„Buddha egyenlő jogokat adott a férfinak és a nőnek” – vallja az ősi mondás. Ennek megfelelően a hagyományos szerkezetű tibeti családmodell igen változatos képet mutat.

Nekünk, nyugati embereknek talán extrémnek tűnik az a családszerkezet, melyet a tibeti kultúrában találhatunk. Ez egy rugalmasan alkalmazkodó társadalmi létformának is felfogható, melyben az egyéni személyek társválasztását, családi viszonyait mindig magának a családnak a gazdasági, társadalmi, közösségi helyzete, integrációja szabja meg. Az együttélési formák igen változatosak, ennek több oka is van.

Hetedíziglen

A hagyományok megengedik mind az endogámia, mind pedig az exogámia lehetőségét, vagyis a csoporton belüli, illetve csoporton kívüli házasodást. Mindkét kifejezés főleg a kulturális antropológiában, a szociológiában, etnikai vagy földrajzi tanulmányokban fordul elő; szokást vagy pedig valamilyen kényszerítő jellegű elvárást jelentenek.

Tibetben és Ladakhban az endogámia kiemelkedően fontos volt a családi birtok megóvása, egyben tartása érdekében, illetve a vagyon védelme is elengedhetetlen volt, hogy ne darabolódjanak szét a már megszerzett és megtartott javak. Ám arra nagyon ügyeltek, hogy nehogy előforduljon a vérkeveredés, így a rokonok csak hét rokonsági fokon túl házasodhattak össze. A családi örökség egysége létfontosságú volt a nehéz életfeltételek melletti családi gyarapodáshoz, életvitelhez, olykor a túléléshez is. Az exogámia is szigorú törzsi szabályok szerint jöhetett létre, hisz mindamellett, hogy csoporton kívüli, egy patriarchális vonalat követő, közös ősi szálon való törzsi összetartozást fenntartó rendszer, mely szintén figyelembe veszi a hetedíziglen fogalmát. Fontos tényező még a lakóterület bizonyos körzetéből való házasodás, mert így könnyebben tudtak a házasfelek asszimilálódni az új életmódba, szokásrendszerekbe, esetleg egy új szociális közösségbe.

Háromféle módon léteztek családi kötelékek. A monogámia mellett a poligámia (poligínia) és a poliandria is ugyanúgy helyet kaphatott. A mai világban már inkább csak monogám házasságokat találhatunk, mert a többnejűséget és többférjűséget La­dakh­ban a hetvenes években, a Kína által annektált Tibetben pedig a hatvanas évek végén elvileg betiltották. A poligámiának és a poliandriának is a birtok védelme volt az egyik legfőbb célja, a nomádoknál pedig a családi munkamegosztás. A poligámia a magas társadalmi rangú családoknál volt jellemzőbb, a poliandria pedig a szegényebb sorsúaknál. Az utóbbi esetben férfitestvérek osztoztak egy feleségen, a gyermekeket pedig egyenlő rangban, közösen nevelték. Olyan is előfordulhatott, hogy egy anya (akinek volt nagyobb leánygyermeke) férjének halálakor fiatalabb férfival házasodott össze, s a házasságba a lány is bekerült feleségként.

A régebbi korokban a tibetiek, a ladakhiak mindig a saját élőhelyükön, lakóterületükön választották ki  a leendő házastársat. Ezzel a megoldással egyszerűbbé vált a szokásokkal, életmóddal, szociális helyzettel való azonosulás. Ma már ez egyre több esetben nem így van. A modern nyugati kultúra (és ezt most nem pozitív értelemben gondolom) és a globalizáció beszivárgása, sőt, mára már beömlése teljesen megváltoztatta az életmódot, erőteljesen bomlasztva a jól felépített családi, közösségi életformákat, azt a szimbiózist, mely a zord élőhelyen megkívánt kölcsönös segítségi rendszert hivatott fenntartani.

 A szülők választanak

Még néhány évtizeddel ezelőttig is a következő családszerkezetek voltak jellemzőek: néhány férfi tartott el néhány nőt; néhány férfi tartott el egy nőt; egy férfi tartott el néhány nőt és egy férfi tartott el egy nőt. „Minden tibeti kölcsönösen elkötelezetten segíti rokonait, különösen a nehéz időkben” – tartja a tibeti mondás, mely a családra, a közösségre leginkább jellemző attitűd, a hagyományok és a túlélés, a boldogulás és a boldogság „jelmondata”.

Mint több másik kultúrában is, a tibeti házasfeleket is a szülők választják ki. Tapasztalataik, tudásuk és a családi, közösségi életvitel optimalizálásának szempontjai vezérlik őket. A huszadik életévüket betöltött fiúknak a szüleik elkezdenek párt keresni. Fontos a társadalmilag azonos státusz, a származás, a birtokvédelem. Minden „eladó lány” jelzésértékűen adja környezete tudomására, hogy eladósorba került. Ezek a ruhaviseletben (másféle kötények), hajviseletben, fülbevalókban nyilvánulnak meg. Így a kiválasztási rendszer könnyebbé válik, bár az egymást jól ismerő lányok sugallhatták, hogy egy-egy hajadon kihez is menne szívesen feleségül. Az is fontos szempont, hogy a frigyre lépő fiatalok így mentesülnek a szerelem, az erős érzelmi befolyásoltság okozta feszültségektől, hogy vajon helyesen választottak-e. Mivel nekik még nincsenek meg az életvitelhez, családfenntartáshoz szükséges tapasztalataik, szívesebben kérik a szülők, valamint az asztrológus segítségét. A családok megegyezése sok tárgyalást vesz igénybe, nemegyszer hivatásos közvetítő segítségével. Néha hetekig is eltart. A siker érdekében ajándékokat visznek a lány családjának, főleg csangot (tibeti árpasör), míves rézkancsókban. Ha az asztrológus is megfelelőnek tartotta a frigyet, az esküvő megszervezésének feladata a vőlegény nagybátyjának jutott.

Mivel sok család fiúgyermeket küld a kolostorokba, kevesebb a férjnek való fiatal férfi. Az aratás közbeni közös munka ideje alatt sokat vannak együtt a fiatalok. Az utána következő felszabadult őszi időszakban számtalan ünnepséget tartanak, könnyen és lazán élik életüket a dermesztő tél beállta előtt. A házasság előtti szexuális kapcsolatot nem tiltják, sőt, az ilyen kapcsolatokból született gyerekeket sem bélyegzik meg, ők a fiatal anyával együtt kerülnek be a házasságba.

Az ünnep

A buddhista életfilozófia szerint a házasság a világi élet velejárója, nem a vallási szertartások, a vallásos életvitel része, tehát nem képez úgynevezett szentséget – vallási értelemben. Szabadon zajlanak az esküvők, néhány bevett, de nem kötelező elemmel. A szokásjog sokkal inkább jellemzi magát a ceremóniát, mint a regulatív előírás. Ami gyakorlatilag nincs is.

Természetesen minden esküvőnek megvannak a társadalmilag fontos és elengedhetetlen elemei, de a házasulandó pár saját kívánságai, családi szokásai is megjelennek a sokszor többnapos esemény során. Nincs kifejezett eskütétel. A szertartás közösségi esemény sok tanúval, családtaggal, rokonnal, szomszéddal. Ez alkalommal leginkább a családalapítási szándékot, az új életet ünneplik meg. Természetesen ezeken az esküvőkön is megjelenhetnek a lámák (a legfőbb szezetesek) és apácák, az ő áldásukat is kérheti a házaspár. Olyan példa is akad, hogy egy-egy idősebb, jelentősebb családtag vagy közösségi vezető segítségével bonyolódik le a ceremónia. A legfontosabb kötelező kellék a sok virág, néha napokig díszítik az esküvő színhelyét, az épületen és az esküvői sátron belül is, valamint magán a településen. Gyertyák, virágok és buddhista szentély nélkül viszont soha nincs esküvő.

Maga a buddhista házassági ceremónia nem régi keletű. Alig másfél évszázada alakult ki a mostani formájában, és ellentétben a legtöbb vallással, nem szakrális ceremóniaként, hanem a világi életre fókuszálva teremtette meg 1887-ben Tanaka Chigaku szerzetes. Addig csak a temetések és emlékünnepek alkalmával vettek részt a lámák vagy apácák a családok életében. Nagyon ritkán, de – főleg a kasmíri területeken (Ladakh) – előfordul, hogy pandit (tudós tanító, aki a buddhista védákat magyarázza) segíti a családokat a ceremónia megtartásában.

Az esküvő szövegét a pár és a családjuk állítja össze. A vőlegény törődést, szerelmet, hűséget ajánl fel, s azt a menyasszony elfogadja. A felajánlás ötrétű, melynek fontos részét képezi a tisztelet is. A pár családjai megajándékozzák egymást, ekkor kerülnek fontos családi ékszerek a menyasszony, illetve már ifjú feleség tulajdonába. Fülébe arany fülbevalót tesznek, s megkapja a legidősebb asszony családtag türkiz-korall láncait, esetleg perakját is. A perak egy fekete asztrahánból (báránybőrből) készült fejdísz, mely türkizzel, korallal, igazgyöngyfüzérekkel, olykor borostyánnal, ezüsttel és hajfonatokkal van kivarrva. Általában viselője derekáig ér, de legalább a háta közepéig. Súlya négy–öt kilogrammnyi, és anyáról lányra vagy nagyanyáról unokára száll. A vőlegény szülei mindig küldenek a menyasszonynak egy nagy türkiz követ, mely a házasság szimbóluma. Ezt a követ aztán az asszony egész életén át állandóan hordja.

Árpasör lepénykenyérrel

Minden esküvői szertartásnak több része, de legalább három szakasza van. Az egyik, a menyasszony részvételével történő szertartások a családi védőistenek számára. A következő, amikor a menyasszony és a vőlegény hozzátartozóinak megbeszélése után az ara a vőlegény házába megy. Végezetül a menyasszony bemutatása következik a vőlegény családjának – megtisztulási szertartások és ételfelajánlások közepette.

Az esküvőket nagy és színes sátorban ünneplik, melyet a vőlegény háza mellett állítanak fel. Központi részén van az ajándékgyűjtő hely, ahol a vendégsereg lerakhatja a kisebb nászajándékokat, pénzadományokat, rézedényeket. Gondosan összeírják, kiktől mit kapott a házaspár. A nagyobb ajándékokat a vőlegény háza mellett teszik közszemlére: bútorok, konyhaszekrények, sőt ma már mosógép vagy hűtőszekrény is előfordul a nászajándékok között.

Mielőtt a menyasszonyt a vőlegény házához viszik, a rokonok végigkísérik a településen, mintegy bemutatva a környezetükben élő embereknek. Ilyenkor az utcákon is táncolnak, előkerülnek a gazdagon díszített rézkancsók, teli csanggal, lepénykenyerek, közöttük pénzzel, hogy gazdagságot hozzanak a párnak. A menyasszony nyakába a tisztelet fehér selyemsálját, a kathakot akasztják, ahány ember, annyi darabot, közéjük pedig papírpénzfüzért is tesznek, aranyszálakkal díszítve. Az idősebb férfiak fejükön aranyszálból készített különös formájú, sztúpákra emlékeztető fejfedőkkel körbetáncolják a sört, s végigkísérik a család nőtagjai által vezetett menyasszonyt az előünnepség résztvevőinek csapatában. Ezalatt helyi zene szól rézdobokkal és sípokkal, tibeti klarinéttal muzsikáló falusiak között. Mindenki ruháján vagy fejfedőjén apró fehér kendőket láthatunk, mely az esküvői jókívánságok jelképe.

Az olykor napokig is eltartó ünnepségek után a feleség a férj házába költözik. Néhány hónap elteltével aztán lakhattak a fiatal feleség szüleinek házában is.

S. VARGA ILONA ALION

 Keretes írásunk:

TÁNCRA HÍVTAK

Több ladakhi esküvőn is volt szerencsém részt venni, s megtapasztalni azt a véghetetlen életörömöt, mely egy ilyen nagy, jelentős családi eseménykor – akár napokra – is eltölti a násznépet. Láttam gyönyörű és szemérmes menyasszonyokat, láttam idős menyasszonyt is fiatal férjjel (itt valószínűleg egy ősi hagyomány nyomán jöhetett létre a házasság, vagyis birtokvédelem, családvédelem lehetett az ok), ahol ugyan a menyasszony arcán nem volt mosoly, de a fiatal vőlegény boldogan táncolt és fogadta a jókívánságokat. Láttam vidámkodó apácákat, somolygó szerzeteseket, csangos kancsók körül – temperamentumukhoz képest – féktelenül táncoló férfiakat teljes brokátdíszben, tradicionális fegyverrel és amulett-tartókkal felszerelve. Ittam az italaikból, ettem a campájukból: árpalisztből készült, teával kevert masszából, melybe az esküvőn sört is kevernek.

Ami pedig a legnagyobb élményem volt, Temisgamban meghívtak táncolni a helyiekkel. A ceremóniamester a jatagántartó hosszú sálját (sálak nélkül nincs tánc) a nyakamba akasztotta (melyet egyébként a derekukon viselnek), s ezzel mehettem táncba, apró, ám nagyon nehéz, végeláthatatlan lépésekkel a „násznép” közé. Méltóságteljes és bonyolult lépéskombinációjú, erős kéz- és sálmozgatásos taglejtésekkel (mudrákkal) kísért táncuk nem párban történik, hanem – többnyire – nemek szerinti sorban. Szinte komolyak az arcok, teljes átéléssel mozognak, mintha egy mozgásos meditáció részesei lennénk. Persze náluk sem ismeretlen a részegség, hiszen a csang erős sör, nem kell sok belőle a kapatos állapothoz.

2016/10