A címben feltett kérdés nem egészen pontos, hiszen a hazugságokat sokféle szempont szerint, különféle kategóriákba lehet sorolni. Ám ha az információ felhasználásának szempontjából vizsgáljuk a kérdést, a lélektani kutatások eddig a hazugságoknak mindössze két fajtájával foglalkoztak behatóbban: a valótlan közléssel és az elhallgatással.
Egyértelmű, hogy mit értünk valótlan közlésen: valaki olyasmit állít, ami nem igaz. Az elhallgatás lényege pedig az, hogy az ember szándékosan nem közöl valamely lényeges információt, mégpedig kifejezetten azzal a szándékkal, hogy beszélgetőpartnere ne ismerje meg a valós helyzetet. Todd Rogers, a Harvard Egyetem kutatója négy munkatársával azonban most azonosította a hazugság egy harmadik fajtáját is: a mellébeszélést. S a kutatók ezúttal nem arra a fajta mellébeszélésre gondolnak, amikor valaki másról beszél, mint Bodóné, amikor a bor árát kérik, vagyis nem arról a helyzetről van szó, amikor valaki más irányba próbálja terelni a beszélgetést, amikor valamely számára kellemetlen témáról kellene nyilatkoznia. Ez még nem volna hazugság. Az már viszont annál inkább az, ha valaki igazat mond ugyan, de kifejezetten azzal a céllal teszi ezt, hogy másokat félrevezessen, vagyis egy valós állítással valótlan képzetet akar kelteni hallgatóiban. Ha ez így kicsit elvontan hangzik, az a példa, amelyet Rogers és munkatársai idéznek a Journal of Personality and Social Psychology című folyóiratban megjelent tanulmányukban, megvilágítja a helyzetet. Bill Clintont, amikor hűtlenségi botránya kirobbant, megkérdezte egy riporter: „Volt szexuális kapcsolata Monica Lewinskyvel?” Mire Clinton így válaszolt: „Semmiféle szexuális kapcsolat nincs köztem és aközött a nő között”. Az állítás technikailag igaz volt, mert viszonyuk hónapokkal korábban valóban véget ért. Ám Clinton megnyilvánulása valójában hazugság volt, mert célja nem az igazság közlése volt, hanem az, hogy a hallgatókban téves képzetet keltsen.
Rogers és munkatársai számos kísérletet végeztek ennek a hazugságfajtának a vizsgálatára. Az egyikben arra kérték a résztvevőket, képzeljék el, hogy egy használt autót akarnak eladni, és az autóról egyebek között tudják, hogy az elmúlt évben kétszer is előfordult, hogy nem indult be, és autószerelőt kellett hívni hozzá. Ugyanakkor az is igaz, hogy nemrégiben az erős fagyban beindult a motor. A résztvevők dönthettek, hogy igazat mondanak-e a reménybeli vevőnek, vagy valamilyen módon hazudnak, és ezáltal megnövelik az eladás esélyét.
Az eredményekből kiderült, hogy az emberek a valótlan közlések fajtái közül sokkal szívesebben választották a félrevezető mellébeszélést, mint a hamis közlést, vagyis a nyílt hazugságot. A félrevezető közlés módszerével élők ugyanis könnyebben el tudják altatni lelkiismeretüket, mondván, hogy ők tulajdonképpen nem hazudtak, hiszen amit állítottak, az igaz. Azonban ha a hazugság lelepleződik, a külvilág már nem ilyen engedékeny: a félrevezető mellébeszélést erkölcsileg éppen annyira elítélendőnek tartják, mint a valótlan állítást.
Ennek ellenére a félrevezető mellébeszélés nagyon gyakran alkalmazott taktika a mindennapokban. Rogers és munkatársai 184 menedzsert kérdeztek meg, alkalmazzák-e mindennapi tárgyalásaik során a háromfajta hazugság valamelyikét. Nos, a válaszadók 52%-a élt már a félrevezető mellébeszélés módszerével, 57%-uk hallgatott el információt, hogy tárgyalópartnerét tévedésben tartsa, és 21%-uk azt is bevallotta, hogy időnként valótlanságot is állít a megbeszélések során – ez a szomorú igazság.
MANNHARDT ANDRÁS
2017/4
