Egy 1923-as júliusi hajnalon a mexikói bányászváros, Parral egyik házában nyolc fegyveres férfi izgatottan várta, hogy az utcasarkon felbukkanjon a híres Pancho Villa autója. Fogadalmat tettek ugyanis, hogy a legendás forradalmár – több elszalasztott alkalom után – ezúttal már nem hagyhatja el élve a helyszínt.
José Doroteo Arango Arámbula 1878 forró nyarán látta meg a napvilágot egy közép-mexikói tanyán. Napszámos édesapja korán meghalt, így a kisfiú alig néhány napot járt csak iskolába, és máris a földeken találta magát, ahol kemény munkára fogták. A romantikus ábrándokat kergető José azonban csak az alkalomra várt, hogy elszökhessen otthonról. Ez hamarosan be is következett, amikor egyik húgát megpróbálta megerőszakolni egy gazdag földbirtokos, akinél a lány munkát vállalt. Miután a fiatalember halálosan megfenyegette őt, menekülnie kellett, és hamarosan beállt egy rablóbandába.
A mexikói Robin Hood
Arámbula rövid idő alatt olyan tiszteletet vívott ki magának, hogy megtették vezérnek. Az újdonsült bandafőnök sajátos módszereivel szerzett hírnevet magának. Először is csak gazdag farmereket volt hajlandó kirabolni, és a zsákmány egy részét szétosztotta a falusi lakosság körében. Emellett nem ivott, nem dohányzott, és a bandájában sem tűrte meg az alkoholt. Fogai sem a dohánytól voltak feltűnően sárgák, hanem a vastartalmú durangói víztől, amellyel rendszerint a szomját oltotta. Extravagáns öltözködésével igyekezett kialakítani az imázsát, ezért gyakran engedte magát fényképezni. Kackiás bajusza, díszes sombrérói és a mellkasán keresztbe vetett tölténytár mind-mind hozzájárultak a nimbusza növekedéséhez. Az ambiciózus fiatalember egyszerűen képtelen volt ellenállni a nőknek, és számtalan szeretőjétől és feleségétől az évek során csaknem harminc gyermeke született.
1909-ben csatlakozott Francisco Madero felkeléséhez, amely meg akarta dönteni Porfirio Díaz mexikói diktátor hatalmát. A harcokban mindig csapata élén lovagolt, és egyszerre lövöldözött mindkét pisztolyából az ellenségre. Így ragadt rá az „Észak Kentaurja” név. Többször súlyosan meg is sebesült, de mindannyiszor sikerült felépülnie. A már tábornoki rangban szolgáló Arámbulára barátai ragasztották rá a Francisco „Pancho” Villa álnevet, amelyet élete végéig szívesen használt.
Amikor Madero hatalomra jutását követően nem volt hajlandó letenni a fegyvert, kivégzőosztag elé állították. Ő azonban egy könnyes színjáték keretében elérte, hogy az utolsó pillanatban leállítsák a kivégzést. Néhány hónapnyi raboskodás után sikerült megszöknie, és szabadcsapatai élén tovább fosztogatta a nagybirtokosokat, miközben állandóan menekülnie kellett a mexikói hadsereg elől. Közben többször portyázott Texas állam területén is, ami miatt az amerikaiak is vadásztak rá.
Nyugdíjazott forradalmár
Madero megbuktatása és meggyilkolása után Villa az új elnök, Victorio Huerta ellen fogott fegyvert és „északi hadosztálya” élén támogatta Venustiano Carranza felkelését, aki kinevezte őt Chihuahua Állam kormányzójának. Ebbéli rangjában rendelt el általános földosztást azokból a birtokokból, amelyeket az oligarcháktól vett el. 1914 júniusában a győztes forradalom egyik vezéreként vonult be Mexikóvárosba, ahol végre találkozott Carranzával. A két férfi közti ellentétek azonban hamarosan szakításhoz vezettek, és ettől kezdve esküdt ellenségekként harcoltak egymás ellen. Villa addig folytatta gerillaháborúját, amíg riválisa hatalmon volt. Annak 1920-as bukása után az új kormánnyal sikerült megegyeznie, hogy ha kegyelmet kap, és egy farmot is adományoznak neki, akkor örökre leteszi a fegyvert, és visszavonul a politikától is.
Pancho Villa a Durango állambeli Canutillóban rendezett be egy hatalmas kiterjedésű haciendát magának és embereinek, ahol ettől fogva földművelésből tengette életét. Testi épségére egy ötven főből álló fegyveres kíséret vigyázott, ugyanis a hosszú évek során rengeteg haragost szerzett magának, akik időközben több bérgyilkost is küldtek rá. Nem csoda, hogy az egykori bandafőnök nagyon bizalmatlan volt mindenkivel. Az éjszakákat gyakran más ágyában töltötte, és le sem vetkőzött, hogy gyorsan tudjon menekülni, ha kell. A keze ügyében mindig megtöltött pisztolyokat tartott.
Villa legelszántabb ellenfele egykori szövetségese, Jesús Herrera volt, akinek a klánja annak idején átállt Carranza oldalára, ezért a forradalmár több rokonát is megölette. A férfi pénzügyi támogatókat keresett, hogy kiiktathassák a még mindig veszélyesnek tartott egykori rablóvezért. Ezt követően már csak ki kellett választani a megbízható végrehajtókat. Herrera felkereste jó barátját, Meliton Lozoyát, és az ő segítségével – megfelelő anyagi ellenszolgáltatás fejében – egy kis összeesküvő csoportot szerveztek maguk köré. A sikkasztási ügybe keveredett Lozoyának ugyanis pénzügyi elszámolási vitái támadtak a „hadúrral”, és úgy gondolta, hogy egyszerűbb módját választja a törlesztésnek. Később csatlakozott hozzájuk Jesús Salas Barraza, egy durangói képviselő, akit az egyik csatában Villa emberei lőttek fejbe, és csak kevésen múlt, hogy nem halt bele a sérülésébe. Ő szólt a testvérének, Josénak, aki szintén vállalta a küldetésben való részvételt.
A királynét megölni nem kell félnetek, jó lesz…
A kilenc főre duzzadt társaság 1923. márciusától rendszeresen találkozott a parrali Hotel Imperial szállodában, hogy kidolgozzák a merénylet részleteit. A jól őrzött haciendát nehéz lett volna lerohanni, ezért úgy döntöttek, hogy akkor végeznek Villával, amikor az Parralba látogat. Innen szerezte be ugyanis az élelmiszer egy részét és egyéb szükséges holmikat. Ráadásul egyik felesége is itt lakott. Ezért az összeesküvők a városka főutcáján, egy alkalmasnak tűnő helyszínen kibéreltek két szomszédos lakást egy épületben, ahonnan felmérhették a helyszínt, és ahol a fegyvereket és a lőszereket is feltűnés nélkül tárolhatták.
Július elején fülest kaptak arról, hogy Villa egy keresztelőre érkezik a városba. Ráadásul a parrali helyőrség néhány napja a határban gyakorlatozott, így nem kellett attól tartaniuk, hogy tervük végrehajtása után feltartóztatják őket. Miután megbeszélték a részleteket, elfoglalták a helyüket a főhadiszálláson, és várták a megfelelő alkalmat, ami nem is késett. Már éppen célba vették a rejtekhelyükről Villa autóját, amikor a szomszédos iskolából egy csapat gyerek szaladt át az úton. Ezért rögtön lefújták az akciót.
De nem kellett sokáig várniuk a következő alkalomra. Egy héttel később ugyanis a legendás forradalmár újra a városba érkezett, hogy a helyi bankból pénzt vegyen fel emberei kifizetésére. És ha már erre járt, néhány éjszakát a feleségénél és újszülött gyermekénél töltött. Csak neki árulta el, hogy úgy érzi, valami készülődik ellene. Amikor az összeesküvők megtudták, hogy Villa melyik napon indul vissza a ranchára, Jesús Herrera kivételével újra elfoglalták a helyüket a támaszpontjukon. Az ablakokból éppen ráláttak az útra, ahol a célpontnak el kellett haladnia, így biztosak lehettek abban, hogy nem tévesztik szem elől.
Július 20-án, pénteken, Pancho Villa jókedvűen ébredt. Miután megfürdött és megborotválkozott, emberei társaságában megreggelizett. Aztán elbúcsúzott a feleségétől, és a titkára, Miguel Trillo ezredes, két fegyvertársa, valamint a sofőrje, Rosálio Rosáles kíséretében beült abba a fekete színű, zárt Dodge 30-35 típusú automobilba, amelyet még a kormánytól kapott a hazának tett szolgálataiért cserébe. Szeretett vezetni, ezért most is maga ült a volánhoz. Trillo mellette, a többiek pedig a hátsó ülésen foglaltak helyet. A kocsi bal- és jobboldali hágcsójára még két, puskákkal felfegyverkezett testőr ugrott fel, és így indultak el hazafelé. Az utcákon alig lézengett valaki.
Szitává lőve
Egy darabig a Benito Juarez utcán haladtak, majd háromnegyed nyolc után néhány perccel ráfordultak a Balbino Barredo utcára. Itt várt rájuk az egyik összeesküvő, Juan López Sáenz Pardo, akinek az volt a feladata, hogy lelassítsa Villa autóját. Ezért a férfi levette a sombreróját, és a kocsi elé lépve elkiáltotta magát: „Viva Villa!” Ezzel adott jelet a társainak a támadásra.
A bérlakások bejárati ajtajai kivágódtak, és hét férfi kezdett el egyszerre tüzelni Mauser puskáikból a járműre, és a benne ülőkre. A dum-dum golyók könnyedén átszakították a kárpitot és a szélvédőt, ezért Villának és kísérőinek esélye sem volt a védekezésre. Mielőtt még előkaphatta volna híres ikerpisztolyát, a hadúr eszméletlenül hanyatlott hátra a sofőrülésben. A két testőrt is halálosan megsebesítették, Trillo azonban megpróbált kimászni a járműből. Ekkor érték a lövések, és végül az ablakon félig kilógva vesztette életét. Daniel Tamayo és az autó alatt menedéket kereső Rafael Medrano is végzetes találatot kaptak, a szintén sebesült Ramón Contreras azonban halottnak tettette magát a hátsó ülésen. Az irányíthatatlanná vált autómobil lassan tovább gurult, és egy távírópóznának ütközött. Ekkor lépett oda Salas Barraza, aki egy pisztolyt fogott Villa halántékához, és megadta neki a kegyelemlövést. A következő pillanatban Contreras kiugrott a járműből, és sántikálva elszaladt, miközben hátrafelé lövöldözött. El is találta az egyik összeesküvőt, aki később belehalt a sérüléseibe. A támadók ezt követően felugrottak a már előzőleg előkészített lovaikra, és elvágtattak a városból. Az emberek, akik hallották a lövöldözést, csak ezután mertek előjönni a házukból, hogy az autó köré gyűljenek. A legendás Pancho Villát mindenki ismerte, és most nem akarták elhinni, hogy a sok csatát megélt forradalmár ilyen megalázó módon végezte. Testét végül a helyi templomban ravatalozták fel, hogy mindenki láthassa, és fotót is készítettek róla az újságok számára.
A nyomozás során derült ki, hogy a merénylők mintegy 150 lövést adtak le, amellyel szitává lyuggatták az autót. Magát Villát összesen tizenhárom találat érte a könyökén, a karjain, a hasán, a fején és a mellkasán. Az egyik lövedék a tüdejét lyukasztotta ki, és a szívében robbant fel, így az utolsó lövésre valójában már nem is lett volna szükség.
A bűnbak
Amikor a népszerű vezér halálhíre megérkezett a fővárosba, Álvaro Obregón államfő átfogó nyomozást rendelt el az ügyben. Néhány nappal később Salas Barraza elhagyva búvóhelyét, feladta magát a hatóságoknak. Valószínűleg felmentésében bízott, mert elfogadta az amerikai nagykövetség által felajánlott 50000 pesós vérdíjat is, amit Villa meggyilkolásáért tűztek ki. Hamarosan a többi elkövető is rendőrkézre került, és megkezdték a kihallgatásukat. Mindannyian azt vallották, hogy a merénylet értelmi szerzője Herrera volt, akit épp úgy a vérbosszú motivált, mint magukat a gyilkosokat. Végül mentelmi joga ellenére mégis csupán Salas Barrazát fogták perbe. Ő hatalmas érdeklődést kiváltó tárgyalásán kijelentette, hogy a választási körzetében található az a falu, amelynek Pancho Villa az egész férfi lakosságát kivégeztette, amikor kiderült, hogy katonaszökevényeket rejtegettek. Ezért is tartotta kötelességének, hogy bosszút álljon rajta. A vádlott a merénylet előkészületeit teljes mértékben feltárta a bíróság előtt. Állítólag Sáenz Pardónak a kalaplengetéssel nemcsak az autó lelassítása volt a feladata, hanem az is, hogy társainak jelezze, a célpont elöl ül-e vagy hátul. Mindezt olyan módon, hogy egyszer vagy kétszer éljenzi-e Villát.
Salas Barrazát végül 20 év börtönre ítélték, ám ebből csak néhány hónapot töltött le. Obregón elnök ugyanis amnesztiában részesítette azzal az indokkal, hogy nem tudták volna garantálni a gyilkos életét Villa emberei közelében. Ebben volt is némi igazságtartalom, hiszen a támadásban résztvevők később szinte mindannyian erőszakos halált haltak. A történészek nagy része azonban sokkal komolyabb okokat sejt a háttérben. Az egyik elkövető ugyanis elmondta a kihallgatásán, hogy szerinte Plutarco Elías Calles belügyminiszter is érintett az ügyben. Ő rendelte el ugyanis a parrali helyőrség gyakorlatozását éppen a merénylet idején. Az ok pedig az lehetett, hogy Villa visszavonult ugyan, de senki sem lehetett biztos abban, hogy nem fog-e újra fegyvert a kormány ellen. A miniszternek talán Obregón elnököt – aki a Pancho Villa elleni harcok során veszítette el a jobb karját – is sikerült meggyőznie, hogy titokban áldását adja az akcióra. Ez arra a rejtélyre is magyarázatot adhat, hogyan jutottak hozzá a merénylők a mexikói hadseregben alkalmazott karabélyokhoz és pisztolyokhoz.
Salas Barraza 1951-ben, a halálos ágyán kijelentette, hogy nem érzi magát gyilkosnak, csupán az emberiséget akarta megszabadítani egy szörnyetegtől. A mexikói társadalom szegényebb rétegeiben azonban ma is hősként tekintenek Pancho Villára, „Észak Kentaurjára”.
Három évvel a merénylet után ismeretlen tolvajok ellopták Villa sírjából a koponyáját. Egyesek szerint később egy amerikai cirkuszban bukkant fel újra, ahol pénzért mutogatták az érdeklődőknek. Mások szerint egy New York-i múzeumban állították ki. Azt is rebesgették, hogy a testrész a Koponya és Csontok nevű titkos társasághoz került, de mindezekre az állításokra nincs bizonyíték.
HEGEDÜS PÉTER
2017/23
