1945. február 2-án mintegy ötszáz, úgynevezett K-fogoly, főleg szovjet tisztek, szökést kíséreltek meg a mauthauseni koncentrációs tábor halálblokkjából. A rögtön megindult háromhetes hajtóvadászatban az SS, az SA, a Wehrmacht, a Volkssturm és a Hitlerjugend egységei mellett rendőrök, tűzoltók és civilek is részt vettek. Az akciót, melynek a célja az volt, hogy „senkit ne vigyenek élve vissza”, tizenegyen élték túl.
A treblinkai (1943. augusztus 2.) és a sobibóri (1943. október 14.) megsemmisítő táborokban lezajlott felkelés brutális megtorlása mellett mintegy négyszáz olyan nemzetiszocialista bűntettet ismerünk, amelyet a második világháború után hozott ítéletekben az Endphasenverbrechen, a háború végső fázisában, 1945 januárjától kezdődően elkövetett bűncselekmény kategóriájába soroltak. Ezeket a nemzetiszocialista szervezetek tagjai civilekkel együttműködve hajtották végre a végóráit élő rendszer megsemmisítésre ítélt ellenfeleivel, köztük a koncentrációs táborok foglyaival szemben. Az 1945. április 8-i cellei, az SS szóhasználatában „nyúlvadászatnak” nevezett alsó-szászországi hajtóvadászatnak legalább 170 áldozata volt. A felső-ausztriai Mühlviertel régióban lezajlott „K”-akciónak (a likvidálás céljával indított Kugel-, azaz golyó-akciónak) legalább kétszer ennyi.
Mauthausen
Az egyetlen koncentrációs tábort Ausztria területén nem sokkal az anschluss, az ország bekebelezése után hozták létre Linz közelében 1938 augusztusában. Idővel a főtábor mellett 52 melléktábor létesült, ezekben 1945. május 5-ig, a tábor felszabadításáig összesen mintegy 200 000 fogoly raboskodott szinte egész Európából. Ezeknek legalább fele a gránitkőbányában végzett kemény munka, a minimális ellátás, vagy az őrök önkénye következtében, illetve az 1940-től létesített krematóriumokban pusztult el.
Mintegy 25 000 magyarországi zsidó, illetve politikai fogoly is megjárta Mauthausen poklát, s több mint egyharmaduk ott pusztult. A túlélők között volt Gratz Gusztáv volt külügyminiszter, Kállay Miklós volt miniszterelnök, gróf Sigray Antal, Rassay Károly és Apponyi György országgyűlési képviselők, illetve ifjabb Horthy Miklós. Többek között Mauthausenben is raboskodott Simon Wiesenthal, aki 1945 után életét a náci háborús bűnösök felkutatásának és bíróság elé állításának szentelte. 1946/1947 folyamán egy amerikai katonai bíróság Dachauban mintegy háromszáz, Mauthausenben elkövetett bűntett kapcsán folytatott vizsgálatot és hozott ítéletet. A „mühlvierteli nyúlvadászat” során elkövetett gyilkosságokért összesen tíz eljárás indult.
Az első szovjet hadifoglyok nem sokkal a Szovjetunió megtámadása után, 1941 októberében érkeztek Mauthausenba és a legnagyobb melléktáborba, Gusen I-be. Hajnali öt órától órákon át kellett vigyázban állniuk a barakk előtt, guggolva libasorban meneteltették őket az őrök, esős időben – szőnyegként – a nedves földre kellett feküdniük, hogy rajtuk taposva az őröknek ne legyen sáros a csizmája. A bútortalan barakk padlóját hideg időben vízzel fellocsolták. Rendszertelenül, gyakran csak háromnaponta kaptak fehérrépalevest, s abból is csak öt kanállal ehettek. A minimális kenyéradag is inkább az őrök asztalára került. Waldemar Wolter tábori orvos nem vizsgálhatta őket.
A foglyok többségét (mintegy 11 000 regisztrált közül több mint hatezret) halálra éheztették vagy tarkólövéssel kivégezték. A táborvezetés által kiadott norma napi tíz halott volt, ezt a téli hónapokban folyamatosan túlteljesítették. Jellemző, hogy 1945 elejéig a francia és brit hadifoglyok alig több mint egy, az amerikaiak 0,3 százaléka halt meg Mauthausenban, míg a szovjet katonák körében ez az arány kiugróan magas, 57,8 százalék.
A fogoly bevezetése a külön e célra létrehozott helyiség sarkába, kivégzése, a holttest elvonszolása és a vérfoltok eltüntetése nem tartott tovább 2 percnél. Jan Pštross, cseh hadifogoly így emlékezett később egy 1942 tavaszán lezajlott SS-akcióra: „Egyik éjjel az SS kb. 300 szovjet hadifogolyból, tisztekből és legénységből álló szállítmányt hozott a táborba. Ezeknek a gyülekezőhelyen le kellett vetkőzniük és csoportonként a gázkamrákba vitték őket. Másnap reggel csak egy nagy halom ruhát láttunk a gyülekezőhelyen”.
Komisszárparancs
Alfred Jodl tábornok, a Wehrmacht vezérkari főnökének aláírásával 1941. június 6-án született meg a hírhedt komisszárparancs, amely a Barbarossa-hadművelet előtt nem sokkal a szovjet politikai tisztek „azonnali fegyveres elintézését” rendelte el. A deportálás helyszínéül egy 1942. május 5-i utasítás Mauthausent nevezte meg.
A „K”-akció eredetileg a szabotázzsal, németellenes agitációval vádolt, a kollaborációt elutasító civil, nagyrészt orosz kényszermunkások kiirtását célozta. Ezt módosította Wilhelm Keitel tábornok, a Wehrmacht főparancsnoka egy 1944. március 2-án kelt titkos parancsban. Eszerint a menekülést megkísérlő szovjet tiszteket nem hadifogolyként kezelték, hanem Mauthausenbe szállítva kivégzés, illetve 1944 májusától szisztematikus kiéheztetés várt rájuk. Az úgynevezett „III. fokozatú” bánásmód azt is jelentette, hogy semmilyen hivatalos nyilvántartást nem vezettek róluk, nemzetközi segélyszervezetek érdeklődésére sem adtak információt, és fogolyszámot sem kaptak. Az akció elrendelése utáni tizenegy hónapban 4400 ember halt meg a 20. számú blokkban. Ezek közül eddig mintegy 560-at sikerült azonosítani. Bár a szövetségesek nyugaton már átlépték a német határt és a szovjet csapatok is Budapestnél jártak, a K-foglyok tisztában voltak azzal, hogy illuzórikus dolog a tábor felszabadítására várni.
A 20. blokkban az utolsó háborús év első hónapjában néhány lengyel és jugoszláv fogoly kivételével szovjet katonák voltak. Ekkor (más források szerint már 1944 szeptemberében) újabb tizenhét, a karlsbadi hadifogolytáborból megszökött, de ismét letartóztatott tisztet vittek a blokkba, köztük Nyikolaj Ivanovics Vlaszov alezredest, Alekszandr Filippovics Iszupov és Kirill Mojszejevics Csubcsenkov ezredeseket, valamint Gennagyij Mordovcev századost. Ők tervelték ki és szervezték meg a foglyok menekülését. Fegyverként kiásott köveket, széndarabokat, facipőket és a barakk két tűzoltó-készülékét akarták használni és azokkal január 29-re virradóra az őrtornyokat megtámadni. A terv azonban kitudódott, január végén (a dátummal kapcsolatban eltérnek a visszaemlékezések) az SS huszonöt foglyot, köztük a felkelés szervezőit kivégezte. Mordovcevet a barakkparancsnok ölte meg.
Ennek ellenére 1945. február 2-án hajnali 1 óra előtt nem sokkal, mínusz 8 Celsius-fokos hidegben és 20–30 centiméteres hóban megkezdődött a kitörés. Miután a barakkparancsnokot és a melléje beosztott személyzetet ártalmatlanná tették, az előkészített hajítólövedékekkel és oltóeszközökkel rövid harc után bevették a keleti őrtornyot, majd onnan – immár gépfegyvertűzzel – kiiktatták a másik torony őreit is. Nedves takarókkal és ruhadarabokkal rövidzárlatot idéztek elő a magasfeszültségű áramot vezető szögesdrót-kerítésekben. A falakon átmászva akartak menekülni, de legalább százan csak néhány méterre jutottak. Az őrök – a blokkban maradt 75, súlyos beteg fogollyal együtt – lelőtték, leszúrták vagy agyonverték őket. Azok többsége, akiknek sikerült a tábor közvetlen környezetét elhagyni, három-, ötfős csoportokban északi irányban, a Cseh-Morva Protektorátus felé menekült.
Az embervadászat
August Eigruber, a felső-dunai körzet gauleitere azonnal nagyriadót rendelt el, a Franz Ziereis ezredes irányítása alatt álló SS-táborparancsnokság pedig utasítást adott, hogy élve senkit ne vigyenek vissza a táborba. A környező településeken jórészt még aznap elfogták és ki is végezték a rongyokban vagy beteg társaik ruháiban menekülőket. Ried iskolájának udvarán legalább 40 holttestet, kettesével-hármasával összekötözve-láncolva hordtak halomba – egy visszaemlékezés szerint „ahogy a vadászzsákmánnyal történik egy őszi hajtóvadászaton” – és csak másnap szállították el őket. A szomszédos ablakokban bámészkodók arcán Michael Kirnbauer helyi plébános feljegyzése szerint a „legkisebb együttérzés jele” sem volt látható. Alois Schneebauer, Gallneukirchen káplánja szerint még élő és holt foglyokat válogatás nélkül dobáltak fel egy teherautóra, és közben „csak csendes nyöszörgést” lehetett hallani. Az iskola lelkes náci vezetője sem tett panaszt.
Az SS által „veszélyes bűnözőkként” jellemzett szovjet katonák a civil lakossággal szemben – ahogy az egy csendőri jelentésből is kitűnik – semmilyen erőszakos cselekedetet nem követtek el, csak „éhségüket próbálták csillapítani és ruhához akartak jutni, hogy könnyebben menekülhessenek”. A különböző katonai egységek és nemzetiszocialista szervezetek tagjai mellett öregek és fiatalok, parasztok, hentesek, hivatalnokok és iparosok gyilkoltak meg kiéhezett, legyengült és fegyvertelen szovjet tiszteket. Egy paraszt sertéscombbal vert agyon egy menekülőt, egy másik zsebkésével nyakon szúrta áldozatát, miközben a felesége még egy pofont is adott a haldoklónak. A Volkssturm egyik tagja tizenkét golyót lőtt ki egy fogolyra, egy vegyeskereskedés tulajdonosa hét katonát lőtt agyon, egy biztosítási alkalmazott húsz sebesültet végzett ki tarkólövéssel.
Egy másik gazda, akinek a tanyáján lengyel és ukrán kényszermunkások is dolgoztak, majd kéttucat menekülőt adott az SS kezére. Később hiába csókolgatta a bevonuló szovjet katonák csizmáit, nem kapott kegyelmet, saját pöcegödrében végezte. A háború után lefolytatott egyik népbírósági eljárás során egy vádlott, aki egy szénapadláson lőtt fejbe egy menekülőt, alkoholos befolyásoltságra, önvédelemre, végül arra hivatkozott, hogy „szabadjára eresztette az ösztöneit”.
Ugyanakkor voltak olyanok is, akik vállalták annak kockázatát, hogy maguk is a táborba kerülnek. A házak ajtaja elé kihelyezett főtt krumpli és meleg tej, a szárítókötélen „felejtett” ruházat, a hóba a menekülők nyomainak eltörlésére kihajtott tehenek, az üldözés során elfordított tekintetek az emberek segítőkészségéről tanúskodtak. A Langthaler család például a háború végéig rejtegette Nyikolaj Romanovics Cemkalo őrmestert és Mihail Lvovics Rybcsinszkij főhadnagyot, és talán a háború utáni hivatalos szovjet és osztrák elismerésnél is fontosabb, hogy a megmentők és a megmentettek később is hosszú évtizedeken át kapcsolatban maradtak egymással.
A Mascherbauer családnál elrejtőzött Szemjon Sakov, aki két menekülő társával ellentétben egy házkutatást is túlélt a hajtóvadászat napjaiban, később levélben mondott köszönetet a családnak. Ez mentette meg a családfő életét, mert az egyik eljárás alá vont üldöző a háború után megvádolta azzal, hogy ő ölte meg az egyik menekülőt. Előfordult, hogy külföldi kényszermunkások segítettek sorstársaiknak, illetve csendőrök is megtagadtak tűzparancsot.
Az SS adatai szerint 17–19 szökött fogoly kivételével mindenkit elfogtak az összesen három héten át tartó razzia során. Arra már nem tér ki a statisztika, hogy élve vagy holtan; ez már nem játszott szerepet. Érdekes módon a máskor kínosan precíz SS ebben az esetben nem tudta pontosan, hányan is voltak eredetileg a halálblokkban. Jellemző, hogy az egyik túlélő, az 1943 augusztusában Bajorországból megszökött és csak fél évvel később szlovák területen elfogott Vlagyimir Ignatyevics Szoszedko hadnagy 1944. április 26-i dátummal szerepel a kivégzettek között.
Sokan a kimerültségtől vagy az éhségtől haltak meg, mások megfagytak. A környék lakói sokáig gépfegyverek sortüzét, vezényleti szavakat, ordítást és kutyaugatást hallottak Mauthausen felől. Egy visszaemlékezés szerint „igazi vérfürdő kezdődött, a latyakos hó az utakon a lelőttek vérével keveredett”. A kitöréskor az agyonvert barakkparancsnokon kívül egy SS-katonát ért halálos lövés. Az üldözők egyetlen embert veszítettek, egy helyi Hitlerjugend-vezetőt, akit tévedésből az általa elfogott három fogollyal együtt lőttek le a sötétben. A halálblokkba nem sokkal később a sachsenhauseni koncentrációs táborból érkeztek új foglyok, a dollárt és fontot hamisító Bernhard-hadműveletben részt vett grafikusok, akik „halottasházként” jellemezték Mauthausent.
Matthias Kaltenbrunner osztrák történész szerint legalább tizenegyen élték túl a hajtóvadászatot és ezek közül nyolc szovjet tisztet sikerült azonosítani. Mindez főleg Ariadna Szergejevna Jurkova orosz újságírónőnek köszönhető, aki a múlt század ötvenes éveinek végétől gyűjtött anyagot a mauthauseni koncentrációs tábor 20. blokkjának történetéről és küzdött a hazatért hadifoglyok és K-foglyok társadalmi megbecsüléséért. Mellette Szergej Szergejevics Szmirnov író-újságíró érdemel említést, aki egy 1958 elején sugárzott rádióműsorban beszélt először a mauthauseni túlélőkről.
Veszélyes túlélők
A hadifogságból szabadult szovjet katonák először úgynevezett filtrációs táborba kerültek, ahol a fogság során tanúsított magatartásukat vizsgálta az NKGB, az Állambiztonsági Népbiztosság, illetve a SZMERS, a szovjet katonai hírszerzés. A szovjet fegyveres erők főparancsnoksága, a Sztavka már 1941. augusztus 16-án kiadta a 270. számú parancsot, eszerint „bűnös dezertőrnek” volt tekintendő, aki a „végsőkig való harc” helyett megadta magát, és az ilyen hazaárulókat „bármilyen lehetséges módon el kell pusztítani, családjaiktól mindennemű támogatást meg kell vonni”. Ezek után nem meglepő, hogy volt olyan túlélő (a megmentőinek levélben köszönetet mondó Sakov), aki átszökött az amerikai megszállási zónába és soha nem tért haza.
A vizsgálat során a tisztek az esetleges terhelő tényekkel kapcsolatban tagadtak, ugyanis egy Gestapo-kihallgatás, vagy a németeknek végzett bármilyen munka akár azonnal a gulágra is juttathatta őket. Sztálin diktatúrájában kíméletlen diszkriminációban volt részük, árulónak tartották őket, csak azért, mert – ahogy egy szovjet katonához illik, utolsó csepp vérükig harcolva – nem haltak meg a háborúban. Az egyik hazatért túlélőt az édesanyja nem merte üdvözölni, félt kapcsolatba lépni egy kollaboránssal. Csak a múlt század hatvanas éveitől változott meg fokozatosan a hadifoglyok megítélése. Amikor 1967-ben a Langthaler család Ukrajnába látogatott, Rybcsinszkij nem csupán egy autót kapott a találkozó idejére, hanem egy fiatal KGB-s munkatársnőt is.
A mauthauseni koncentrációs táborban létesített emlékhelyet évente mintegy kilencvenezer osztrák diák keresi fel, a nemzetiszocialista múlt még élő tanúit a tanórákon is vendégül látják. Az 1970-ben megnyílt múzeumban három külön tábla, illetve vitrin idézi fel a „K”-akció és a „mühlvierteli nyúlvadászat” eseményeit. 1995-ben az eseményeket feldolgozó osztrák filmet, Andreas Gruber alkotását nézték meg legtöbben, mintegy százhuszonötezren a szomszédos országban, az ugyanabban az évben bemutatott dokumentumfilm az utca embere mellett a korabeli szemtanúkat is megszólaltatta. Május 5-e, a mauthauseni tábor felszabadításának napja az osztrák parlament egyhangú döntése alapján 1998 óta az erőszak és rasszizmus elleni, a nemzetiszocializmus áldozatai előtt fejet hajtó emléknap.
FIZIKER RÓBERT
2014/41
