A párizsi alkotmányozó nemzetgyűlés 1789. augusztus 26-án elfogadta Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatát, amelynek első cikkelye kimondta, hogy „az emberek szabadnak és egyenjogúnak születnek, és azok is maradnak”. A magasztos elvnek a már megtörténtek és az egymást gyorsan követő események ellentmondtak. A felvilágosodás szalonjaiban az eszmék és a tények éles szembekerülése kapcsán eddigre már megszületett a szellemes, cinikus válasz: „annál rosszabb a tényekre nézve”.
A mozgalmas tavaszt követő nyáron a nagy terror beköszöntése, vagyis a védtelen kastélyok, urasági lakok büntetlen földúlása, fölgyújtása indította el az arisztokrácia emigrálását a környező országokba. A királyi családhoz közel álló személyiségek, majd a parancsnokaikhoz ragaszkodó katonai alakulatok sorban követték egymást külföldre: London, Brüsszel, Koblenz, Bologna, Torinó, majd Róma lett a végcél. A hadtestek megélhetéséről intézményesen gondoskodtak parancsnokaik. Az arisztokrata emigránsok rokoni kapcsolataikra támaszkodva próbálták átvészelni a rövidnek vélt és remélt külhoni tartózkodást.
Egy-két év elteltével a legnépesebb emigráns csapatot az egyháziak alkották, akiknek önként vagy kényszerből történő külföldre utazása az előbbi két, jól körülhatárolható csoportnál is több megpróbáltatással szembesítette az önkéntes vagy kényszerűségből vállalt számkivetéstől a szó legszorosabb értelmében szenvedő papokat, szerzeteseket, apácákat. Földművesek, iparosok, polgárok is szép számban kényszerültek emigrációba, ám a tíz év során emigránssá lett 150 ezer személy egynegyedének, az egyháziak 30–35 ezres tömegének a helyzete bizonyult a legtörékenyebbnek. Az átlagvélekedés akár a klérus szilárd alapokon álló, latin nyelvű műveltségéből indul ki, akár a felebaráti szeretet egyetemes parancsából vagy a latin nyelvű szertartások bárholi azonosságából, az egyháziak ideiglenes beilleszkedését a helyi, befogadó társadalmakba automatikusnak és komolyabb nehézségekbe nem ütközőnek tartja. A tények közelről történő vizsgálata alapján azonban egészen más kép bontakozik ki a kutatásokból.
Hűség – de kinek?
A francia papság megélhetésének alapját az egyházi vagyon jövedelme és a beszedett tized képezte. Azzal, hogy az előbbi a nemzet tulajdonába került, s az állam emberei sürgősen kiárúsították, magánosították; az utóbbit pedig először megváltás ellenében, majd bárminemű kártalanításról lemondva eltörölték, az egyházi személyek együttese megszűnt mint rend, és fizetett, tehát az államnak alárendelt és kiszolgáltatott hivatalnok réteggé lett. A papság polgári alkotmányára teendő eskü megosztotta a francia klérust (1790. no-vember 27.). A püspökök, néhány kivételtől eltekintve inkább külhonba utaztak, semmint hogy az eskü letevése esetén a Szentszékkel és a pápával ellentétbe kerüljenek. VI. Piusz pápa (1775-1799) nyolc hónapnyi késlekedés után ugyanis az eskü letételét megtiltotta. A papság számára súlyos, lelkiismereti döntést jelentett akár az eskü melletti, akár az elleni állásfoglalás. Előbbi esetben a pap püspökével, végső soron a római pápával szállt szembe s maradhatott hívei hűséges lelkipásztora. Utóbbi alkalommal hűséges maradt egyházi elöljáróihoz, ám hívei iránti hűtlenségre kényszerítették a törvények, az esküt nem tettek ugyanis nem gyakorolhatták hivatásukat.
A külföldet választó francia polgárok (világiak és egyháziak) száma annyira megnövekedett, hogy az 1791. október 1-jétől törvényhozóként működő nemzetgyűlés november 9-én elrendelte az emigránsok visszakényszerítését. Ha két hónapon belül nem térnek vissza, vagyonuk a köz tulajdonába kerül. A törvény kigondolói természetesen nem a visszajöttük érdekében cselekedtek, hanem az itthon maradt tulajdon elidegenítésének újabb lehetőségét célozták meg, s közben az „ember természetes jogait”, közöttük a törvény előtti egyenlőség és a tulajdon elidegeníthetetlenségét hangoztatták. Ha ennyi nem volt elegendő a papságnak a külföldre meneküléséhez vagy az ottmaradásához, a törvényhozók újabb indítékokról gondoskodtak. A törvényhozás 1791. november 29-én minden esküt nem tett papot az új társadalmi rend elleni lázadással megvádolva büntethetőnek, sőt büntetendőnek nyilvánított. Ezt tetézte a következő évben, május 27-én hozott rendelet, miszerint ha egy esküt nem tett pap deportálását húsz – azonos lakhelyű – polgár javasolja, a papra a legsúlyosabb közbűntényesek sorsa, a száműzés vár. Később a húsz egybehangzó vélemény meghallgatását a hatóságok túl soknak találták, s megelégedtek hat, majd végül kettő hazafi azonos tartalmú kérelmével.
A továbbiakban a törvényatyák „az egyenlőség és szabadság” előmozdításán buzgólkodtak, mert 1792. augusztus 18-án a papság számára is kötelezővé tették, hogy azokra esküt tegyenek. Majd nyolc nap múltán kinyilvánították, hogy az esküt megtagadó papok 15 napon belül hagyják el az országot, különben Guayanára deportálják őket. Mindezt azzal fokozták, hogy az 1793. október 21-én hozott rendelet szerint az esküt tett papokat is lehetett deportálni, ha két polgártárs egybehangzóan megállapítja hazafiatlanságukat. Az 1792 szeptemberében történt párizsi vérengzéseknek áldozatul esett többszáz pap sorsa előre vetítette a francia klérusra váró jövőt.
Hősies tanácsok kora
Az önként emigrált vagy emigrációba kényszerített egyháziak száma körül némi bizonytalanság áll fenn. Kortársak 50–60 ezerre becsülték, később ennek felét állították. A jelenlegi kutatásnak 30–35 ezer emigráns egyháziról van tudomása.
Elsőnek a főpapok közül Párizs érseke, Leo de Juigné menekült külföldre 1789 októberében, akit a „viharos” nyáron Versailles-ban majdnem halálra köveztek. A következő év végéig tucatnyi püspök követte, majd 1791-ben néhányuk kivételével (csupán heten voltak hajlandók esküt tenni!) valamennyien emigráltak. A távolból is tartották egyházmegyéjükkel a kapcsolatot, az általános helynököket felruházták a szükséges joghatósággal. Ez utóbbiak irányítói tevékenységét idővel korlátozták a hivatalos közegek által kényszerrel beiktatott „alkotmányos püspökök”. A külföldre menekült főpapok lelkiismereti kételyek között adtak papjaiknak tanácsot. Amiens püspöke, Louis de Machault mihelyt biztonságban tudta magát, „hősies tanácsokkal” teli leveleket küldött az otthon maradt egyháziaknak. Puy püspöke, Joseph Marie de Galard a Genfi tó déli partján lévő Évianba menekült, s onnan tanácsolta papjainak: válasszák az emigrációt és „szent maradékként” készüljenek a visszatérésre, a hitélet újraélesztésére.
A legtöbb egyházi személy Angliába emigrált, legalább 10 ezren találtak menedékre, közülük Londonban és környékén 8 ezren. Voltak, akik Jersey szigetén maradtak (200 fő), mások továbbmentek, néha egészen Kanadáig.
Az emigráns egyháziak első hulláma 1791–1793 között érkezett Angliába, majd ezt követte a második 1794–1795-ben. Legtöbben Bretagne-ból és Normandiából indultak útnak a legközelebbi tengerentúlra, hogy onnan a forradalmi erőszak megszűntével mielőbb hazatérjenek. A La Manche csatornán átkelni nem volt veszélytelen, mert a vízi alkalmatosságok tulajdonosai elérkezettnek látták a pillanatot a gyors meggazdagodásra. A parton kialkudott viteldíj többszörösét követelték a nyílt tengeren, a menekülőket tengerbe dobással fenyegetve.
A holland hajósok, tengerészek voltak a leggátlástalanabbak, a kényükre-kedvükre kiszolgáltatottaktól minden értéket elszedtek, és azoknak annyi pénzük sem maradt, hogy Londonba postakocsin menjenek. Az első Londoba menekült bretagne-i főpap Jean-Francois de la Marche, Saint-Léon püspöke volt, aki egyházi pályája előtt katonatisztként szolgálta királyát és egyházi emberként is megőrizte katonás gondolkodását, tántoríthatatlan elszántságát. Stratégiai érzékkel rendelkezett, képes volt sokakat rávenni az emigránsok megsegítésére. Alapítványt akart létrehozni, ezért nyilvános gyűjtést rendezett támogatói aláírások segítségével.
A francia menekültáradatnak a londoni polgárok eleinte egyáltalán nem örültek. A saját szegényeikkel törődők attól féltek, hogy az idegenek elapasztják az anyagi forrásokat. Az akkori közvéleményt alakító újságírók azt javasolták olvasóiknak, hogy a papokat, szerzeteseket el kell küldeni a pápához, Rómába, végtére is ő a lelkiatyjuk, gondoskodjon fiairól. A papi talárt viselő egyháziak London utcáin számos bántalmazást szenvedtek el, legalábbis az első időkben. A püspök fölhívása mégis sikeresnek tekinthető: 1200 tehetősebb, javarészt arisztokrata vagy közismert személyiség 2 ezer Lajos-arannyal megvetette az alapokat és a legrászorultabbak heti rendszerességű támogatásban részesültek. Ez a magánkezdeményezés azonban nem volt elegendő. A menekültek támogatásának ügye a parlament elé került, és a legnevesebb politikusok, anglikán főpapok létrehozták azt a bizottságot, amelynek névadója és elnöke, Coventry képviselője, John Eardley Wilmot lett. Ezzel a közhangulat megváltozott. III. György király kérésére Cantorbery érseke országos gyűjtést rendelt el a francia menekültek, elsősorban az egyháziak támogatására. A nagymúltú iskolák, egyetemek nemes versengésbe kezdtek. Oxfordban 2 ezer példányban kinyomtatták a Szentírás Vulgata szövegét, az egyetlen hivatalosan jóváhagyott változatot a papság számára, sőt idővel 4 kötetes latin zsolozsmás könyvet is, hogy a katolikus papok anglikán környezetben is eleget tehessenek kötelességüknek. A segélyek szétosztását Mgr. de la Marche javaslatai alapján végezték, figyelembe véve a segélyezettnek a francia egyházi társadalomban elfoglalt helyét. Maguk a püspökök is igyekeztek papjaikat támogatni, asztaluknál vendégül látni őket. A forradalmi idők előtti gazdagságukból kevesebbet fordítottak legszegényebb papjaik támogatására, mint mostani szegénységükből. A felső és az alsó papság a közös számkivetettségben egymásra talált. Saint-Léon püspökét pedig az emigráció Páli Szent Vincéjének nevezték.
Szőnyegszövők és látványpapok
Az emigráns papság nem maradt tétlen. Híveik első csoportjai az emigránsok közül kerültek ki. Az átélt megpróbáltatások, a teljes kiszolgáltatottság, az angolok segítő készségére utaltság, azok jószívűsége, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a menekültek tisztázhassák magukban: a felvilágosodás, vagy a kereszténység nyújt-e nagyobb segítséget a túléléshez? Két katolikus kápolna létesült, a King Street mellettibe az „elegáns emigráció” járt, ez a helyszín Artois gróf megérkezésével udvari templommá lépett elő. Ha a menekülteknek jutott terem nagyságú szoba, pap és hívek ott gyűltek egybe nap mint nap. Vidéken a nyugdíjasok két házába költöztek az idős, magatehetetlen, ápolásra szoruló papok.
A belügyminiszter Winchester királyi kastélyát bocsátotta a menekültek rendelkezésére, 700 pap költözött az ideig-óráig teljesen bútortalan épületbe. A közelben szőnyegszövő műhely létesült, ahol papok dolgoztak. A Londonban maradottak elsősorban értelmiségi pályán akartak elhelyezkedni; néhányan újságírók, többen nevelők, nyelvtanárok lettek. Ínségükben kétkezi munkát is vállaltak: órások, kovácsok, szabók lettek, vagy mezőgazdasági munkások. Néhány vállalkozó szellemű pap elkezdett hamis assignatákat (forradalmi vagyonjegy) gyártani, hogy tönkretegye a francia forradalmi kormányt. Ám ez kimerítette a pénzhamisítás bűntettét, és maga a püspök, de la Marche lépett föl ellenük, megmentendő az emigránsok becsületét.
Egyházellenes karikatúra
Az angol arisztokrácia lényegesen befogadóbbnak és nagylelkűbbnek tűnt az egyházi és világi menekültek irányában, mint a kontinens katolikus országainak többségében a módosabbak. Ez a példa jótékonyan hatott az angol társadalom alacsonyabb, szegényebb és kevésbé művelt rétegeire. A tehetősebb családok egymás előtt a maguk francia abbéjával dicsekedtek, ám legeredetibbnek Lord Bridgewater bizonyult az emigráns egyháziak iránti vendégszeretetben. Kastélyában minden szerzetesrendből egy főnek szállást és élelmezést biztosított, két föltétellel. A szerzetesek saját rendjük ruházatát viseljék és vendégségek, ünnepélyek alkalmával a kastély körüli parkban sétáljanak, s közben a breviáriumból (zsolozsmás könyv) végezzék imádságaikat. „Az angol tájban szép látványt nyújtanak” – mondták a vendégek és a házigazda mindig hozzátette: „tényleg jobban mutatnak, mint másutt a legelésző birkák”.
Voltak, akik kivárták a Napóleon-féle konkordátumot (1801), s csak utána tértek vissza francia földre. Mások, a fiatalabb papok a béke első hírére siettek a kikötőkbe, hogy átkeljenek a csatornán, és mielőbb híveik között lehessenek.
A forradalmi átrendeződés az egyháziak társadalmi jelenlétét akarta fölszámolni, sikertelenül. A francia klérus számban megfogyatkozott, hivatásában-küldetésében azonban elkötelezettebbé vált.
A más országokba emigrált papok hányattatásaival későbbi cikkeinkben foglalkozunk majd, mert a kibontakozó szellemi körkép rendkívül változatos.
TÖRÖK JÓZSEF
2016/20
