Hosszú és fáradságos út után ért Ercole Pio, olasz ügynök Magyarországra 1508 jéghideg telén. Első útja a pestis miatt ideiglenesen Nagyszombatban időző II. Ulászló királyhoz vezetett, aki azonnal fogadta is. Az ügynök Estei Hippolit korábbi esztergomi érseknek, a történet idején már egri püspöknek a megbízottja. A fogadószobában hosszasan ecseteli, hogy mennyi szép és értékes ajándékot hozott a királynak, aki egy idő után megunja a szócséplést, és végre látni is akarja e különlegességet…
…Erre Ercole Pio megkéri Őfelségét, fáradna az ablakhoz. II. Ulászló odalép a földszinti terem ablakához, és valóban olyat lát, hogy eláll a lélegzete: az udvaron egy ló áll, hátára egy hatalmas macska van felkötözve.
– Hát ez mi? – kérdi a király.
– Felség, ez egy élő párduc! – szól Ercole válasza.
– Igen? És mire jó?
– Vadászni. Rettenetesen gyors.
Ettől jobb ajánlólevél nem is kell a magyar királynak, aki repes az örömtől és a csodálattól, Hippolit ráadásul még kopókat és sólymokat is küld neki. Persze Ercole Pio, megfontolt diplomataként, maga sem érkezik üres kézzel. Egy csinos porcelántégelyt vesz elő, amit a király azonnal ki is kap a kezéből.
– Csak nem valami balzsam? – kérdi.
– De bizony az. Köszvényre való.
II. Ulászló nem bír ellenállni a kísértésnek: ott helyben, még a vacsoraasztalnál kioldja ruháját és bekeni fájós lábát.
A fenti leírás nem egy történelmi kalandregény részlete, hanem egy korabeli, hiteles történelmi forrás idézeteit ötvözi egybe. És a magyar király szájába adott szavak sem a regényírói képzelet szüleményei, hanem szó szerinti idézetek magától II. Ulászlótól. A jelenet leírása abból a levélből származik, amelyet Ercole Pio küldött haza Ferrarába, urának, Estei Hippolitnak. Ercole ugyan színezi kicsit az eseményeket, de abban biztosak lehetünk, hogy a jelenetsor nagy vonalakban valóban így játszódott le, s hogy a király szavait pontosan idézi a levélíró: a cselekményt olasz nyelven írja, ám a király szavainak idézésekor – tanult diplomataként – átvált latinra, hogy minél pontosabban adja vissza vendéglátója szavait, ezáltal jellemét. S a forrásnak talán ez a legérdekesebb jellemzője: olyan eseményekről és helyzetekről számol be, amelyek már jellegüknél fogva sem kerültek be soha a hivatalos dokumentumokba.
Számadáskönyvek és kémjelentések
Számos hasonló, élettel teli és a kor szellemét láttató leírást olvashatunk azokban a levelekben, amelyeket az újkor hajnalán Magyarországon időző olasz diplomaták küldtek haza uraikhoz és megbízóikhoz. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Olasz Tanszékének kutatói – együttműködve az MTA Kézirattára, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársaival – arra vállalkoztak, hogy két olasz levéltárban és könyvtárban feltérképezik és adatbázisba rendezik az ott fellelhető, 1301 és 1550 között keletkezett magyar vonatkozású dokumentumokat. A választás a milánói Ambrosiana könyvtárra és a Milánói Állami Levéltárra, valamint a modenai Estense könyvtárra és a Modenai Állami Levéltárra esett. A négy intézmény kiválasztását még 2010-ben, a projekt kezdetén, főleg az a megfontolás diktálta, hogy a milánói Sforza-, valamint a ferrarai Este-udvar (melynek teljes anyagát a XVII. században Modenába helyezték át) folyamatos és szoros magyar kapcsolatokat ápolt. A kutatási program – amely a Vestigia (Nyomok) munkacímet kapta – pilot projektként működik, hiszen az olasz közgyűjtemények hatalmas anyagából jelen pillanatban csupán négy intézmény hungarikáit vizsgálja. Ugyanakkor ez a leszűkített és első pillantásra jól áttekinthető anyag is olyan méreteket öltött a kutatás folyamán, hogy rendszerezésük és kezelésük komoly elvi és módszertani kérdéseket vetett fel. Jelen pillanatban az adatbázis 2500 tételt számlál, de folyamatosan bővül.
Az első és legnagyobb problémát a források jellegének és terjedelmének rendkívüli változatossága okozza. A négy gyűjtemény őriz ugyanis hivatalos, királyi leveleket, diplomáciai jelentéseket, komoly terjedelmű – az esztergomi és az egri egyházmegye éves könyvelését nyújtó – számadáskönyveket, irodalmi műveket, de egészen rövid, titkosírással írt kémjelentéseket is.
E változatos anyagot csak úgy tudtuk egyetlen adatbázisba összefogni és a későbbi kutatás számára használhatóvá tenni, ha az egyes dokumentumoknak csupán legfontosabb, az azonosítást elősegítő adatait – őrzési helyét, jelzetét, szerzőjét, keletkezési helyét és idejét, címét (ha van), első és utolsó szavait – vettük fel az adatbázisba, valamint – s talán a későbbiekre nézve ez a legfontosabb – digitalizált fényképét. Fontos szempont volt továbbá, hogy azoknak a dokumentumoknak, amelyek a korábbi kutatásoknak köszönhetően már ismertek a tudományos közösség előtt, a bibliográfiai adatait is feltüntessük.
Követek a magyar udvarban
Másik problémánk a hungarikum, a magyar vonatkozású dokumentum pontos meghatározása volt. Azt tapasztaltuk ugyanis, hogy legalábbis a XV. század végétől a milánói és ferrarai udvar szinte minden fennmaradt dokumentációjában van – vagy potenciálisan lehet – olyan irat, amely magyar ügyeket érint. Az egyszerre milánói érsekként, ferrarai és egri püspökként működő Estei Hippolit könyvelését őrző számadáskönyvek sokaságában például olyan esetben is magyar adatokra bukkanhatunk, ha az adott számadáskönyv nem is a magyar egyházmegye könyvelését tartalmazza. A diplomáciai levelezés terén pedig igen gyakori eset, hogy két olasz udvar közötti levelezésben tűnik fel Magyarország neve. Ez azt is jelentheti, hogy szorosan értelmezve a milánói és ferrarai udvarok teljes dokumentációja potenciálisan hun-garika is.
Ám ennek a hatalmas anyagnak az áttekintésére és kezelésére nem vállalkozhattunk, így gyakorlati megfontolásból úgy döntöttünk, hogy csak a Magyarországon keletkezett vagy ide küldött iratokat, illetve a magyar szerzőjű vagy kifejezetten Magyarországot bemutató dokumentumokat értelmezzük hungarikumként és vesszük fel adatbázisunkba.
Kutatási célként az 1301 és 1550 között keletkezett iratok lajstromozását határoztuk meg, ám az anyag áttekintésekor azt tapasztaltuk, hogy jól magyarázható történelmi okok miatt a források elsöprő többsége, több mint 90%-a, az 1480-as évek után keletkezett.
A két, mind mennyiségileg, mind minőségileg legjelentősebb forrásegyüttest az esztergomi és egri egyházmegyék számadáskönyvei, valamint a Hunyadi Mátyás és II. Ulászló idejében keletkezett követi és kémjelentések alkotják. Eddig mintegy negyven, a fenti egyházmegyék éves könyvelését hozó számadáskönyvet azonosítottunk be, és az ezekben megemlített személyek listája sok oldalt tölt be.
A fennmaradt levelek azt mutatják, hogy csak Milánóból és Modenából mintegy 80 hivatalos és félhivatalos követ járt a magyar udvarban 1480 és 1520 között: itt persze igen óvatosnak kell lennünk, amennyiben nem minden esetben világos a levélírók státusa: van közöttük hivatásos diplomata, aki heti rendszerességgel küldi leveleit megbízójához; van a magyar udvarnál szolgáló és a magyar király által fizetett olasz hivatalnok, aki – talán a jövőjét biztosítandó – megír néha ezt-azt különböző olasz udvarokba; de van egyszerű kereskedő is, aki megfordulván hazánkban, szükségét érzi tudósítani városállama fejedelmét az itteni viszonyokról és történésekről. A legérdekesebb információkat sokszor éppen ezek a nem hivatalos szolgálatot teljesítő, mégis ügybuzgó személyek szolgáltatják. Nicol? Sadoleto például Ferrara és Nápoly urainak követeként érkezik 1482-ben hazánkba, de hamar rádöbben, hogy küldetését nem fogja tudni teljesíteni: pénzt és/vagy katonai segítséget kellett volna szereznie Mátyástól a ferraraiak Velence ellen vívott háborújához. A sikertelen szolgálat ellenére még egy évig Magyarországon marad és hosszú levelekben értekezik Mátyás és Beatrix királynő jelleméről és a magyar udvari szokásokról.
Gazdaság- és kultúrtörténet
Ebben a pillanatban még nem lehet felmérni, hogy a forrásanyag ismertté és kutathatóvá válása mennyi és milyen ismeretekkel fogja gazdagítani történettudományunkat. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a dokumentumegyüttes bizonyos részletei jól ismertek a hazai kutatók számára: még a múlt század elején tették közzé elődeink – Nyáry Albert, Nagy Iván, Fraknói Vilmos és Berzeviczy Albert – az anyag mintegy negyedét. Mindez azt is jelenti, hogy a most napvilágra kerülő források nem annyira politikatörténeti, hanem főleg gazdaság- és kultúrtörténeti újdonságokat rejthetnek.
Az ötszáz éve gondosan elraktározott jelentésekből ilyen kérdésekre kapunk választ: Milyen volt a hangulat Budán Hunyadi László lefejezésekor? Mi volt Mátyás tárgyalási módszere? Vajon a nyolcéves Hippolit mit tudott a keresztény szertartásról, amikor Esztergom érseke lett? Ki fizette ki és hogyan a kis Hippolit és kísérete Magyarországra érkezését? Hogyan versengtek Beatrix királynő és nővére, a ferrarai hercegnő férjei – Hunyadi Mátyás és I. Herkules herceg – hadi teljesítményeikkel? Kitől remélt segítséget szorongatott helyzetében az özvegy Izabella királynő 1541-ben az ostromlott budai várban?
A közeljövőben még teljesebb szolgáltatásra képes vestigia.hu honlapunkon már most is szabadon kereshet minden kutató és érdeklődő dátum, incipit (források címet pótló kezdő szava), hely, név alapján.
A legtöbb dokumentumról teljes terjedelemben fényképeink is vannak a további kutatáshoz. Aki a Mátyás- és Ulászló-kor éles szemű, kíváncsi és esendő olasz szemlélőinek tanúságait szeretné olvasni, maga is kedvére tallózhat nemsokára a több ezer, jelentős részben kiadatlan dokumentum között. Bízunk benne, hogy az adatbázis segítségével valódi kincset hoztunk haza (ha csak virtuálisan is) a magyar történelmi kutatások számára.
DOMOKOS GYÖRGY
MÁTYUS NORBERT
ARMANDO NUZZO
OTKA
81430
PUB-I 114496
2015/8
