont molekuláris biológiai módszerekkel is sikerült kimutatni, hogy a betegséget okozó gomba tulajdonképpen egy fajegyüttes: az Erysiphe quercicola, az Erysiphe hypophylla és a már említett Erysiphe alphitoides csoportja. Mindhárom fajt Ázsiából származtatják és feltételezik, hogy az Erysiphe alphitoides első egyedei egy mangószállítmánnyal érkezhettek Európába a XX. század elején, s a kontinensen ma ez a legelterjedtebb kórokozó tölgyliszt-harmatfaj.

A kórokozó csak a friss, fejlődő hajtások leveleit tudja megfertőzni. Azokat a leveleket nem, amelyeken már kialakult a kemény, külső bőrszöveti réteg. A fertőzésnek leginkább a nyári, „János-napi” hajtások vannak kitéve. Ha a tavasz elég enyhe a hajtásképződés megindulásához, de még nem kedvező a gombaspórák beéréséhez, a csemete első hajtásai még megmenekülhetnek. A levelek (újra)fertőzésében az ivaros szerveken képződő, s az avarban áttelelő spóráknak van kulcsszerepe.

Ha egy fiatal tölgyegyed – például egy magonc – első hajtása sikeresen elkerüli a jelentős mértékű fertőzést, akkor képes néhány centimétert növekedni, ám a később fejlődésnek induló hajtások növekedését biztosan korlátozza a fertőzés. A gomba ugyanis tápanyagot von el a megfertőzött ma-gonctól és akadályozza a fotoszintézist, ezáltal csökkenti a növekedés mértékét. Mindezek következtében a tölgylisztharmat – főként az anyafák árnyékában – megakadályozza a kocsányos tölgy magoncainak, csemetéinek normális fejlődését és túlélését. A súlyos fertőzés gátolja a hajtások fásodását, őszi „beérését”, így növeli az elfagyás miatti pusztulás valószínűségét, s különösen más károkozókkal együtt (például hernyórágás, vadrágás, korai fagyok vagy aszály), a csemeték pusztulásához vezet.

 

 

A természetes lékekben a fiatal egyed szintén alulmarad az elegyfafajokkal, cserjékkel és az erdei aljnövényzettel való versengésben, így az erdő természetes megújulása megakad. Számos XIX. századi erdészeti cikk számol be arról, hogy a tölgy képes volt tömegesen felújulni az anyafák alatt a lisztharmat előtti időszakban, ám ezt a képességét mára szinte teljesen elvesztette. Fekete Lajos magyar királyi főerdőtanácsos így jellemzi a Beregi-sík egyik ártéri tölgyesét: „A rendetlenül, de nem túlságosan szállalt erdők, ha talajuk a kelvény gyors felserdülésének kedvezett, nagy vizenyősségüknél fogva erős legeltetésnek nem voltak kitéve, az őserdők vagy helyesebben az árnyéktűrő fák szállalt erdőinek alakját vették fel (…). Ennek példájával találkozunk az Attak nevű erdőben [Kárpátalja], a hol az áradásoknak nagyon kitett terület fő faneme a kocsányos tölgy, amely többnyire középkorú, itt-ott benhagyott hibás, elvénült szilfákkal van keverve. Ezek között csoportonként és foltonként 20–35 éves tölgy fiatalos (…)”. Ma ilyen fiatalos foltokat már nem találunk az öreg tölgyesekben.

Újra felfedezve

Az 1907-es járványszerű kitörés után az erdész-, növénykórtanos- és botanikusszakma különös figyelmet fordított a lisztharmat károkozásainak, ám az 1930–40-es évekre lankadt a kórokozóval kapcsolatos érdeklődés és az 1970–80-as évekig alig kapott figyelmet. Annak ellenére sem vált közismertté és elfogadottá a tölgylisztharmat természetes felújulást gátló szerepe, hogy a korszak két neves erdőökológusa is felveti az elméletet. „A tölgylisztharmat hatása nem olyan egyértelmű, mint amilyennek elsőre tűnhet. A tölgy rejtélyesen elvesztette azon képességét, amely a XIX. századig még megvolt, hogy magról kelve könnyedén felnőjön az erdőiben. Ennek oka nagy valószínűséggel a lisztharmat lehet, amely megfoszthatja a tölgyet attól a képességétől, hogy árnyékban túlélhessen” – írja Oliver Rackham 1986-ban. Az elmélet részleteit azonban nem dolgozták ki. A 2021 januárjában a Biological Conservation folyóiratban közölt tanulmányunkban ezt a hiányt igyekeztük pótolni az elmúlt 130 év szakirodalmában fellelhető tudás feltárásával és szintézisével.

 

 

A szakirodalom áttekintése rámutatott arra, hogy a kocsányos tölgy és a lisztharmat kapcsolatát leíró tanulmányok szinte kizárólag olyan vizsgálatokból származnak, amelyeket erdészeti csemetekertekben, laboratóriumokban vagy kísérleti telepeken végeztek. Emiatt túl keveset tudunk arról, hogy a természetszerű öreg erdők összetett viszonyai – lékesség, vadsűrűség, vízjárás, versengés más fajokkal – között hogyan befolyásolja a lisztharmat a csemeték fejlődését. Úgy tűnik, hogy korai pusztulásukat okozza, de ebben vajon mekkora szerepe van? A kérdés megválaszolásához további hosszútávú vizsgálatok és kísérletek szükségesek, például erdőrezervátumok magterületén és védőzónájában.

A Peszéri-erdőben

A Bács-Kiskun megye északi határán található Peszéri-erdő egyike hazánk legfajgazdagabb alföldi erdeinek. Számos természetvédelmi oltalom alatt álló ritka faj él itt, amelyek részben vagy kizárólag erdőssztyeppek élőhelyeihez kötődnek. Az erdőben az Európai Unióban kiemelt jelentőségű közösségi élőhelynek minősülő euro-szibériai erdőssztyepp tölgyeseknek még nagy kiterjedésű állományai találhatók.

A Peszéri-erdőben hazánkban szinte egyedülálló módon természetes úton jól újulnak meg az erdős-sztyepp tölgyesek – mind a nyílt homoki tölgyesek, mind az alföldi zárt kocsányos tölgyesek. A kocsányos tölgy természetes-felnövekvő újulatával azonban érdekes módon nem a jelenlegi kocsányos tölgyesekben találkozhatunk, hanem lékesedő nyárasokban, a Felső-Kiskunságban nem is olyan ritka nyíresekben, az egybibés galagonya és a vesszős fagyal uralta cserjésekben. Ezek esetében a tölgyesedés irányába vezetnek a szukcessziós folyamatok, amelyeket előerdőn keresztül való megújulásnak nevezünk.

A kocsányos tölgyesek előerdőn keresztül való szukcessziós megújulása már jó néhány éve ismert. Ennek a komplex vegetációdinamikai folyamatnak a modelljét Molnár Ábel és munkatársai készítették el a felső-kiskunsági erdőssztyeppekre vonatkozólag – azonban az annak hátterében álló ok-okozati összefüggésekről csak feltételezéseink vannak. A természetes szukcessziós folyamatok során a korábbi akác és/vagy fehér- és szürkenyár uralta erdőállományoknak az erdőssztyepp tölgyesekké való átalakulása figyelhető meg. Jelenleg is több száz hektárra tehető az – elsősorban elegyfafajként, de nemritkán meghatározó fajként – kocsányos tölgyet tartalmazó, természetesen megújuló erdős-sztyeppállományok kiterjedése.

A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság egy hosszú távú kísérletet indított el 2020-ban a megmaradó-felnövekvő újulat hiányának okát keresve a kocsányos tölgyesekben. Célunk az, hogy a magoncok pusztulásához vezető tényezőket azonosítsuk, a veszélyeztető tényezők egyedi és összeadódó hatásait számszerűsítsük. A kísérletben 480, véletlenszerűen kijelölt ponton vizsgáljuk a kocsányos tölgy magoncainak túlélését és növekedési erélyét. A mintavételi pontok 50 százalékában teljes vadkizárást valósítottunk meg. Mind a vad elől elzárt, mind a vadjárta mintavételi pontoknál kontrollált kísérletet végeztünk a tölgylisztharmat 5 különböző gombaölő szerrel történő kezelésével. A pontok fele alacsonyabb záródású, másik fele pedig zártabb lombkorona alatti helyeken lett kijelölve. A kísérleti elrendezésből eredően egyértelműen azonosítható lesz, hogy az egyes hatótényezők (a lisztharmatfertőzés, a vadrágás vagy az újulati szintre bejutó fény limitált mennyisége) külön-külön vagy bármilyen kombinációban milyen mértékben csökkentik a kocsányos tölgy természetes újulatának növekedési erélyét vagy túlélését.

 

Az első év megfigyelései azt mutatják, hogy a vadjárta területeken a magoncok számában jelentős csökkenés következett be és a megmaradtak szinte mindegyikén megfigyelhető a vadrágás nyoma. Az ilyen, vadjárta állományokban a fényviszonyoknak és a lisztharmat elleni kezelésnek egyelőre nem látszik érdemi hatása. A vadaktól elzárt területek esetében a lisztharmat ellen kezelt mintavételi pontokon általában jóval nagyobb a magoncok túlélése és növekedési erélye, mint a nem kezelt kontrollhelyeken. Ez alapján indokolt fenntartani a hipotézist, miszerint a lisztharmat negatív hatással van a kocsányos tölgy újulatára. A feltevést akkor tekinthetjük majd alátámasztottnak, ha a lisztharmat ellen kezelt egyedek statisztikailag szignifikánsan magasabb arányban élik túl azt a – könnyen lehet, hogy egy-két évtizedes – fogékony időszakot, amikor a lisztharmat érdemi hatást fejt ki.

Érdekesség, hogy a vad elől elzárt és lisztharmat ellen kezelt pontok egy részén jelentős volt a kocsányos tölgy magoncainak pusztulása, nagy valószínűséggel egy másik inváziós faj, a tölgy-csipkéspoloska (Corythucha arcuata) kártétele miatt. A veszélyeztető tényezők mellett érdemes azt is kiemelni, hogy a kocsányos tölgynek a többletvízhatástól teljesen független homoki termőhelyeken is van túlélő újulata, amely ellentmond egy régi elképzelésnek, miszerint ennek a fafajnak csak a kedvező vízellátottságú talajon van megmaradó újulata. Feltételezzük, hogy az alföldi erdőkben az elmúlt évezredekben uralkodó kocsányos tölgyben megvan az alkalmazkodás képessége, hogy kedvezőtlenebb élőhelyeket is meghódíthasson.

 

A jövő kocsányos tölgyesei

Mint láthatjuk, a tölgylisztharmat mellett számos más veszélyeztető tényező fenyegeti a kocsányos tölgyesek megújulását: elsősorban a túlszaporodott vad és az inváziós fajok térnyerése. Ennek következménye az öreg kocsányos tölgyesek lassú átalakulása. A tölgyek helyét más őshonos (magyar kőris, gyertyán, hárs, mezei juhar stb.) és idegenhonos fafajok (például nyugati ostorfa) veszik majd át. Ám a tölgy megújulását akadályozó tényezők ellenére mégis elmondhatjuk, hogy a tölgyesek képesek természetesen megújulni, hiszen a jelenlegi tölgyerdőkön kívül más élőhelyeken is megjelenik és túlél a fafaj. Éppen ezért joggal bízhatunk abban, hogy megfelelő odafigyeléssel az alföldi kocsányos tölgyesek fenntarthatók, és a hozzájuk kötődő, unikális természeti értékek is megőrizhetők. A Peszéri-erdő erdőssztyeppjeinek megőrzése érdekében jelenleg is intenzív helyreállítási célú természetvédelmi kezelési munkák zajlanak az OAKEYLIFE projekt keretében az Európai Unió és az Agrárminisztérium társfinanszírozásában (bővebben: oakeylife.hu).

Demeter László

Horváth Ferenc

ELKH Ökológiai Kutatóközpont

Vadász Csaba

Kiskunsági Nemzeti Park

2020/12