A hazai pálya előnye nemcsak a sportban tapasztalható, a biztatás, bátorítás „legális doppingszerként” az élet sok területén fokozza a teljesítményt. Ezt több lélektani kutatás is bizonyítja. Egy régebbi kísérletben például a résztvevők azt a feladatot kapták, hogy egy tartályból egyesével szedegessenek ki üveggolyókat, és dobják be azokat egy nyílásba. A cél az volt, hogy 6 perc alatt minél több golyó kerüljön be a lyukba. A kísérletet vezető pszichológus a helyiségben tartózkodott, és az esetek egy részében félpercenként valami biztatót mondott a kísérlet alanyának: „nagyon jó”, „ügyes” és így tovább. Azok a résztvevők, akiket rendszeresen bátorítottak, dicsértek, lényegesen több golyót voltak képesek célba juttatni, mint azok, akiket csak szótlanul figyeltek.
A biztatás a gyerekekre is remekül hat. Egy negyven évvel ezelőtt végzett lélektani kísérletben ötödik osztályos gyerekeknek egy héten át többször is elmondták, hogy milyen tiszta és rendes az osztálytermük, egy másik osztályban pedig megpróbálták megyőzni a gyerekeket a rend és a tisztaság fontosságáról. Abban az osztályban, ahol dicsérték a diákokat, sokkal nagyobb mértékben csökkent a szemetelés, mint ott, ahol racionális érveléssel, felvilágosítással próbálták elérni ugyanezt.
Az említett kísérletekben közös, hogy a résztvevők „nagy dózisú”, ismétlődő biztatást kaptak. Vajon a bátorítás olyan „csodaszer”, mely kisebb mennyiségben is hatásos? Nicolas Guéguen francia pszichológus és munkatársai erre kerestek választ; az általuk végzett kísérletről szóló beszámoló olyan friss, hogy még megjelenés előtt áll. Ennek ellenére az interneten már olvasható, és érdemes is odafigyelnünk rá, mert a rendkívül sokat publikáló Nicolas Guéguen kísérletei általában a mindennapok egy-egy érdekes összefüggésére világítanak rá. Ennek a kutatásnak a során a pszichológusok kilencven, 8-9 éves gyereket vontak be kísérletükbe. A kisdiákokat egyesével leültették egy asztalhoz és hét kártyát tettek eléjük, melyek mindegyikén egy gyümölcs neve volt olvasható. A gyerekeket arra kérték, rendezzék ábécé sorrendbe a szókártyákat. Ez a feladat az ő korosztályuk számára nem ismeretlen, hiszen az iskolában is sokszor gyakorolják ilyen módon az ábécét. Guéguen és munkatársai csak a teljesen hibátlan sorrendet tekintették jónak, ha akár egyetlen tévesztés is volt benne, a feladat megoldását sikertelennek minősítették.
A gyerekekkel való párbeszéd mindig ugyanúgy zajlott – egyetlen különbséggel. Az esetek felében a kísérlet vezetője, miután elmagyarázta a feladatot, mindössze ennyit mondott a gyerekeknek: Ha készen állsz, kezdheted. A többi esetben viszont még ezt is hozzátette: Biztos vagyok benne, hogy jól meg fogod oldani! Nos, ennek ez egyetlen biztató mondatnak óriási jelentősége lett: azok a gyerekek, akiknek elmondták, sokkal nagyobb arányban oldották meg hibátlanul a feladatot.
Hogy milyen úton-módon hat a biztatás, az még nem teljesen tisztázott. Van olyan elképzelés, mely szerint csökkenti a feladatot végző személyre nehezedő stresszt, és ezáltal lehetővé teszi, hogy több energia maradjon a feladatra. Mindenesetre tanároknak és szülőknek is érdemes kipróbálniuk ezt az egyszerű technikát, hiszen a gyerekek teljesítménye javulhat általa, és ez több sikerélményt jelent. Mindenki csak nyerhet azáltal, ha a bátorítás önbeteljesítő jóslattá válik.
MANNHARDT ANDRÁS
2016/4
