1934. október 9-én, egy borongós, enyhe őszi napon a Dubrobvnik nevű cirkáló komótosan siklott a fellobogózott marseille-i dokkok felé. Az emberek a parton tolongva várták, hogy szemtanúi legyenek a jugoszláv király, I. Sándor váratlan franciaországi látogatásának. A gondterhelt uralkodó az óriási tömeg láttán odafordult szárnysegédjéhez, és baljós hangon jegyezte meg: „Ha ezt a napot élve megúszom, akkor biztosan száz évig élek”.
Sándornak minden oka megvolt az aggodalomra. Édesapját, I. Pétert azt követően koronázták szerb királlyá, hogy elődjét 1903-ban egész családjával együtt lemészárolták a belgrádi palotában. Ekkor a 15 éves, másodszülött Sándor még egy szentpétervári cári kadétiskolában tanult. Amikor azonban bátyja lemondott örökösödési jogáról, visszatért Szerbiába. A súlyos betegségben szenvedő Péter 1914-ben régenssé nevezte ki a fiát, aki már az 1912-es balkáni háború során is tehetséges parancsnoknak bizonyult, az I. világháborúban pedig a hadsereg főparancsnokaként irányította a hadműveleteket. Amikor a Központi hatalmak megszállták az országot, a királyi család a kormánnyal együtt görögországi száműzetésbe kényszerült. Az antant győzelme után azonban a nagyhatalmak létrehozták a délszláv népekből összefércelt Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot.
Célkeresztben
1921-ben Sándor megpróbálta kibékíteni a rivalizáló nemzetiségi csoportokat és politikai pártokat, hogy egységet teremthessen a királyságban. Ezért elfogadta az úgynevezett Vid-napi alkotmányt, amely széles körű jogokkal ruházta fel az uralkodót. Egy hónappal később, 1921 augusztusában, apja halála után Sándort királlyá koronázták. Ám az etnikai feszültség ezt követően sem csillapodott a horvátok és szerbek között. Sőt, a különböző politikai pártok között is folyton lavíroznia kellett. Nem voltak ritkák a politikai merényletek és véres terrorcselekmények sem.
Maga a király is kedvelt célpontja volt a szeparatista és politikai szervezeteknek. Már 1916-ban, görög száműzetése alatt szerb nacionalista tisztek törtek az életére. Dragutin Dimitrijević Apis, a Fekete Kéz nevű titkos szervezet parancsnoka Thesszalonikiben akarta meggyilkoltatni a trónörököst, tervét azonban időben leleplezték. A bukott ezredest hadbíróság elé állították, majd rövid tárgyalást követően hazaárulás vádjával halálra ítélték és kivégezték.
Másodszor a Vid-napi alkotmány elfogadásakor próbáltak meg végezni a régenssel. 1921. június 28-án Sándor kikocsizott a fővárosban, hogy a néppel együtt ünnepelhesse a megegyezést. A nyitott autó a Dobrinjska utcából lassú menetben hajtott rá a főutcára, hogy Sándor nyugodtan integethessen a rendőrkordon mögé szorított tömegnek. A Kereskedelmi Minisztérium mellett azonban hirtelen egy kézigránát repült feléje, ami szerencsére az autó mögött landolt a földön. A robbanás így csak egy testőrt sebesített meg könnyebben. Ekkor a tömegből valaki elkiáltotta magát: „Állítsák meg! Ő dobta a bombát! Ott van!”. A rendőrök azonnal letepertek egy menekülni próbáló fiatalembert, aki a dulakodás közben azt ordibálta, hogy éljen a világforradalom, és hogy a királynak meg kell halnia. Csak az őrszobán derült ki, hogy a 28 éves nagybecskereki származású újvidéki cipészsegéd, Spasoje Stejić, egy titkos kommunista társaság, a Vörös Terror tagja volt. A zavart elméjű tettest először halálra ítélték, ám ezt később 20 évnyi kényszermunkára változtatták.
Amikor Sándornak nem sikerült elfogadható kompromisszumot kialkudnia a befolyásos politikusokkal, 1929-ben feloszlatta a parlamentet, eltörölte az alkotmányt és királyi diktatúrát vezetett be. Az ország nevét Jugoszláviára változtatta, törvényen kívül helyezte az etnikai, vallási vagy területi alapon szerveződő pártokat, átszervezte az államigazgatási rendszert, valamint egységesítette a jogrendszert.
Usztasa-veszély
Sándor lépéseit alattvalóinak nagy része eleinte kedvezően fogadta, de a horvátok ezt követően még elszántabban léptek fel ellene. A száműzetésben élő Ante Pavelić vezette usztasák 1933 őszén a király meggyilkolásával akarták elérni, hogy elszakadhassanak Szerbiától. Miután nyilvánosságra hozták, hogy Sándor december közepe táján Zágrábba utazik, hozzáláttak a merénylet előkészítéséhez.
December 16-án a síruhába bújt Antun Podgorelec, Josip Begović és Petar Oreb a zágrábi Jelačić téren várakozott a sűrű hóesésben. Az első két férfi feladata az lett volna, hogy sítalpaikat az úttestre dobva feltartóztassák a király kocsiját, és ezzel lehetőséget adjanak Orebnek arra, hogy bombáját elhajítsa.
Este 5 óra körül Sándor a horvát lakosság lelkes éljenzése közepette lassan közeledett a merénylők felé. Ők azonban valami miatt az utolsó pillanatban meggondolták magukat, és visszamentek a Stasova utca 4. sz. alatti rejtekhelyükre. Itt ütött rajtuk két rendőrügynök, miközben éppen arról tanácskoztak, hogy a merényletet másnap újból megkísérlik. A tűzpárbajban az egyik rendőr meghalt, de a gyanúsítottakat végül sikerült letartóztatni. Miután mindent bevallottak, egy katonai bíróság Orebet halálra ítélte, míg két társa életfogytig tartó szabadságvesztést kapott.
A veszély azonban nem múlt el. Egy újság 1934. április 16-i száma közölte az usztasák határozatát, amely hat pontban sorolta fel a király bűneit, majd így folytatta: „Mindezekre való tekintettel Karagyorgyevics Sándort és az egész belgrádi kormányt halálra ítéljük. Az ítéletet a legrövidebb időn belül végrehajtjuk”.
Jugoszlávia egyben tartását azonban nemcsak a horvát szélsőségesek ellenezték. Hasonlóan gondolkodtak a makedón nacionalisták is, akik létrehozták az VMRO (Belső Makedón Forradalmi Szervezet) nevű titkos terrorista mozgalmat. Ennek a szervezetnek a tagja volt az 1897-ben Bulgáriában született Vlado Černozemski (valódi nevén Velicko Dimitrov Kerin) is. A fiatalember harcolt az első világháborúban, ahol kitűnő mesterlövésszé képezték ki, majd órásként helyezkedett el Szófiában. Vladot, a „Sofőrt”, a maga idejében csak a „legveszélyesebb terroristaként” emlegették Európában. Az 1920-as években ugyanis két rivális bolgár politikussal is végzett az VMRO megbízásából. Bár halálra ítélték, megszökött a börtönből, és 1932-ben Olaszországban találkozott az usztasa vezetőkkel. Ők bízták meg azzal a feladattal, hogy képezzen ki egy csapatot, akik hajlandók meggyilkolni az 1934 őszén franciaországi látogatásra készülő jugoszláv királyt. Louis Barthou külügyminiszter azért hívta meg Sándort, hogy erős szövetséget hozzon létre a Németország és Olaszország háta mögött, és mind szorosabbra vonja a gyűrűt a fenyegető nácizmus körül.
Kiképzőtábor Jankapusztán
Černozemski maga mellé vett három elszánt usztasát: Milan Rajićot, Zvonimir Pospišilt és Mijo Kraljt, akikkel Magyarországra utazott. Jankapusztán, egy titkos usztasa kiképzőtáborban készültek fel az akcióra. Bár sorshúzással döntöttek arról, hogy ki húzza majd meg a ravaszt, végül Černozemski arra a következtetésre jutott, hogy a csoport tagjai lelkileg nem eléggé felkészültek a gyilkosságra, ezért úgy határozott, hogy maga hajtja végre a merényletet.
Ezt követően szeptember 28-án Svájcon keresztül utaztak hamis cseh útlevelekkel Párizsba, ahol egy hotelben szálltak meg. Hogy a fegyvereket – két Walter-, két Mauser-pisztolyt és több gránátot – könnyen átcsempészhessék a határon, magukkal vittek egy Marie Vondrackova nevű nőt is, mintha csak családi kirándulásra indultak volna. Minden eshetőségre felkészülve Rajić és Pospišil a terv szerint Párizsban marad, ha az első kísérlet kudarcot vallana. A király ugyanis Marseille után a fővárosba látogatott volna, ahol a köztársasági elnökkel kívánt tárgyalni.
Közben a jugoszláv titkosszolgálat is fülest kapott az összeesküvésről, és azonnal értesítették a kormányt. Ám a király kijelentette, hogy nem hátrál meg. Még azt is megtagadta, hogy tengerész egyenruhája alá acélsodronyos inget vegyen, mert – ahogy mondta – zavarná a mozgásban. Ám amikor az adjutánsa azzal lelkesítette, hogy Franciaországban 40 millió barát várja, csak annyit válaszolt: de talán a legelszántabb ellenségei is.
1934. október 9-én délelőtt az aix-en-provence-i Moderne Szállóban Černozemski és Kralj utoljára találkoztak Vondrackovával, aki átadott nekik egy Marseille-térképet megjelölve a tervezett támadás helyszínét, és a fegyvereket is. Miután megebédeltek, a két férfi autóbusszal utazott a kikötővárosba.
Közben a jugoszláv királyt szállító hajó 4 órakor kikötött Marseille-ben, éppen akkor, amikor a jugoszláv kémelhárító szolgálat üzenetét közvetítették Sándornak, tudniillik, hogy rosszullétre hivatkozva ne szálljon partra, mert a városban usztasák vannak, a francia biztonsági szolgálat pedig nincs rendesen kiképezve egy erőszakos támadás elhárítására. Sándor szerint azonban már túl késő volt lemondani a látogatást, ragaszkodnia kellett a programhoz. „A Karagyorgyevicsek soha nem vonulnak vissza” – mondta, majd kíséretével elhagyta a fedélzetet.
A parton Barthou külügyminiszter üdvözölte, majd a király ellépett a díszszázad előtt. Végül mindannyian autókba szálltak, és így indultak a Canebi?re utcán a város központjában álló háborús emlékmű felé, amelyen arany pálmaágat kívántak elhelyezni az ismeretlen katona tiszteletére. A menet élén a biztonsági szolgálat gépkocsija haladt. Mögötte a király fekete, Delage automobilja, amelyet két oldalról francia lovastisztek kísérték. Elöl Joseph Georges tábornok, a Legfelsőbb Haditanács tagja, hátul jobboldalon a király, balján Barthou külügyminiszter ült. Froissac sofőr leengedte a vászontetőt, hogy Sándor viszonozhassa az ovációt. Az uralkodó a jugoszláv haditengerészet egyenruháját viselte, és egy fehér tollakkal díszített háromszögletű kalapot a fején. A mögöttük haladó autóban Bogoljub Jeftić jugoszláv külügyminiszter és a francia tengerészeti erők minisztere, François Pietri foglalt helyet, a következőben pedig a király kíséretének és a francia üdvözlő bizottságnak a tagjai ültek. A konvojt kerékpáros rendőrök zárták.
A menet pontban negyed ötkor haladt el a tőzsdepalota előtt. Ekkor egy csokor virágot szorongató, ballonkabátos férfi törte át a hevenyészett rendőrkordont, majd „Éljen a király!” kiáltással a lépésben közeledő Delage jobboldali hágcsójára ugrott, és megkapaszkodott az ajtóban. Mielőtt bárki megakadályozhatta volna, eldobta a csokrot, előhúzott egy pisztolyt a zsebéből és közvetlen közelről két lövést adott le Sándorra. A sofőr azonnal megállította a kocsit, és megragadta a támadó kabátját. Ő azonban eszeveszettül tovább tüzelt maga körül, és sikerült Mauser-revolvere egész tárát kiürítenie. Végül a kocsit lóháton kísérő Pierre Piollet ezredes kardjával leterítette.
Közben az utcán pánik tört ki. A megzavarodott rendőrök össze-vissza lövöldöztek, így a kíváncsiskodók közül többeket is találat ért. Végül Piollet kiáltotta el magát: „Az isten szerelmére, tüzet szüntess!”. A polgárőrök közben körbevették a földön fekvő merénylőt, és ütötték-verték. Eközben Sándorhoz külügyminisztere ugrott oda, kigombolta az egyenruháját, hogy levegőhöz jusson. A jelenlévő francia filmhíradó operatőre még felvette a haldokló utolsó sóhajtásait („Tartsátok egyben Jugoszláviát”). Aztán a feje lassan a hátsó üléstámlára hanyatlott. Bár a lehető leggyorsabban a prefektúrára vitték, az orvosok 5 órakor már csak a halál beálltát állapíthatták meg.
Barthou közben átlőtt vállal nyöszörgött a kocsi mellett, és a monokliját kereste, ám a fejetlen pánik közepette senki sem figyelt rá. Végül az idős politikust kórházba szállították, addigra azonban elvérzett. Később kiderült, hogy a halálos lövés egy rendőr pisztolyából érte. Georges tábornok is rosszul járt. Négy lövésből kettő a hasába, egy a szívéhez közel, a mellkasába fúródott. Hónapokig válságos volt az állapota, végül életben maradt. A merényletnek egy fiatal felszolgálónő és egy rendőr is áldozatul esett, tízen megsebesültek.
A rendőrök az eszméletlen támadót a tőzsdeépület rendőrbódéjába hurcolták. Ott azonban rövid haláltusa után – anélkül, hogy tudatát visszanyerte volna – meghalt. Amikor megmotozták, szivarzsebében egy Peter Kelemen névre szóló hamis csehszlovák útlevelet találtak, valamint egy töltött pisztolyt és egy kézigránátot. Jobb alkarján koszorúval övezett tetovált halálfejet viselt, alatta a „Szabadság vagy halál!” szöveg volt olvasható, és a rettegett makedón terrorszervezet rövidítése.
A per
A nyomozás során fény derült a tettes valódi kilétére, és a francia rendőrség elfogta két cinkostársát, Rajićot és Pospišilt is, majd egy héttel később Kraljt. Vallomása szerint Černozemskivel a látogatás délutánján letelepedtek a tőzsdeépület sarkánál, és várták a menet felbukkanását. Hatalmas tömeg hullámzott körülöttük, akik a királyt éltették. Kralj ettől pánikba esett, és megpróbálta lebeszélni társát a tervről, de hiába. Černozemski megfenyegette, és a karjánál fogva erőszakkal tartotta maga mellett. Szüksége volt Kraljra, hiszen neki kellett a nála levő fegyverrel és egy könyv alakú bombával a menekülést biztosítania. Amikor feltűnt a király autója, Kralj kitépte magát a szorításból és elmenekült. A lövéseket állítása szerint már nem is hallotta. Végül a három merénylőt életfogytiglani fegyházra ítélték.
Az összeesküvés hátterét soha nem sikerült teljesen kibogozni, de sokan úgy gondolják, valamelyik ellenséges ország – Magyarország, Németország vagy Olaszország – titkosszolgálata segítette az akció végrehajtását, célja pedig az európai biztonságpolitika felborítása lehetett.
HEGEDÜS PÉTER
2014/38
