Olmsted pedig a legismertebb tájépítész az amerikai történelemben. Olyan épületek és parkok tervezése fűződik nevükhöz, mint a Fallingwater-ház Pennsylvániában és az 1870-es években megnyíló Central Park Manhattanben. Wright önálló építészeti stílusa később többek között a Bauhausra is hatással volt, Olmsted pedig a világ első hivatásos tájépítésze lett.

Wright walesi ősöktől származik, családjában erős unitárius nevelést kapott. Édesapja zenetanár, ügyvéd, egyházi elöljáró, édesanyja tanítónő volt. A család Wisconsin államban élt, ahol Wright 1886-tól egy éven keresztül a helyi egyetem hallgatója lett mérnöki karon, szabadidejében pedig Allen Conover helyi építész mellett dolgozott segédként. 1887-ben abbahagyta felsőfokú tanulmányait és Chicagóban Joseph Lyman Slisbee építésznek kezdett dolgozni (később egyébként számos díszoklevelet kapott, 1955-ben a Wisconsin-i Egyetem képzőművészeti díszdoktori címmel tüntette ki). Slisbee-nél egy éven belül felmondott, és az Adler és Sullivan céghez csatlakozott, melynek vezetője Louis Sullivan, „a felhőkarcolók atyja” tekinthető Wright első, igazi mentorának.

Sullivan, a felhőkarcoló-építészet első nemzedékének legnagyobb alakja 1873-ban költözött Chicagóba, és 1890-ben üzlettársával elkészítette a 16 emeletes Auditorium Buildinget. Az ő nevéhez fűződik továbbá a 10 emeletes Wainwright Building Saint Louisban és a 16 emeletes Guaranty Building is Buffaloban. Építészetének lényege a függőleges vonalvezetésben állt, tehetségét azonban beárnyékolta nehéz természete, és a gazdasági ügyekben való járatlansága.

Chicago az 1871-es nagy tűzvészt követően, amikor a város nagy része leégett, robbanásszerű fejlődésnek indult. A Michigan-tó partján hosszan elnyúló település az USA második, sőt 1900-ban New York, London és Berlin után a világ negyedik legnagyobb városa lett. Az erősödő urbanizáció hatására és a telekárak növekedése miatt egyre kisebb alapterületen egyre magasabb épületeket emeltek az előre gyártott vas- és üvegegységekből álló elemek segítségével. A „Windy City”-ként is emlegetett város a felhőkarcolók (skyscraper) szülővárosává vált, ahol 1900-ig több mint 20, legalább 12 emeletes toronyház épült. (A felhőkarcoló  szó eredetileg tengerészeti szakkifejezés volt, amellyel a kora újkorban a három árbocos hajók legmagasabb, középső árbocát jelölték.)

Idővel Wright Sullivan legfoglalkoztatottabb tervezőjévé vált, 1890-től ő tervezte a cég összes lakóépületét. 1893-ban azonban több okból kifolyólag kilépett mentora árnyékából. Kettős vita alakult ki közöttük: Wright szakmailag a zsúfoltság alapelemét kifogásolta, mesterével szemben ő úgy gondolta, hogy a városok kora hanyatlóban van és az emberiség fokozatosan a vidéket fogja birtokba venni. Másrészt számos magánfelkérésnek is eleget tett, Sullivan ezért becsapva érezte magát, és megkérte Wrightot, hogy távozzon a cégétől.

Az épület és a környezet harmóniája

Ezt követően Wright saját céget alapított, Chicago külvárosában, Illinois államban, ahol 1901-ig hozzávetőleg 50 épületet tervezett, nagy részüket abban az Oak Parkban, ahol a nagy író, Ernest Hemingway szülőhelye, korai otthona is volt.

Építészirodája fiatal tervezők lelkes csapatából állt, akikről Wright egyik fia később így nyilatkozott: „Rajongtak a papáért és apám is nagyon szerette őket! Tudom, hogy mindannyian jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy egy modern amerikai stílus bontakozott ki, amelyért ma mégis apámat éri a dicsőség, a fejfájások és az elismerés is!”

Úgy gondolta, az épületeknek szerves (organikus) egységet kell alkotniuk a környezetükkel, a legfontosabb a helyszín és az épület közötti szoros kapcsolat megtartása. A harmonikus egységet a felhasznált anyagok, az épületek mérete, alakja, gondolatisága biztosíthatja. A gyakorlatban az úgynevezett Prairie-házak jelentették az organikus építészet megvalósulását. Wright hozzávetőleg 15 éven keresztül tervezett ilyen típusú házakat, amelyek arról kapták a nevüket, hogy teljesen beilleszkedtek a Chicago körüli tájba. A házak hosszú, alacsony épületek voltak, lejtős tetővel, elnyomott kéményekkel, teraszokkal, kiugrókkal. Építéskor a terület különböző természetes anyagait (fa, kő stb.) is felhasználták.

Az Oak Parkban 1904-ben épített Unity Church különösen szép példája az új stílusnak. Wright Buffalóban (New York állam) és Springfieldben (Ohio állam) is tervezett házakat. A késői prairie-stílusára már hatott a japán építészet is. Összességében a Prairie-házakkal Wright az amerikai szellemet próbálta kifejezni: a demokráciát, az úttörő szellemet és az összetartást. Utóbbit a házak lelkének számító tűzhely mint a közösség, a család központi találkozási helye szimbolizálta.

Wright először 1905-ben látogatott Japánba, később önálló irodát is nyitott Tokióban. Leghíresebb épülete az 1922-ben elkészült Imperial Hotel. Az épülethez kötődik az a legenda, hogy az 1923-as pusztító erejű kanto földrengés nyomában fellépő cunamik és tornádók közepette a Hotel egyedüli épületként maradt állva a városban. A japán művészet hatása később számos művén érezhető, például az érdekes, távol-keleti motívumokat felvonultató festett üvegablakok használatában.

Az 1900-as évek második felében magánéleti válsága alkotói szünettel párosult, nem kapott nagyobb megrendeléseket. Ekkor Olaszországban élt egy éven keresztül, majd Amerikába visszatérve Wisconsinban vásárolt egy hatalmas telket, melyen felépítette Taliesin nevű stúdiólakás-komplexumát 1911-ben (Taliesin eredetileg egy VI. századi walesi költő volt). Az U alakú, egyemeletes ház egyik oldala egy tóra nézett. Az épület egyben a Wright építészeti stúdió otthonául is szolgált, ahol bentlakásos rendszerben éltek és tanultak az ifjú gyakornokok. A ház később kétszer leégett, ma a Taliesin III. áll az eredeti helyszínen. Arizona államban Wright megépítette a ház téli szállás variációját is, amelyet Taliesin Westnek nevezett el.

Broadacre City, Fallingwater-ház és Guggenheim Múzeum

Az 1930-as években egyszerű geometriájú, mégis elegáns lakóházakat tervezett. Ezek az úgynevezett Usonian-házak jelentették a képzeletbeli város, Broadacre City alapsejtjeit is. Wright nemcsak hozzávetőleg 500 elkészült épületet tervezett életében, de körülbelül 20 könyve is megjelent. Ezek egyike az 1932-ben kiadott The Disappearing City (Az eltűnő város) című munkája, amelyben az óriási makettvárost, a jövő közösségét kezdte tervezni. Úgy gondolta, hogy ebben az Usoniában nem lesz zsúfoltság, hanem ötezer fős települések strukturális hálózatából fog állni a terület, ahol minden család a saját telkén, saját házában fog élni. Az elképzelt városban sok zöld terület mellett újszerű praktikusság érvényesülne. A város közepén kapna ugyanis helyet az átmenő forgalomtól mentes lakóterület, ahol csak kerékpárral és gyalogosan lehetne közlekedni, a hivatalok és gazdasági intézmények pedig a perifériára kerülnek, és a motorikus közlekedés is itt kapna csak szerepet. A kereskedelmi negyedet a két terület határára tervezte. A képzeletbeli város mellé autópályát és két kisebb repülőteret is felvázolt. Utópisztikus gondolatai élete végéig foglalkoztatták, fő célja egy decentralizált város megalkotása lett volna.

A híres Fallingwater-ház 1935 és 1939 között épült fel az Allegheny-hegységben, 80 kilométerre délre Pittsburghtől, Pennsylvania második legnagyobb városától. A megrendelő, Edgar J. Kaufmann kérése az volt, hogy leendő házából legyen megfelelő kilátása a közelben lévő vízesésszerű patakra. Wright erre azt javasolta, hogy magát az épületet építsék a vízesés fölé. Első hallásra ez sokkolta a tulajdonost és mérnöki stábját. Wright azonban így vélekedett: „Azt szeretném, ha Ön a vízeséssel élne, nem csupán kinézne rá. A víznek az élete részévé kell válnia”. A ház tartóoszlopai eredetileg kőből és betonból készültek. Az épületet számos konzolos erkély és terasz tördeli. Kaufmann saját mérnökei statikai szempontból nem tartották elég biztonságosnak a házat, de véleményüket nem vették figyelembe. Végül nekik lett igazuk, mert az 1990-es években a konzolok megereszkedtek és acél oszlopokkal kellett megerősíteni őket.

Az építtető ragaszkodott ahhoz, hogy a nagyobb sziklákat ne mozdítsák el, így azok immanens részei lettek az elkészült háznak. Az épületben folyamatosan hallatszik a vízcsobogás, de nem látni a patakot, csak az épületből kilépve. További érdekesség, hogy a ház ajtaja gyakorlatilag egy képen sem látszik. A teljesen jellegtelen, kicsi főbejáratot ugyanis a ház egyik sarkába helyezte a tervező. Az épülethez egyébként egy vendégház is tartozik, amely szintén természetes építőanyagokból és organikus módon lett megtervezve. A Fallingwater-ház 1964-től múzeum, amelynek napjainkig már több mint négymillió látogatója volt.

Wright másik híres munkája, a New York-i Central Park és az ötödik sugárút mentén található Guggenheim Múzeum. Az épületen 16 éven keresztül, 1943 és 1959 között dolgozott. A múzeum tulajdonképpen egy kagyló formájú fehér spirál, amely egyedi geometriája révén lehetővé teszi, hogy a látogatók egy lassan emelkedő spirális feljáró két oldalán tekinthessék meg a kiállításokat. Wright eredetileg egyébként pont fordítva, úgy tervezte, hogy az emberek először lifttel a múzeum tetejére emelkednek, és onnan leereszkedve tekintik majd meg a kiállításokat.

Az Amerikai Építészek Intézete által 1991-ben a „legnagyobb amerikai építésznek” választott Wright számos más épületet is tervezett, amelyek közül 300 építmény még ma is áll. Oklahomában 1956-ban építették fel második toronyházát (egyben az első olyat, amelyet az építész szakma is elismert), ez a Price Tower. A hozzávetőleg 70 méter magas, 19 emeletes épület különlegessége abban állt, hogy az első toronyház volt, amely kifejezetten lakóépületként funkcionált.

A tájépítészet feltalálója

Frederick Law Olmsted tájépítész a legismertebb amerikai városi közparkok tervezőjeként vonult be a történelembe. New Yorkban két jelentős műve található: az egyik a Manhattanben elterülő, hozzávetőleg két Margitsziget nagyságú Central Park (épült: 1858-1875), a másik a Brooklynban található Prospect Park (épült: 1865-1873). Mindkét parkot hosszú ideig alakították, egyben mindkét létesítmény tulajdonképpen különálló parkok összefüggő rendszere.

Olmsted Wrighthoz hasonlóan félbehagyta felsőfokú tanulmányait, mert egy szömörcemérgezés miatt szembetegséget kapott. Ezt követően végül az újságírói karriert választotta, sikeres publicista lett. A mai New York Times képviseletében öt évig végzett az „amerikai délen” kutatómunkát a rabszolgasággal kapcsolatban, amit elítélt, és nemcsak erkölcsileg, de anyagilag is rossznak tartott. Beszámolóiból több kötet is született, melyek ma is érdekes olvasmányok.

Egyik barátja és mentora Andrew Jackson Downing javasolta először a Central Park létrehozását. Ő mutatta be Olmstedet angol származású építészbarátjának, Calvert Vauxnak, akivel korábban már többször együtt dolgozott. Downing hamarosan meghalt, és az iránta érzett tiszteletből a két tervező közösen pályázott a Central Park tervezésére kiírt versenyben 1858-ban. Pályázatuk győzött, és ezzel egy hosszú távú együttműködés vette kezdetét.

Olmsted sikerét mutatja, hogy Brookline-ban (Massachusetts állam) 1883-ban létrehozta az első hivatásos, tájképtervezéssel foglalkozó irodát. Valamint az 1893-ban rendezett chicagói világkiállítás campusának tervezésében is nagy szerepe volt, annak helyszínét is ő választhatta ki. 1898-ban betegsége miatt visszavonult, viszont cégét a fiai egészen 1950-ig továbbvitték.

New York szívének megszületése

Már pusztán a park tervezése jelentős hatással volt Manhattanben az ötvenhetedik utcától északra található területre, ahol addig a durva természeti környezet, a sziklás és dimbes-dombos táj csupán olcsó fából készült bérkaszárnyák építését ösztönözte. A gáz- és vízellátás 150 évvel ezelőtt csak Manhattan alsó részén (Lower Manhattan) volt kiépítve, és a tizenhatodik utcától északra teljesen hiányzott. Sőt, a területet még a máshol már jellemző négyzetrácsos felosztásba sem integrálták be, továbbá a Broadway kivételével egyik sugárút sem érte el a hatvannegyedik utcát, mert a legtöbb „mocsarakba és kisebb szakadékokba torkollott azon a ponton.”

A park építésének ötlete érdekes módon éppen a kedvezőtlen természeti adottságokból kiindulva adódott. New York városatyái úgy gondolták, hogy a házépítés nem lenne praktikus ezen a területen, de a park kiépítése a környék beépítését kedvezően befolyásolná. Pontosan ez történt. Az a várakozás, hogy a barátságos természeti környezet vonzza a tulajdonosokat és a bérlőket, az ötvenkilencedik utca környékén komoly ingatlanspekulációt váltott ki, már jóval a park befejezése előtt. Hasonló megfontolásokból épített a város aszfaltozott járdákat, szennyvízcsatornákat, gáz- és vízvezetékeket. Ezek a lépések vonzották az ingatlan-befektetőket és ezzel hosszú távon növelték a város adóbevételeit.

A Central Park kedvező hatással volt az ingatlanok értékére, és hozzájárult a középosztály számára épített kőházak növekvő számához. 1890-re Manhattan mindkét oldalán észak felé húzódott. A park mindenekelőtt az esélyegyenlőség jegyében született, mert tervezői úgy gondolták, hogy egy zöld területhez minden polgárnak ugyanannyi joga van. A parkok rendszeréből álló Central Parkban összekötő utak sokasága található. 1875-ös, véglegesnek szánt elkészülte után még többször átépítették, amíg elnyerte a mai formáját.

 MACZÁK MÁRTON

2015/41