„Valamennyi madár közt a banka leginkább az, a mely fészkét rutítja, a melynek fiai piszokból és szennyből kelnek; ezért az anyamadár éppen úgy, mint fia is nagyon rossz szagú. Ezért az a büdös jelzője” – jellemezte találóan Herman Ottó a búbosbankát, amely 1989 és 1990 után 2015-ben ismét elnyerte Az év madara megtisztelő címet.

A szarvascsőrűmadár-alakúak rendjébe tartozó fajok többsége a trópusok lakója. A néhány kivétel egyike a búbosbanka (Upupa epops). A rend tagjaira jellemző, hogy odúban költenek, és sajátos a csontos garat szerkezete. Legközelebbi rokonai az Afrikában honos kúszó- bankák. A bankafélék családjának csak egy faja ismert, azon belül a kilenc földrajzi alfaja alig különbözik egymástól. A búbosbanka nemcsak élőhelyét, hanem életmódját tekintve is eltér rokonaitól: leginkább a talajon táplálkozik s csak neki van felmereszthető tollbóbitája.

Összetéveszthetetlen

Nagyobb rigó termetű, de laza tollruhája, hosszabb szárny- és farktollazata miatt még nagyobbnak tűnik. Sajátos színei és bóbitája miatt egyetlen más fajjal sem lehet összetéveszteni. Röpte lepkeszerűen hullámvonalas, többnyire alacsonyan a föld felett száll. Szárnycsapásai lassúak, röptében jól látszik lekerekített szárnyán a fekete-fehér sávozás. Kossuth-díjas írónk, Schmidt Egon műveiben gyakran óriás méretű trópusi pillangóhoz hasonlítja.

A felnőtt madarak feje, nyaka, háta és hasi oldala halvány rozsdabarna. Legyezőszerűen széttárható (felmereszthető) tollbóbitája is hasonló színű, de az egyes tollak hegye fekete. Tollbóbitáját gyakran mozgatja. Általában izgalmi állapotában mereszti fel, gyakran repülés közben is. Pihenés közben szárnyát és vállát fekete és krémfehér sávok keresztezik. Farka fekete, a töve közelében íves fehér szalag díszíti. Hosszú, vékony és ívesen lefelé hajló csőre fekete, a töve rózsaszín. Szivárványhártyája sötétbarna. Lába fekete színű, a csüd rövid. A hím és tojó hasonló színezetű. A fiatal madár színei tompábbak, mint a felnőtteké, sávozása piszkos krémszínű és csőre is rövidebb.

Országszerte elterjedt, elég gyakori költő madarunk. A nyílt, mozaikos élőhelyeket kedveli, míg a zárt, összefüggő erdővel borított területeket kerüli. Állománysűrűsége jellemző módon az Alföldön nagyobb, mint a Dunántúlon vagy az ország északi részén. Hajdan a Duna–Tisza közén volt a leggyakoribb, itt az 1990-es évektől állománya rendkívüli módon lecsökkent. Élőhelye a tisztásokkal tarkított erdők, gyümölcsösök, ligetes tájak. Leginkább a legelőkkel és egyéb nyílt területekkel határos, öreg fákban bővelkedő lomberdőket kedveli.

Szívesen telepszik meg öreg gyümölcsösökben, parkokban, ligetes erdőkben, ártéri erdők idős füzeseiben. Nem kerüli az embert: szívesen költ külvárosi vagy falusi kertekben is. Jellegzetes, egyedi hangját kizárólag költési időben hallatja. Hangja egyhangú, többször ismételt „pu-pu-pu”, „up-up-up”, amely elég messzire elhallatszik. Tudományos nevét is jellegzetes up-up-up- hangja után kapta. Izgalmi állapotban adott magas hangja „ksrííí” kiáltás. „…külsejével díszesíti, szavával megélénkíti az erdőt, legelőt: mindezért feltétlen oltalmunkra számíthat” – írta madarunkról Chernel István.

A régmúlt emberei is jól ismerték a búbosbankát, így nagyon sokféle népies nevét gyűjtötték össze a kutatók, ezek közül csak néhányat sorolok fel: babutka, bubucska, dutka, dudoga, ganajmadár, büdös banka, fostos bugybóka.

Költőhelyében nem válogatós

A hímek március végén, április elején érkeznek meg telelő területükről, a tojók valamivel később. Április közepére kialakulnak a párok. A hímek lepkeszerű nászrepüléssel vagy száguldó repüléssel jelzik költési területük határait, miközben bíbicszerű szárnyzúgásuk hallható. A hímek az érkezésüktől június végéig szinte egész nap hallatják jellegzetes hangjukat.

Költőhelyük kiválasztásában rendkívüli alkalmazkodó képességük jellemzi őket. Odúköltő faj, amely gyakran harkályok által készített faodút, öreg fák korhadt üregeit, sőt mesterséges fészekodút is elfoglalhat. Költ sziklarepedésekben, kőfalak üregeiben, épületek repedéseiben és zugaiban, hodályokban, pajtákban, ólak padlásán, romok között, kő- és rőzserakásokban, löszfalak üregeiben, földi lyukakban, beton kútgyűrűben. Odúját gyakran éveken át használja. Ritkán egészen meglepő helyeken, így üres méhkaptárban, kirakott vaskályhában is fészkelhet.

Fészket általában nem épít, s a költőüreget a hím és a tojó együtt tisztogatja. A tojások többnyire a csupasz aljzatra kerülnek. Olykor a költőüreg aljára növényi szálakat, száraz leveleket, tollat, száraz trágyadarabokat hord, de fészke ekkor is szegényesen bélelt. Hazánkban évente többnyire egyszer, de elég gyakran kétszer is költ. Kivételesen harmadik költéssel is megpróbálkozik, ezek azonban általában sikertelenül végződnek.

Sajátos tojásvédelem

Párba állása után hamarosan megjelennek az első tojások, a tojó naponta rak egy tojást. Első fészekalja április végén, május elején teljes. 5–8 világoszöld vagy szürkéssárga színű tojása ellipszoid alakú. Ezek később elszennyeződnek, emiatt színük barnásra változik. A kotlási ideje 16–19 nap. Csak a tojó kotlik, miközben a hím látja el táplálékkal. A tojó már az első tojások lerakása után elkezd kotlani, emiatt a fiókák nem egyszerre kelnek ki. A fészekaljon belül akár 6 nap korkülönbség is lehet. A kikelő fiókákat ritkásan nőtt, hosszú, szürkésfehér pehelytollazat borítja.

A fiókák kikelése után a hím kezdetben az egész családot ellátja táplálékkal. Később mindkét szülő eteti a cseperedő fiókákat, amelyek etetéskor az énekesmadarak fiókáihoz hasonlóan tátognak, így koldulnak a szüleiktől eleséget. Ilyenkor kitátják piros színű, sárga duzzanatokkal szegélyezett torkukat. Ez az élénk színezet a későbbiekben elhalványul.

A fiókák majdnem négy hétig maradnak a fészekben. A nagyobb fiókák célbiztosan lövellik ki a röpnyíláson keresztül a folyékony ürüléküket, miközben testük hátsó részét felemelik, farkukat pedig a hátukra csapják. Ha az odú nyílása kedvezőtlen fekvésű, az ürülék nem mindig jut ki a szabadba, és emiatt a fészek egyre jobban bűzlik. Emellett a fiókák és a kotló tojó fartőmirigyei elviselhetetlen szagú, barnás váladékot termelnek. Ezt a tojó és a kicsinyek az odúba hatoló ellenség elriasztására használják, miközben jól célzott bűzös váladékkal fogadják. Kirepülés után a mirigy működése megszűnik.

A közelmúltban végzett kutatások derítették ki, hogy a tojó szándékosan festi át a tojásokat a fartőmirigy-váladékával. Az olajos váladék antibiotikumokban gazdag, ami védelmet nyújt a káros baktériumok ellen. Ez a váladék általában nem képes a madarak tojásain megtapadni, de a banka apró lyukakkal borított tojása kivétel.

A fészek elhagyása a kelést követő 23-27. napon következik be. Az első fészekalj fiókái május végén, június elején, a második fészekaljból származók júliusban vagy augusztus elején repülnek ki. A tudósok megfigyelései szerint számottevő a fészekaljak pusztulása. Külföldi kutatások szerint a tojásoknak csak mintegy 80 százaléka kel ki. A kikelt fiókáknak is körülbelül 40 százaléka elpusztul. Ezért fészkenként átlagosan legfeljebb 3-4 fióka kirepülésével lehet számolni.

A fészek elhagyását követően a fiatalok még néhány napig a szülőkkel maradnak, hiszen gondoskodásra szorulnak. Ezt követően a fiatalok teljesen önállóvá válnak.

Rovarevő

Kizárólag állati eredetű táplálékát többnyire nyílt helyeken, a talajon lépegetve keresgéli. Minden, a talajon mozgó bogarat, hernyót felszed. A zsákmányállatok gazdag listáján szerepel egyebek között a hangya, tücsök, sáska, szöcske és kisebb csiga is. Enyhén hajlított, vékony csőre tele van érzékeny idegsejtekkel, ezért a talaj felső rétegében is könnyen kitapogatja a táplálékát. Itt gyakran fog földigilisztát, cserebogárpajort, hangyaleső lárváját, drótférget és lóbogarat. A legelőkön a marhalepény alól összeszedi a ganéjtúró bogarakat és a különböző férgeket. Vertse Albert ornitológus szerint elfogyasztja a gyapjaslepke szőrös hernyóját, de még a burgonyabogarat is. Alkalmanként kisebb gyíkokat és békákat is fogyaszt. Ritkábban a talajfelszín közelében alacsonyan repülő rovarokat, így cserebogarakat is képes fel-felugorva elkapni. A nagyobb méretű zsákmányát a talajhoz verdesi, és csak azután nyeli le, gyakran pedig a levegőbe dobva fogyasztja el, mert rövid nyelve nem alkalmas a táplálék továbbítására. Táplálékának zömét a fészek szomszédságából igyekszik összeszedni. A megfigyelések szerint természetes tápláléka mellett vízre nincs szüksége.

A fiókákat szüleik rovarokkal etetik. Egy vizsgálat szerint az így hordott tápláléknak csaknem a fele a vetési bagolylepke hernyóiból, bábjaiból, hangyalesőlárvákból és különféle más bogarak lárváiból állt, a másik felében szöcskék és sáskák, araszolólepke hernyói meg egyéb hernyók szerepeltek. Kalotás Zsolt megfigyelése szerint a szülők a leggyakrabban földigilisztákat, pajorokat, vetési bagolylepke hernyóit, lepkebábokat, lótücsköket és más rovarlárvákat hordtak a fiókáknak.

Afrikában telel

Európai állománya vonuló, kivételt képeznek a Spanyolország és Portugália déli régióiban költő egyedek. A költések befejeződése után, gyakran már július közepén megkezdődhet a vonulása. Egyesével vagy kis csoportokban repül afrikai telelőterületére. Augusztus végére az állomány többsége elvonul, de olykor még szeptember végén is láthatunk néhány megkésett példányt. Az első vonulók már augusztus második felében megérkeznek a Szaharától délre található szavannaövezetbe. A Földközi-tengert és a Szaharát mindkét vonulási szezonban teljes szélességében szeli át. Az európai állomány zöme a telet Afrika trópusi területein tölti. Az Egyenlítőtől délre ritkán vonul, ugyanakkor eljuthat Kenya és Tanzánia magasföldjeire is.

Afrikában a tavaszi vonulása már január közepén megkezdődhet. Dél-Európába az első vándorok február közepén érkeznek, majd a vonulás márciusban éri el csúcspontját. Közép-Európába, így hazánkba is április elején érkezik meg. Nappali vonuló, ezért gyakran zsákmányolják a vonulási útvonalán élő ragadozó madarak, egyebek között az Eleonóra-sólymok.

Hazánkban viszonylag kis számban gyűrűzték, 1951-től napjainkig mintegy másfél ezer példányát, ezek többségét is fiókakorban. Hazai gyűrűzésű madarak Görögországban, Olaszország déli részén, Krétán és Máltán kerültek kézre. Külföldi gyűrűs példánya eddig nem került kézre itthon. A hazai madarak a gyűrűzési adatok szerint déli irányban hagyják el az országot. Eddig magyar gyűrűs példány nem került elő telelőterületéről. A megfigyelések és gyűrűzések adatai szerint hűséges születési helyéhez, illetve költőhelyéhez.

Mediterrán étek

Európai állományát 1–1,7 millió példányra becsülik a szakemberek, ennek mintegy fele Oroszországban költ. Különösen nagy számban fészkel Spanyolországban, ahol a becslések szerint 500–700 ezer pár költhet. A hazai állomány nagysága 10–17 ezer párra becsülhető. Kultúrkövető faj, vagyis rugalmasan alkalmazkodott az ember által végrehajtott tájátalakításokhoz. Az ennek következtében megjelenő új élőhelyeket is rendszeresen elfoglalja. Hazánkban védett faj.

Az európai állomány enyhén csökkenő tendenciát mutat. Fogyatkozása itthon a gazdálkodási módok intenzívvé válásával, a költő- és táplálkozóterületek fogyatkozásával, a kisparcellás és extenzív művelési módok csökkenésével és a hagyományos állattartás visszaszorulásával magyarázható. A tanyavilág elnéptelenedése, a tanyaépületek és romok elbontása tovább csökkenti esélyeit. A mozaikos élőhelyeken bekövetkező erdőtelepítések szintén negatívan hatnak a fajra. Táp­lálékbázisát az egyre intenzívebb kemizáció, a rovarölő szerek használata nagyban csökkenti, a mérgezett, de még élő rovarok felszedésével szervezetében a méreganyagok akkumulálódnak.

Vonulása során a Me­di­ter­rá­neum­ban és az arab országokban is rendszeresen vadásszák. Vonuló egyedeire károsan hatnak a klímaváltozás okozta szélsőséges időjárás eseményei. Telelőterületein, Afrikában az intenzív nagyüzemi mezőgazdálkodás, a kemizálás és a monokultúrák megjelenése szintén negatívan hat a fajra. Az intenzív vegyszerhasználat hatására a táplálékkínálata ott is csökken, megnehezítve ezzel a sikeres telelését.

A múlt század második felében az Alföldön majd minden tanyában költött egy-egy pár búbosbanka. A tanyavilág elnéptelenedése, az intenzív mezőgazdálkodás megjelenése miatt itt állománya drasztikusan csökkent. Bankovics Attila ornitológus szerint a kiskunsági állománya a múlt század 90-es éveiben fogyatkozott meg. A fiókanevelés idején tapasztalható viharokkal járó tartós lehűlések hatására a fiókák többsége éhen pusztult. A táplálékínség a túlélő, de legyengült madarak szaporodási képességét is jelentős mértékben csökkentette.

Szerencsére a búbosbankákat tudjuk segíteni. A faj számára kedvező területeken mesterséges fészekodúval is telepíthető. Erre a célra 6–8 centiméteres röpnyílású, 25–30 centiméter mélységű mesterséges deszkaodúk vagy farönkodúk felelnek meg. Célszerű az odút 2–3 méter magasra helyezni. Ragadozóktól védett helyen a talajra helyezett odút is elfoglalhatja. A kedvező élőhelyeken 5–10 hektáronként várható egy pár megtelepedése. Természetfotósok már nem használt, körülbelül egy méter magas beton kútgyűrűket tesznek ki számukra, megfelelő fedéllel és nyílással, amelyet szívesen elfoglalnak. „Ez a nagyon népszerű madár – a miről már tengersok népies neve is tanúskodik… – egyike a leghasznosabb és legékesebb madarainknak, mely védelmet érdemel” – summázza az év madaráról Herman Ottó.

ANDRÉSI PÁL

2015/19