Jaj de régen, van már 65 éve, hogy Ovidiust bifláztuk esténként. Akkoriban még volt memoriter, melyért nem lelkesedtünk különösképpen, de belátom, hasznos volt.
Persze már nem tudok latinul, de a rend kedvéért: „S lett legelőbb az aranykorszak…” (Ovidius: Átváltozások, Devecseri Gábor fordítása).
Ekkor hallottam először az aranykorról, amelyről ma már tudom, mikor volt. A késői neolitikumban, mintegy 6000–4000 évvel ezelőtt, amikor preurbánus kultúrákról beszélhetünk a mai Alföldön, Dunántúlon. Olyan társadalmi, gazdasági fellendülés állt be, mely összefogva a mozaikkultúrákat, létrehozta az Alföldön a Tiszai kultúrát, a Dunántúlon pedig a Lengyeli kultúrát.
Elnevezésüket Tompa Ferenc professzornak köszönhetjük, aki a múlt század első harmadában összefoglalta a hazai őskor főbb kérdéseit.
Azóta mérhetetlenül többet tudunk, köszönve Banner János professzoromnak és tanítványainak, illetve a hatalmas, új ásatási anyagnak.
A települések, kisebb-nagyobb kereskedelmi, vallási központok hosszú időn át használatban voltak. Megtaláljuk a papok, főnökök hatalmát jelző tárgyakat, jelenségeket.
Íme például egy közülük. A központokat mély árok övezte, olykor több is. Egy 200 méter hosszú árokból minimum négyszáz köbméter földet kell kibányászni, majd a földből töltést építeni. Tudom, hogy ez a gondolatkísérlet csak akkor lenne igazi, ha lenne teljesen feltárt árokrendszer, de nincs. Ha folyóméterenként négy fatörzset kellene kitermelni, a helyszínre szállítani, akkor 800 jókora fát kéne kőbaltával kivágni. Ha meggondoljuk, az 50 x 50 méter viszonylag kis területet ölelne körbe, hány ház férne el benne, mekkora népességnek nyújtana védelmet, végül, de nem utolsósorban, hogyan tudná a főnök munkára fogni az alattvalókat, mindennek megválaszolását az olvasók fantáziájára bízom.
Ugyanez vonatkozik a fejlett kereskedelemre is. Hogyan, milyen csereértékért szerezték be az általánosan használt vörös festéket, a melegtengeri kagylót, melyből karperecet készítettek, márványt, melyből gyöngyöket fúrtak, kész ékszert vettek, vagy a nyersanyagot?
Milyen volt a vallásuk? Tudjuk, hogy voltak szentélyeik, házi oltáraik, talán templomaik is. Hitvilágukról azonban ennél több egyelőre nem árulkodik.
A tiszai kultúra jellegzetes edénydísze a bekarcolt meander volt. Nyugati szomszédja, a Dunántúl határain többszörösen túlnyúló Lengyeli kultúra. Névadója a Tolna megyei Lengyel nevű település, ahol egykor Wosinszki Mór apát-plébános is szolgált és az első ásatásokat végezte a XIX. század utolsó évtizedeiben.
A kultúra gyökereit a megelőző vonaldíszes népességben vélik megtalálni, mely jelentős déli hatásokra tért át az edények formavilágának átalakítására és a festett díszítésre. Jellemző típusa a magas, csőtalpas tál, illetve a gomba alakú test, a festék vörös, sárga vagy fehér.
Szerb, horvát, magyar, szlovák, lengyel, osztrák régészek a kultúra életét négy nagy korszakra osztják. Településeik helyét korszakonként változtatták. A falvaik mellett lelt temetőikben a halottakat oldalukra fordított, kuporgó helyzetben, gazdag edénymelléklettel temették el. A hosszú életű kultúra harmadik és negyedik szakasza már a rézkorszak elejére, illetve közepére esik.
Mielőtt áttérünk a fémekre, a következő fejezetben azt nézzük át, mikor születtek az istenek.
TROGMAYER OTTÓ
2014/20
