Benne voltunk harmincöt évvel ezelőtt, de mégsem. Nem voltunk benne, de mégis benne voltunk már az első divathullám lovaglásában. Doktoranduszaimmal több évtizede kerülgettük és a gyakorlatban alkalmazzuk azt, amit akkor csak a kiskapun lehetett beengedni, hiszen a számtan mindenhatósága mellet nem volt mit keresnie a logikának. Most, hogy másodszor kitárták a nagykaput a mesterséges intelligencia (MI) előtt, sok hívője lett, amiből semmi sem következik azon kívül, hogy sokan beszélnek róla. Ha elfogadjuk, hogy minden mesterség a laikusok elleni összeesküvés, akkor a jövő nagy kérdése, hogy miként fognak a MI szakértői összeesküdni azon laikusok (és némileg maguk) ellen is, akik mindenféle vágyálmokkal többet rontanak, mint javítanak az elfogadhatóságon.
„Csak addig van hatalmad az emberek felett, amíg nem veszel el tőlük mindent. De amint egy embert megfosztasz mindenétől, többé már nincs a hatalmadban. – Ő ismét szabad.” (Alekszandr Szolzsenyicin)–
Mit láthattunk mi, akik közelről kíváncsiskodtunk harmincöt évvel ezelőtt, és mit láthatunk most? Mit láttak a messziről kíváncsiskodók harmincöt évvel ezelőtt és mit láthatnak most? Képzeljük el, hogy nyolc ablakon keresztül láthatjuk a világot, és ezek által az MI-t is.
Aki az első ablakon át kukucskál, az a világból azt láthatja, hogy mit lehet jól csinálni. Ez se több, se kevesebb, mint gyorsabban és fáradság nélkül ugyanazt csinálni, amit eddig. Egy MI-alapon működő gép, valamivel többet tud, mint egy CNC-megmunkálóközpont. Tehát az látható, hogy a munkás összetettebb és kevésbé unalmas munkát végezhet. E paradigma nyomán az ügyetlen, lassú és fáradékony ember kap egy gépet, amivel ügyesen, gyorsan és megállás nélkül lehet gyártani valamit. Az embert csak arra lehet tanítani, hogy megcsinálja a gépet és utána kezelni tudja. Semmi esély arra, hogy az MI több legyen a fáradhatatlan és hibátlan betanított melósnál. Az MI egy rejt-vényfejtő – normál – korszakban van, és nem várható paradigmaváltás, hiszen most mindenki tejbe-vajba fürdik. A második ablakon át a világot úgy látjuk, hogy a jó dolgokat csináljuk. Pótolhatjuk az emberi memória szűk keresztmetszetét. Egy MI-alapuló robotnak vagy cobotnak átadható a szakértő tudása. Az ember figyelheti az MI-alapú gép működését és új tudással tudja azokat feltölteni. Óriási a különbség azok között, akik az egyik vagy másik ablakon keresztül bámulják a világot. Az tapasztalható, hogy képtelenek az emberek ablakot váltani. Ez nem baj. Tehát az az életszagú, ha mindkét ablakon keresztül nézelődőből van néhány.
A harmadik ablakon át a világot úgy látjuk, hogy mindennek van oka. A pozitivisták képesek kauzalitást találni ott is, ahol nincs. Ezen az ablakon keresztül az látható, hogy az MI elképesztőn sok számolást el tud végezni. Az adatbázishívők nem csak abban hisznek, hogy ha minél több múltbéli adatból, minél bonyolultabb képletek nyomán számolunk, annál jobb eredményt kapunk, hanem abban is hisznek, hogy a múltból következtethetünk a jövőre is. Legnagyobb tévhitük, amikor azt állítják, hogy a világban csak rejtvények vannak, amelyeknek előbb-utóbb elképesztő adatbázisokból villámgyors számolással megtalálják a megoldását. „A gépi intelligencia lesz az utolsó találmány, amit nekünk kell kigondolnunk?” – teszi fel a kérdést Nick Bostrom Szuperintelligencia című könyvében. Talán így lesz, talán nem, de nekem más kérdésem van. Képesek leszünk-e eljutni odáig, ha továbbra is megmarad a gépi intelligenciát bűvölők tévhite, miszerint az ember adatfeldolgozóként okoskodik? Úgy is feltehetném a kérdést, hogy mi lesz akkor, ha az MI rájön arra, hogy tévúton jár, és abbahagyja a matematika és az ok-okozat nyomán történő önprogramozást. Elképzelhető, hogy az MI csak saját magát érti meg és arra fog várni, hogy az emberek rákényszerüljenek az aritmetika szabályai nyomán gondolkodni. Azt is veszélyes lenne kizárni, hogy az MI algoritmusa változtathatatlan.
A negyedik ablakon át a világot úgy látjuk, hogy a katarzisok jótékonyak. Viszont az MI sosem fog verset írni, amely elviszi az embert a katarzisig „Úgy látom, hogy a jelen megértéséhez elsősorban élményeink természetét kell megvizsgálnunk, nem pedig az eszközöket” – írja Tom Chatifeld a Hogyan boldoguljunk a digitális korban című könyvében. Igenis, az embereknek nélkülözhetetlen, hogy a dráma, regény, festmény vagy vers élménye előidézzen újabb és újabb katarzisokat – az ember-ember kapcsolatok mélyebb megértését. A pozitivisták és antipozitivisták teljesen mást látnak saját ablakaikon keresztül és továbbra is két tábort fognak alkotni.
Az ötödik ablakon át a világot mint játszmát látjuk. Beállíthatom a sakkozó programot, hogy győzzön vagy veszítsen. Mi marad abból a játszmából, amelynek ismert a kimenetele? A legtöbbünk, amikor az okos-buta relációra gondol, akkor a rangsor egyik végén ott a buta ember, aki soha semmit sem olvasott el, és valahol, jó messze a másik végén, ott van Umberto Eco vagy bárki a kedvenc okos embereink közül. Az MI többet tud a butánál, de kevesebbet Ecónál, ám a rangsorban sokkal közelebb van a butához. Az ötödik ablak hívői reménykednek, hogy az MI okosságának határa mind távolabb tolódik a butától, de senki sem gondolhatja komolyan, hogy veszélyeztetheti az okos embert.
A hatodik ablakon át a világot mint játékot látjuk. Ilyenkor a játszótársam nem érti, hogy félek tőle vagy nem. Ha MI-t akarunk csinálni, akkor ahhoz ismerni kell a természetes intelligenciát. A természetes intelligencia sosem aritmetikán nyugszik, hanem logikán. Elkerülhetetlen az emberi gondolkodás megismerése. Allen Newell kognitív pszichológus, a Carnegie Mellon Egyetem műhelyének kiemelkedő gondolkodója nyomán tudhatjuk, hogy minden megismerési folyamat visszavezethető ugyanazokra a végső algoritmusokra. Newell és a Nobel-emlékdíjas Herbert Simon nevéhez fűződő elképzelés szerint az emberi gondolkodás hátterében egységes „produkciós rendszerek” állnak. A produkció egy olyan mintakereső rendszerként fogható fel, amely „ha akkor” kijelentésekkel operál: „Ha fáj, akkor üvöltök”, „Ha zavar, akkor otthagyom”, összefoglalva: „Ha adott X mintázat, akkor Y válasz keletkezik”. Sosem tudtam megmagyarázni, hogy egy korszakváltó ötletet miként lehetett így „kicsinálni”. Ha rákeresünk Simonra, a megalkotóra, akkor ötvenmillió találatot kapunk. Ez sok. És mégse tört be, sőt! Az optimumra törekvés, amit Simon felborított, továbbra is tarol. Százával láttam olyanokat, akik az egyik sorban idézték, hiszen illik idézni a Nobel-emlékdíjas gondolkodót, de a végén pont a fordítottja által magyarázták a világot. Simon „ha akkor” szabályainak elfogadása vagy kikerülése meghatározta az MI sorsát is.
A hetedik ablakon át a világot úgy látjuk, hogy épülhet a sekély tudásra. (Az új keresők talán mást találhatnak, mint a meglévők, melyek a gyakoriság alapján működtek). Nicholas Carr Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? című könyvében a rövid távú memóriát egy gyűszűhöz, a hosszú távú memóriát egy kádhoz hasonlítja. Egy könyv olvasása olyan, m intha egy folyamatosan csordogáló csapból több, egymásra épülő gyűszűnyi vízzel teletöltögetnénk egy kádat. Ezzel szemben az interneten több és gyorsabban folyó csapok vannak, és mi azon igyekszünk, hogy valahogy megértsük, mikor és melyik gyűszűnyi vizet töltsük a kádba. Nehezen vagy sehogy sem tudjuk a gyűszűket egymáshoz illeszteni. Azaz képtelenek vagyunk a hosszú távú memóriánkban tárolni, és onnan előhívni a megtalált tudáselemeket. Carr azt jósolja, hogy ha a figyelem szétaprózódik, akkor az íróknak le kell majd mondaniuk a hosszú, odafigyelést igénylő könyvekről, és tömören kell megfogalmazniuk gondolataikat. Egy új identitás vergődését látjuk, amikor a Twitter sorsát figyeljük. Kevesen tudják egy-két sorban leírni üzeneteiket, és ilyenkor inkább belinkelnek egy hosszú szöveget, amelyet azonban már senki sem fog elolvasni. Most érvényes igazán Woody Allen kijelentése: „Részt vettem egy gyorsolvasó-tanfolyamon. A Háború és békét nem egészen húsz perc alatt olvastam el. Az oroszokról szól.” Ha tájékozódni akarunk a világban, akkor talán ennyi is elég. Ha egy problémát akarunk megoldani, akkor kevés.
A nyolcadik ablakon át a világot úgy látjuk, hogy épülhet a mély tudásra. Itt látható, hogy az MI a szavakba önthetetlen tudás egy részét felszínre hozhatja. A folyamatos böngészés gyors bele-bele olvasásra készteti a „szörfölő” embert. Aki vitatkozni merészel arról, hogy létezik-e elménkben „tárolt értékminta”, azt a szélhámosok közé sorolják. Inkább azt nézzük meg, hogy kik azok, akik szélhámosnak tekintik a döntésekről gondolkodókat. Mindössze annyit kell megérteni, hogy valakinek benne van a szótlan tudásában és valakinek nincs. Ebből következik, hogy senki sem tudja átadni a szótlan tudást egy mesterséges intelligencia algoritmuskészítőjének. Az ne zavarjon bennünket, hogy a haszonlesők aritmetikát isznak, és MI-t prédikálnak. Terry Winograd, a Stanford Egyetem Human–Computer Intézet alapítója és Marvin Minsky, az MIT AI laboratóriumának alapítója után sok újdonságot nem tudtunk meg az MI lényegéről. A később színre lépők élvezték a mind gyorsabb és gyorsabb processzorokat. „A mesterséges intelligencia lesz a Google végső változata. Ettől még igen messze vagyunk” – jelentette ki Larry Page 2000-ben. Talán a világ most messzebb van az MI-tól, mint volt húsz évvel ezelőtt. A mesterséges világ nem gondol arra, hogy a mi világunkban fúj a szél és macskák is vannak. Erre jött rá Terry Winograd, a Shrdlu megalkotója, akinek kockáit a mesterséges világban sem a szél nem fújta el, sem a macska nem döntötte fel. Ezután Winograd az MI címszó alatt létfilozófiát kezdett tanítani. Most is azt mondom, mint harmincöt évvel ezelőtt. Aki az adatbázisokon nőtt fel, és netalán látott vagy bütykölt Prolog és/vagy Lisp programokat, sehova sem fog jutni addig, amíg nem tesz különbséget a következők között: (1) tudni nagynénéd születési napját, (2) tudni biciklizni vagy (3) tudni meghódítani egy nőt vagy el-csábítani egy férfit. Az MI megértéséhez mind a hét szabad művészet kell: semmit sem ér a csillagászat, számtan, mértan és a zene, ha nem teszed mellé a nyelvtant, retorikát és a dialektikát. Nos, itt kezdődik a természetes intelligencia megértése. Az emberek nem nőnek nyolc méter magasra és nem nyomnak nyolcszáz kilót. Az emberek nem emlékeznek több dologra, mint azelőtt. Nem túl tág korlátokon belül van a magasságunk, súlyunk és a memóriánk képessége. Vannak átlagosak és vannak attól elenyészően eltérőek. Enyhe túlzással azt mondhatnánk, hogy megállt a változás. Ha azt akarjuk, hogy gyorsabban elérjünk A-ból B -be, akkor beülünk az autóba. Ha azt akarjuk, hogy többre (nem másra) tudjunk emlékezni, akkor „beülünk az MI-ba”. Ismét hangsúlyozom, hogy a lényeges dolgoknál sosem számokra és azok számtani összefüggéseire kell emlékeznünk. Az emberi döntésekhez leggyakrabban az emlékekben lévő tudáselemek között a ,,ha akkor” kapcsolatok hiányoznak. Ha azt akarom, hogy a gép utánozni tudja a gondolkodásomat, akkor hiába kínálják a nagy adatbázisokat, sehova sem jutunk. Meg kell ismerni a gondolkodást. Erre jó az MI.
Útravaló a tanulásra hajlamosaknak: „Egyetlen parafa borítású hálószobában dolgozó magányos zseni megírhatta az Eltűnt idő nyomában című művet. De vajon egy irodányi kontár létre tudna hozni egy hasonló mestermunkát?” – kérdezi Nick Bostrom a Szuperintelligencia című könyvében. Ismét ellentmondok a közvélekedésnek, és kizárom, hogy a gép bármelyik mesterművet le tudná fordítani, még akkor sem, ha megtanulná az orosz vagy francia szavakat néhány óra alatt. Együgyűség félni attól, hogy az algoritmus szebb szerelmes verset ír a partnerednek, mint például François Villon. Sőt, még Faludi György fordítását sem fogja soha túlszárnyalni: „s ha a parkban csiklandó nevetése / mögött nem érzed meg, hogy mire vár, / akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd, / hogy hova lett és kivel merre jár? / Mert megtudod, hogy a szerelmi szó / számodra volt − mint a tavalyi hó”.
„Tanulni vágyó ember vagyok, s a tájak és a fák semmire sem tudnak tanítani; csak az emberek, ott a városban” (Szókratész). Van elég köd a tudásról és annak mesterséges előállításáról, ködösítők nélkül is. Találjuk meg a ködben azokat a bölcs embereket, akiktől van mit tanulni.
Van, aki fél a méhektől. Van, aki a szomszéd kerület focicsapatának drukkereitől. Mindegy! Fontos, hogy az ember sose kényelmesedjen el. Néhány könyvkiadó és filmkészítő társaság meggazdagodott olyan történetekből, amelyekben valamilyen lények vagy gépek jöttek egy másik bolygóról. Mostanában − már másodszor − abból lehet meggazdagodni, ha a kevés adatra emlékező embert megfélemlítik a sok adatra emlékező géppel. „Akinek kalapács van a kezében, az mindent szögnek lát” – szokták mondani a bölcsek. Így van ez azokkal is, akik minden számítógép mögött számolgatást látnak. A számítógép a nullák és az egyek bonyolult szerveződése. Az emberi értelem is ilyen elcsépelt egységekre vezethető vissza? Hát nem! Már fél évszázaddal ezelőtt megszületett ennek a cáfolata. „Adat, adat, mindenhol adat, sehol egy gondolat” (Theodor Roszak). A probléma keresi a megoldást, vagy a megoldás keresi a problémát, vagy a régi probléma keresi az új problémát. Az is lehet, hogy nincs is probléma.
Az itt leírt gondolkodás a legkevesebb tudás, ami elegendő arra, hogy ne féljünk az MI-tól, és hogy ne mondjunk badarságokat. Ennél talán csak az fontosabb, hogy ne higgyük el a vonzó csomagolásban kínált ostobaságokat. Az MI-ra hivatkozva épített szörnyetegek csak akkor fognak bennünket elpusztítani, ha arra tanítjuk meg őket. Az itt kínált gondolkodás mégis más tudás, mint amivel több mint fél évszázada képtelenek megbirkózni azok a dedikált üdvöskék, akik mindig valamit írogattak, programozgattak, de termékük olyan volt, mint a Colombo felesége.
Baracskai Zoltán
2022/45
