Több mint négy évtizeden át tárta ki a Világegyetem kapuját a TIT Budapesti Planetárium, amely mintegy ötmillió látogatónak tette élményszerűvé a csillagászat és az űrkutatás világát. Megismerjük a legendás ZEISS csillagvetítő történetét és működését, valamint azt is, hogy a bezárt intézmény miként születhet újjá a XXI. század digitális technológiájával, immár nemcsak a kozmosz, hanem a tudomány, a művészet és a kultúra szinte teljes világát befogadva.

Az emberiség évezredek óta próbálja valamilyen módon megjeleníteni maga körül az égboltot. Már az ókorban is készültek olyan mechanikus szerkezetek, ame­lyek az égitestek mozgását szemléltet­ték, ezek azonban elsősorban tudomá­nyos és oktatási célokat szolgáltak. A XVII–XVIII. században megjelentek azok a különleges szerkezetek is, ame­lyek már nem csupán az égitestek helyzetét kívánták modellezni, hanem a csillagos ég látványát próbálták meg­idézni. A modern planetárium meg­születéséhez azonban egy egészen új gondolatra volt szükség. Ahelyett, hogy magukat a csillagokat és bolygó­kat egy nagy, mechanikus gömbön helyeznék el, egyszerűbbnek bizo­nyult, ha fény segítségével vetítik ki őket egy kupola belső felületére. Ezzel nemcsak a szerkezet válhatott ponto­sabbá, hanem lehetőség nyílt az égbolt mozgásának bemutatására is.

A döntő áttörést a jénai Carl Zeiss Művek mérnöke, Walther Bauersfeld hozta meg. Az optikai-mechanikai ve­títés elvén működő berendezése 1923-ban készült el. 1923 október 21-én a müncheni Deutsches Museumban mu­tatták be az első modern projekciós pla­netáriumot. Ez a később Modell I né­ven ismert berendezés mintegy 4500 csillagot, a Tejutat, a fontosabb csillag­képeket, a Napot, a Holdat és a szabad szemmel látható bolygókat tudta meg­jeleníteni. Két évvel később, 1925. má­jus 7-én a világ első, nagyközönség szá­mára rendszeresen működő planetáriu­ma is megnyílt Münchenben.

A találmány rendkívüli gyorsasággal terjedt. A Zeiss újabb és újabb típuso­kat fejlesztett ki, amelyek egyre na­gyobb kupolákban, egyre több csillag és kiegészítő égi jelenség bemutatására voltak képesek. A planetárium így rö­vid idő alatt különleges közművelődé­si intézménnyé vált: olyan hely lett, ahol a látogató néhány perc alatt el­hagyhatta a Földet, miközben valójá­ban egyetlen lépést sem tett.

A budapesti planetárium története

Magyarországon már a XX. század el­ső felében felmerült egy planetárium létrehozásának gondolata. A Svábhegyi Csillagvizsgáló vezetője, Tass Antal a húszas évek végén már találkozott a Zeiss planetáriumtechnológiájával, és fontosnak tartotta volna, hogy Ma­gyarországon is legyen ilyen berende­zés. A nagyplanetárium megvalósítá­sának egyik leglelkesebb szorgalmazó­ja később Kulin György csillagász lett.

A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat 1966-ban rendelte meg a jé­nai Zeiss Művektől a korszak egyik legkorszerűbb nagyplanetáriumát, az UNIVERSAL-VI típusú berende­zést. A műszer 1969-ben megérkezett Magyarországra, ám ekkor még nem lé­tezett az épület, amelyben fel lehetett volna állítani. A történetnek ez az egyik legkülönösebb fejezete: a rendkívül érté­kes, több tonnás műszer és számos ki­egészítő berendezése hosszú éveken át ládákban várta, hogy eldőljön, hol épülhet fel a magyar nagyplanetárium. A helyszínről hosszú vita folyt. Fel­merült a Margit-sziget, a Lágymá­nyos, valamint a Gellérthegy is. Vé­gül a Népliget mellett döntöttek.

A Planetárium előkészítésével 1973-ban Ponori Thewrewk Aurél csilla­gászt bízták meg. Az épület terveit a Budapesti Műszaki Egyetem Magas­építési Tanszékének kollektívája, Lux László professzor és Tömöry Tamás ve­zetésével készítette. A terep előkészítése 1974 októberében kezdődött, az ünnepélyes alapkőletételre pedig 1975. május 28-án került sor. Az épület és a kupola­terem 1975 és 1977 között készült el.

A kupola lelke

1977 tavaszán végre megkezdődhetett a főműszer beszerelése. A jénai Zeiss Művek háromtagú szerelőbrigádja mintegy fél éven keresztül dolgozott a berendezés összeszerelésén és pontos beszabályozásán. A budapesti főmű­szer a Zeiss UNIVERSAL-VI típus­családjába tartozó, két csillaggömbös optikai-mechanikai planetárium volt. A hatalmas szerkezet formája nem vé­letlenül emlékeztetett egy súlyzóra: a két, egymással szemben elhelyezett csillaggömb az égbolt két féltekéjét je­lenítette meg, közöttük pedig a boly­gók és más égitestek vetítéséhez szük­séges szerkezetek kaptak helyet.

A működés alapelve egyszerűnek tű­nik, megvalósítása azonban rendkívül összetett. A csillagok fényét apró nyílá­sokon és optikai rendszereken keresztül kellett a 23 méter átmérőjű kupola belső felületére vetíteni. A megfelelő helyzet­ben elhelyezett optikák segítségével a csillagok pontosan azon a helyen jelentek meg, ahol az égbolton látnánk őket. A gép forgatásával meg lehetett jeleníteni a Föld tengely körüli forgását, az évszakok változását, a csillagos ég­bolt látszólagos napi mozgását, illetve különböző földrajzi helyek égboltját. A néző tehát egyetlen előadás alatt akár az Északi-sarkról az Egyenlítőre, majd a Déli-sarkra is „elutazhatott”. Ugyan­így lehetőség volt az időben történő utazásra is: a megfelelő mozgások segít­ségével meg lehetett mutatni az égbolt korábbi vagy jövőbeli állapotát.

A főműszer önmagában azonban ko­rántsem volt elegendő egy – a maga ko­rában – modern planetáriumi előadás létrehozásához. A rendszerhez számos kiegészítő vetítő, dia- és effektvetítő, hangtechnikai berendezés, vezérlőegy­ség és egyéb speciális eszköz tartozott. Vetíteni lehetett például a Napot és a Holdat, a bolygókat, a csillagképek vo­nalas alakzatait, a Tejutat, a fogyatkozá­sokat, hullócsillagokat, üstökösöket és számos más jelenséget. A vetített képek, a fényhatások, a zene és a narráció össze­hangolásával tulajdonképpen egy sajá­tos, többdimenziós színházi előadás jött létre. A rendszer működtetésének tech­nikai összetettségét jól érzékelteti, hogy a vezérlőpulton több mint 150 kapcsolót kellett a megfelelő pillanatban, az elő­adás menetével szinkronban működtet­ni. Innen vezérelték a főműszert, a se­gédvetítőket, a fényeket és a hanghatá­sokat is. Egy planetáriumi előadás tehát hosszú ideig nem egyszerűen egy előre elkészített film levetítését jelentette, hanem élő, kézzel vezérelt audiovizuális előadást. Jelen cikk szerzője is csak több hónapnyi betanulás után mert vállal­kozni első önálló előadására a meglehe­tősen bonyolult kapcsolótenger mögött – bevallva, hogy igencsak izgult, hiszen tudta: egy apró hiba, majd az azt követő pánik, kellő rutin híján könnyen láncre­akciót indíthat, amelynek végén a teljes műsor romjaiba dőlhet (néha azért ilyen is előfordult).

Az égbolt színháza

1977 augusztus 17-én ünnepélyesen át­adták a TIT Budapesti Planetáriumot, augusztus 20-án pedig a nagyközönség előtt is megnyílt. A nézőtéren eredeti­leg 400 ember foglalhatott helyet; ké­sőbb, a kevésbé megfelelő látási viszo­nyokat biztosító helyek megszüntetésé­vel, mintegy 350-re csökkent a befoga­dóképesség. A planetárium hamarosan a magyar tudományos ismeretterjesztés egyik legfontosabb intézményévé vált. Különösen nagy szerepet kapott az is­kolai oktatás kiegészítésében. Óvodá­sok, általános és középiskolások, egye­temisták, családok és felnőttek egy­aránt megtalálhatták a korosztályuk­nak megfelelő programokat.

A különlegesség éppen az élmény­szerűségben rejlett. Egy tankönyvben olvasni a Föld forgásáról egészen más élmény, mint amikor a látogató saját szeme előtt kezd elfordulni a csillagos égbolt. A bolygók mozgásának meg­értése is könnyebb, ha nem statikus ábrát látunk, hanem térben és időben változó világmodellt. A planetárium ezért nem egyszerűen „csillagászati mozi” volt. Inkább egy olyan de­monstrációs tér, ahol a természettu­dományos törvények közvetlenül lát­hatóvá válhattak.

Az intézmény idővel a tudományos programokon túl kulturális esemé­nyeknek (zenei koncertek, színházi előadások, konferenciák és kiállítá­sok) is helyet adott. Mindez fontos tapasztalatot jelentett: a kupola nem csupán a csillagászat bemutatására alkalmas. Maga a tér olyan különle­ges vizuális médium, amelynek fel­használási lehetőségei messze túlmu­tatnak az eredeti funkción.

A TIT Budapesti Planetárium négy évtizedes működése során több tízezer előadásnak adott otthont. 2017-re a láto­gatók száma megközelítette az ötmilli­ót. Ennyi ember számára jelentett sze­mélyes élményt az, hogy egy sötét te­remben néhány percre feltárult fölöttük az égbolt. Ez önmagában is rendkívüli teljesítmény. Egy tudományos intéz­mény akkor tölti be igazán a szerepét, ha nemcsak a szakembereket szólítja meg, hanem a társadalom széles rétegeit is ké­pes kapcsolatba hozni a tudománnyal. A planetárium ezt a feladatot évtizede­ken keresztül különleges hatékonyság­gal teljesítette. Sok gyermek számára ta­lán éppen az első planetáriumi látogatás jelentette azt a pillanatot, amikor a csil­lagászat nem tankönyvi fejezet, hanem személyes élmény lett.

Egy korszak vége

A hetvenes években világszínvonalú technikának számító berendezés azonban az évtizedek során szük­ségszerűen elöregedett. A klasszikus optikai-mechanikai planetáriumok rendkívüli tartósságukról ismertek, de a tartósság nem jelenti azt, hogy technológiai szempontból változat­lanul korszerűek maradnak.

A budapesti UNIVERSAL-VI ma már muzeális technikatörténeti érték. Működési elve lenyűgöző, de a mai di­gitális rendszerek lehetőségeivel már nem képes versenyezni. A legfontosabb különbség az, hogy a klasszikus csillag­vetítő elsősorban a csillagok és más égi­testek optikai vetítésére szolgál. A mo­dern digitális fulldome rendszer ezzel szemben a teljes kupolát egyetlen össze­függő képfelületként kezeli. Nagy tel­jesítményű projektorokkal és számító­gépes vezérléssel (legújabban pedig LED panelekkel ) nemcsak csillagokat, hanem nagy felbontású állóképeket, filmeket, háromdimenziós modelleket, animációkat és valós időben számított szimulációkat is lehet vetíteni.

A nagy planetáriumokban az ilyen digitális rendszerek mára általánossá váltak. A klasszikus optomechanikai vetítőket a világ számos jelentős intéz­ményében felváltották a korszerű fulldome rendszerek, miközben né­hány történeti berendezést múzeumi vagy örökségi értékként őriznek meg. Ráadásul nemcsak a gép öregedett meg. Az épület állapota is egyre súlyo­sabbá vált. A tetőszerkezet beázásai, az épületgépészeti és elektromos problé­mák, valamint a kupola és a belső te­rek elhasználódása végül olyan helyze­tet teremtett, amelyben az intézmény működtetése már nem volt biztonsá­gos. 2017-ben ezért a budapesti plane­tárium kénytelen volt bezárni kapuit.

Nem csupán egy új csillagvetítőre van szükség

A jövő planetáriumának egyik leg­fontosabb kérdése ezért nem az, hogy miként lehetne ismét működésre bír­ni a régi gépet. A régi UNIVERSAL-VI megőrzése önmagában is fontos lehet: kiváló példája a XX. századi optikai-mechanikai mérnöki tudás­nak, és a magyar tudományos isme­retterjesztés történetének jelentős tár­gyi emléke. Egy mai planetáriumnak azonban már egy új technológiai kor­szakot kell képviselnie.

A digitális fulldome technológia alapvetően megváltoztatja azt is, hogy mit jelenthet egy planetáriumi előadás. Természetesen továbbra is bemutatha­tó a csillagos égbolt. Megmutatható a Naprendszer, a Tejút, egy fekete lyuk környezete, egy csillag születése vagy egy távoli galaxis. Végigkövet­hető egy űrszonda útja, vagy akár be­járható egy bolygó felszíne. De a lehe­tőségek ennél sokkal szélesebbek.

Egy modern planetáriumban bemu­tatható az emberi test háromdimenzi­ós felépítése, egy molekula szerkeze­te, a Föld belseje, egy vulkán műkö­dése vagy a klímaváltozás folyama­ta. Megjeleníthetők matematikai felületek és absztrakt geometriai alakzatok. Bejárható egy ókori város, rekonstruálható egy történelmi ese­mény vagy megjeleníthető egy régé­szeti lelőhely. És ugyanilyen fontos, hogy a planetárium a művészetek számára is új térként jelenhet meg.

A kupola alatt nemcsak egy csillagos égbolt, hanem egy festmény, egy ani­máció, egy építészeti tér vagy egy irodalmi mű képzeletbeli világa is megjelenhet. Költészetet lehet vizu­ális környezettel összekapcsolni, zenei műveket lehet teljes kupolás látvánnyal kísérni, egy regény világát pedig akár úgy is meg lehet jeleníteni, hogy a né­ző szó szerint „belép” az alkotásba. A planetárium tehát a jövőben nem feltétlenül csak a csillagászat háza kell legyen. Sokkal inkább egy különleges, immerzív tudományos és kulturális központ lehet, ahol a tudomány, a művészet és a technológia találkozik.

Az iskola falain túl

Ez különösen fontos egy olyan kor­szakban, amikor az információhoz való hozzáférés soha nem volt ilyen egyszerű, ugyanakkor az informáci­ók közötti eligazodás soha nem volt ilyen nehéz. Az interneten szinte minden tudományterületről talál­hatók képek, filmek és animációk. Egy modern planetáriumnak ezért nem az a feladata, hogy egyszerűen ugyanazt az információt közölje, amelyet a látogató otthon is megta­lálhat. Az élményt kell hozzáadnia!

A planetárium olyan hely lehet, ahol a látogató nemcsak lát valamit, hanem átéli a léptékeket, a mozgáso­kat és az összefüggéseket. Egyetlen pillanat alatt lehet kozmikus távolsá­gokat áthidalni, egyetlen előadásban lehet több milliárd éves folyamato­kat megmutatni. Ez az élménysze­rűség pedig különösen értékes az oktatásban. A jövő planetáriumá­nak ezért az iskolai oktatás egyik fontos kiegészítő intézményévé kell válnia. Más módon kell megszólíta­nia egy óvodást, egy általános is­kolást, egy középiskolást vagy egy egyetemistát, de mindegyikük számá­ra képesnek kell lennie arra, hogy a tananyagot élménnyé alakítsa.

A csillagászat és az űrkutatás termé­szetesen továbbra is a planetárium egyik legfontosabb területe marad. Sőt, a modern technológia éppen itt nyitja meg a legnagyobb lehetősé­geket. A mai digitális égbolttal a lá­togató nemcsak azt láthatja, amit a Földről egy derült éjszakán megfi­gyelhetne, hanem elrepülhet a Nap­rendszer távoli vidékeire, közelről szemlélheti egy bolygó felszínét, vagy akár galaxisok milliárdjai között tehet virtuális utazást. De a végső cél ennél nagyobb. A planetá­rium jövője akkor lehet igazán sike­res, ha megőrzi azt, amiért meg­szerették az elmúlt évtizedekben – a közvetlen, személyes találko­zást a tudománnyal –, miközben kihasználja a XXI. század techno­lógiai lehetőségeit.

A régi Zeiss Universal-VI ennek a történetnek a kezdő korszakát teste­síti meg. A több mint ötvenéves mű­szer ma már elsősorban műszaki és tudománytörténeti emlék, de mö­götte ott van egy egész nemzedékek által átélt élmény. Egy új planetári­umnak ugyanezt az élményt kell új­rateremtenie – csak már nem kizá­rólag az égboltot kell megnyitnia. Hanem az egész világot! Sőt, ha jól használjuk a modern technológiát, akár olyan világokat is, amelyek eddig csak a tudósok, művészek és írók képzeletében léteztek.

Lőrincz Henrik
TIT Budapesti Planetárium