– Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát! – mondta meglepetésében a kubikos, és megigazította bajszának mindkét szárnyát. Ásója alól zöldes, eszköznek látszó tárgyak fordultak ki a sárból. Töltést építettek, elhordták a szilléri dombot 1880 tavaszán az előző évi nagy árvízben romba dőlt Szeged városának Tápé felőli szélén.
– A rézangyalát! – mondta meglepődve a királyi biztos titkára, és megigazította gondosan kipödört bajszát, amint megpillantotta a szép zöld patinát viselő rézcsákányokat.
– Az angyalát! – mondta Tisza Lajos királyi biztos (1832-1898), amint lováról leszállva kezébe vette az eddig soha nem látott eszközöket, majd végigsimította szakállát.
Pulszky Ferenc hazai régészetünk pápája egy szót sem szólt, csak sóhajtott nagyot, amikor Reizner János (1847-1904), Szeged történetírója, múzeumigazgatója bemutatta neki a „szilléri rézkincset”.
Pulszky Ferenc (1814-1899), sok nyelvet beszélő, nagy tudású polihisztor, a Nemzeti Múzeum akkori igazgatója a bő öt évvel korábban (1874) hazánkban tartott nemzetközi kongresszuson fejtette ki nézeteit az általa feltételezett rézkorról. A régészeti korszakok felosztásában akkoriban még csak három, kő-, bronz-, valamint vaskorról beszéltek. Pulszky, annak ismeretében, hogy a bronz ötvözet, feltételezte egy önálló rézkor meglétét. Ezt a feltételezést igazolta a szilléri lelet.
(Joggal kérdezhetik, hogyan kerül ide a rézangyal, de ezt csak beszélyem végén árulom el, így valószínűleg végigböngészik soraimat.)
Az már a régészet sajátos módszeréből származik, hogy a rézkor fogalma nem a réz „felfedezésétől” számolódik. Apró rézgyöngyök, -tűk már jóval korábbról, az újkőkor középső szakaszától ismertek. Az sem kétséges, hogy a fém kitermelése és megmunkálása valahol a termékeny félhold területén, a korai urbánus kultúrák korában kezdődött.
Azt is bizton állíthatjuk, hogy a korszak korai és középső szakaszában eddig nem tapasztalhattunk jelentősebb etnikai változást, Dunán innen, Dunán túl a már ismert késő neolitikus népesség éldegélt. Gazdasági változás, áttérés a szarvasmarhatartásra, megfigyelhető. Ritkán találnak többrétegű telepet, megjelennek több száz síros temetők, fura paradoxon, az élet tükörképe lesz a temető.
Jelentős kereskedelem, valamint gazdagodás jeleit figyelhetjük meg. Már a korai rézkorban (Kr. e. 5000-Kr. e. 4500) meleg égövi kagylókból faragott karperecek, gyöngyök fitogtatják a síron túl is tartani vélt jólétet, nem beszélve a réz ékszerekről.
A középső rézkor többkilós, úgynevezett kereszt élű csákányai már több tonna termésréz folyamatos felhasználására utalnak. Ezek legészakibb példánya Rügen szigetén került elő, ám biztos, hogy nálunk készült. A törzsfőknek kijárt az aranyból készült melldísz (Csáford, Tiszaszőllős).
A kora rézkori régészeti kultúra neve az Alföldön Tiszapolgártól, a Dunántúlon Lengyeltől származik.
A középső rézkor (Kr. e. 4000) névadója a síkságon Bodrogkeresztúr, a Dunától nyugatra Balaton – Lasinja, illetve Ludanice.
A késői rézkor (Kr. e. 3000) már nagy etnikai változások időszaka – előbb azonban a rézangyalról kell beszámolnom.
Természetesen semmi köze a rézkorhoz, legkorábban a reformáció után születhetett indulatszó.
Ezen típusú mondásaink többsége ugyanazon szavakkal, különböző indulatok, öröm, meglepetés, harag, és még hosszan sorolható lelki folyamat kifejezésére használható.
Példáim: a kirelejzumát, a szentségit, a mindenségit, a Krisztusát, az anyját, az angyalát, a szakramentumát…
Első ránézésre káromkodásnak tűnnek, én magam nem érzem bennük az átok szándékát.
Az áldóját! De belebonyolódtam ennek a fűzfán fütyülő rézangyalnak a históriájába, aki nem volt más, mint a templom sárgaréztől csillogó, duci puttóinak egyike.
TROGMAYER OTTÓ
2014/27
