A Magyar Rovartani Társaság 2014-ben a földi poszméhet választotta az Év rovarának. Ez a barátságos, bársonyos külsejű rovar a haszonnövényeinknek, de a réteken pompázó vadvirágoknak is egyik nélkülözhetetlen megporzója.
A poszméhek – vagy ahogy sokan ismerik e rovarokat, a dongóméhek – zömök, színes szalagokkal díszített bundás teste, zúgó repülése könnyen felkelti a figyelmünket. Leggyakrabban akkor látjuk egyedeiket, amikor virágról virágra szállnak, majd a sziromlevelek között elmélyülten gyűjtik a virágport és a nektárt. A gyakoribb fajokkal még belvárosi parkok virágágyásain, balkonok virágládáin is találkozhatunk.
Bár a virágport és a nektárt a poszméhek a saját családközösségük élelmezésére gyűjtik, a virágos növények régóta kihasználják azt a lehetőséget, amelyet a távolságokat könnyen áthidaló rovarok kínálnak: az édes nektárért cserébe elvégzik a keresztbeporzást. Az évmilliókkal ezelőtt kezdődött evolúciós úton a rovarok és a virágok kölcsönösen egymást formálták, aminek eredményeképpen sok növényfaj az ivaros szaporodásban ma már kizárólag a beporzó rovarokra támaszkodik. A legtöbben nem is gondolják, mennyire fontos ez a tevékenység, amelyet a poszméhek töretlen szorgalommal végeznek! A magunk és háziállataink élelmezésére tömegesen termesztett növények jelentős része rovarbeporzású, így a beporzó rovarok – köztük a kiemelkedő „szaktekintélyű” poszméhek – óriási hatással vannak mindennapjainkra és fenntartható életminőségünkre.
Kétrészes cikkünk első részében a poszméhek különleges életmódját mutatjuk be, a második rész pedig a beporzó tevékenységük fontosságát és veszélyeztető tényezőit elemzi majd.
Államalkotók
A világon körülbelül 250, hazánkban 34 poszméhfaj fordul elő. Ezek nagy része – köztük a földi poszméh is – társas életű, államalkotó rovar, azaz kasztokra tagolódó családközösségekben (kolóniákban) él. A kolóniát, mely néhány tíz, legfeljebb néhány száz egyedből áll, a családalapító ivaros nőstény (a királynő), a csökevényes ivarszervű nőstény utódok (a dolgozók), illetve a fejlett ivarszervű hím és nőstény utódok alkotják. Egyes poszméhfajok – az úgynevezett álposzméhek – azonban kolóniaélősködők: dolgozókat nem nevelnek, hanem társas rokonaik államai felett átveszik az uralmat, és azok dolgozóival neveltetik fel saját utódaikat.
A poszméhek fészeképítészeti stílusában nyoma sincs a társas darazsak vagy a háziméh pedáns, optimális helykihasználásra törekvő, „átgondolt” munkájának. A darazsak darázspapírból (nyállal összetapasztott növényi rostokból) és a háziméh viaszból épült, jellegzetes hatszögletű sejtjeit mindenki ismeri, a poszméhek azonban teljesen eltérő irányzatot képviselnek. A fészekben a hordó alakú ivadéknevelő és raktározó viaszsejtek, illetve a készletraktározásra újrahasznosított elhagyott gubók összevissza, már-már rendetlenül helyezkednek el.
A továbbiakban a földi poszméh (Bombus terrestris) bemutatásával ismertetjük a poszméhek életmódját, kolóniáik éves dinamikáját. Az itt leírtak jobbára a többi társas poszméhfajra is igazak, a fő különbség a fészkelőhelyek megválasztásában és a családközösség jellemző létszámában rejlik.
Szelíd fullánkosok
A földi poszméhnek jellegzetes szőrbundája van: 19–25 milliméter hosszú, fekete alapszínű testén egy-egy sárga szalag díszíti a tor és a potroh elülső részét, a potroh vége pedig fehér. A dolgozók valamivel kisebbek, mint az ivaros nőstények. Szájszervük igen hosszú, megnyúlt szívószervvé módosult, így olyan mélyebb kelyhű virágok nektárjához is hozzáférnek, amelyhez más méhfajok nemigen.
A gyűjtött nektárt a begyükben szállítják a fészekbe. Hátulsó pár lábukon a virágpor szállítására alkalmas kosárka fejlődött ki. Ez a lábszár külső oldalának kiszélesedett, lapos, kissé kivájt, sima felülete, amelyet erős, hosszú szőrszálak vesznek körbe. A virágporszemeket a hátulsó lábfej tövének sűrű, rövid szőrökkel borított belső oldalával – a kefével – fésülik össze a szőrbundából, némi nektárral összetapasztják, és a kosárkában szállítják a fészekbe. Ha a kosárka megtelt, aranyló tartalma szabad szemmel is jól látható.
A nőstényeknek erős fullánkjuk is van, de ha csak tehetik, kerülik a konfliktust: sokkal nehezebben hozhatók ki a béketűrésből, mint a társas darazsak vagy a háziméh. A hímek csápja valamivel hosszabb, mint a nőstényeké, és nincs gyűjtőkészülékük, ami máris sokat elárul a családközösség feladataiban való csekély részvételükről.
A kikelet hírnökei
Már kora tavasszal, márciusban találkozhatunk az első poszméhekkel, amikor a rovarok döntő többsége még nem bújt elő téli szálláshelyéről. A vastag szőrbunda ugyan jó szolgálatot tesz a hűvösebb időben, de nem véd meg teljesen a hidegtől. A poszméhek különleges fűtési technikát alakítottak ki, amivel 10 Celsius-fokos külső hőmérséklet esetén is képesek 30 Celsius-fokra felmelegíteni testüket. Szárnyukat „lekapcsolják” a repülőizmokról, és az izmok gyors összehúzódásaival hőt termelnek. Ez a módszer annyira hatékony, hogy egyes poszméhfajok az északi sarkkörön túli területeken és a hegységek magasan fekvő kaszálóin is megélnek. Érdemes azonban megjegyezni, hogy a hideg égövi fajok, például a sarki poszméh (Bombus polaris) esetében visszafejlődött a társas életmód. Ott a nagyon rövid nyár alatt nincs lehetőség dolgozógenerációk felnevelésére, a nőstény poszméh a magányos életmódú méhekhez hasonlóan egyedül és egyetlen ivaros nemzedéket nevel fel.
A kora tavaszi egyedek a leendő királynők, hiszen a telet csak az előző évben kifejlődött és megtermékenyült fiatal nőstények vészelték át mohapárnák, fakéreg alatt. A családközösség és a fészek, amelyben felnevelődtek, már a múlté. Az idős királynő, a dolgozók és a hímek még az ősz során elpusztultak.
Családalapítás
A poszméhkolóniák a mérsékelt övben egyévesek, a családi közösség újraindításának feladata minden tavasszal a szépreményű királynőjelöltekre vár. Ebben a tekintetben a poszméhek közösségeinek dinamikája a társas darazsakéhoz hasonló, ellentétben a több éven át fennmaradó háziméh- és hangyakolóniákkal. A trópusi-szubtrópusi területeken azonban előfordulnak több évig fennálló fészekközösségek is.
A királynő, miután a tavaszi virágok nektárjával feltöltekezett, alkalmas fészkelőhelyet keres. A földi poszméh esetében ez általában egy elhagyott kisemlősjárat. A poszméhek, ellentétben számos magányos életmódú vadméhfajjal, sohasem maguk ássák ki a fészkeléshez használt helyet, hanem mindig kész üregeket, odvakat foglalnak el és alakítanak át. A királynő a megfelelőnek ítélt helyet kitatarozza, a padlót és a falakat lesimítja, majd a potrohmirigyei termelte viaszréteggel bevonja. A viasz egyrészt igen jó hőszigetelő, másrészt vízhatlanná is teszi a fészket. Ezután a környező virágokról virágport és nektárt gyűjt, a gyűjtött javakat pedig a fészekben, hordó alakú viaszsejtekben tárolja. Az egyik ilyen sejtbe, a virágpor és nektár keverékére helyezi első 6–10 petéjét, majd lezárja a sejtet. Ideje nagy részét ezután a fészekben tölti, testével melengeti az ivadéknevelő sejtet. Közben a viaszhordókban tárolt nektárkészleten él.
A petékből kikelnek a felnőtt poszméhekre kicsit sem emlékeztető, nyűszerű lárvák, és késedelem nélkül kezdik felélni a felhalmozott táplálékot. Az igényeknek megfelelően anyjuk úgyis újratölti a készleteket. Néhány hét után gubót szőnek, majd bebábozódnak. Ekkor lezajlik a teljes átalakulással fejlődő rovarok által bemutatott csoda: a lárvatest elemeire bomlik, és az élet építőkockáiból merőben más test épül fel, a kifejlett poszméhé. Az első dolgozógeneráció rövidesen kikel, és azonnal munkához lát. Az utódgondozás, a gyűjtés és a fészek építkezési-bővítési munkáinak terhét leveszik a királynő válláról, amely innentől csak a peterakásra koncentrál. Fel is gyorsulnak az események, újabb és újabb dolgozók állnak a családközösség szolgálatába. Az első dolgozók a szűkösebb táplálékellátás miatt jóval kisebbek a királynőnél, a későbbiek viszont egyre nagyobbak, gyakran még az ivarszervük is működőképes, sőt peterakásra is alkalmas. Ezek azonban megtermékenyítetlen peték, a dolgozók ugyanis sohasem párosodnak, mivel a nemsokára megjelenő hímeket nem érdeklik.
Tündöklés, bukás, újjászületés
Nyár derekára a kolónia akár több száz egyedet is számlálhat, és bőségesek a készletek is a fészekben. Elérkezett az idő az ivaros nemzedék felnevelésére. Az ivaros nőstények – akárcsak a dolgozók – megtermékenyített petékből fejlődnek, így kizárólag a királynő lányai. A hímek megtermékenyítetlen petékből kelnek ki, többségében ők is a királynő fiai, néhányuk azonban a nagyobb testű dolgozók lerakott petéiből kel ki. Az ivarosok rövidesen elhagyják a fészket, és a nászrepülést követően a virágokon párosodnak. A hímek ezután elpusztulnak, feladatuk végeztével a családközösség nem fogadja vissza őket.
Az ivarosok nászrepülése után a kolóniára már csak hanyatlás vár. A megfáradt királynő rövidesen elpusztul, vagy a fészekközösség végnapjaiban a felbomló közrend során maguk az egymásra támadó dolgozók ölik meg. Az utolsó egyedekkel pedig az őszbe forduló hűvösebb idő és a táplálékhiány végez. A fiatal nőstények eddigre már megfelelő téli szálláshelyet kerestek, potrohukban hordozva a következő év poszméhállamainak ígéretét.
VAS ZOLTÁN, MERKL OTTÓ
A DARÁZSSZAKÉRTŐ
A Magyar Rovartani Társaság döntését részben az indokolta, hogy az év rovarának a földi poszméhet a hártyásszárnyú rovarok (darazsak, hangyák és méhek) itthon és külföldön egyaránt elismert kutatója, dr. Móczár László javasolta, aki 2014-ben ünnepelheti 100. születésnapját. E rovarfaj kiválasztása egyben tisztelgés is egy hosszú és tevékeny élet előtt
Dr. Móczár László kutatói figyelme már igen fiatalon a hártyásszárnyú rovarok felé fordult, köszönhetően édesapja, Móczár Miklós hatásának, aki a hazai méheket kutatta. 1937-től 1969-ig rövidebb kitérők mellett a Magyar Természettudományi Múzeumban, majd 1970-től nyugdíjazásáig a szegedi egyetem állattani professzoraként dolgozott. Nemzetközileg is elismert kutatómunkája során elsősorban a fémdarazsak, a tolvajdarazsak és a csempészdarazsak csoportjával foglalkozott. Igen jelentősek magas színvonalú fotókkal dokumentált rovaretológiai megfigyelései is. Távolról sem volt azonban az „elefántcsonttoronyban” tevékenykedő kutató: közkedvelt ismeretterjesztő cikkeket és könyveket jelentetett meg. Az Állathatározó, a Kis állathatározó, a Rovarbölcsők, a Rovarok közelről vagy a Rovarkalauz nemzedékekkel ismertette meg a rovarok világát. Elhivatottságát mi sem jellemzi jobban, minthogy a mai napig aktív szerepet vállal a rovartani tudományos közéletben.
2014/13
