A törzsfejlődés során őseink hosszú-hosszú időn át ki voltak téve a veszélyes állatok – például a ragadozók és a mérges kígyók – támadásainak. A civilizált világban, az ember modern környezetében ez a veszélyforrás gyakorlatilag megszűnt, ám még ma is bennünk él az ősi hajlam, mely a védekezés egyik alapvető módja: önkéntelenül is kitüntetett figyelemmel fordulunk az egykor komoly fenyegetést jelentő állatok felé.
E hajlam genetikai meghatározottságára utal például az a kísérlet is, melyet Vanessa LoBue és Judy S. DeLoache végzett néhány évvel ezelőtt 8-14 hónapos gyerekek részvételével. A kisbabák elé egyszerre két képet vetítettek, az egyik fotó egy virágot ábrázolt, a másik egy kígyót. A kutatók azt figyelték, a csöppségek milyen gyorsan fordulnak az egyes képek felé. A 96 gyerekkel elvégzett számos próba során különféle virágokat és kígyókat ábrázoló képeket mutattak be, és az eredmény egyértelmű volt: a kisbabák sokkal rövidebb idő alatt figyeltek fel a kígyókra, mint a virágokra.
Ez a tendencia a felnőttek esetében is jól felismerhető. Jessica L. Yorzinski és munkatársai az Evolutionary Psychology című lapban egy olyan kísérletről számoltak be, amelyben a veszélyes és a veszélytelen állatok felismerése közötti különbséget vizsgálták 18 és 30 év közötti harminc férfi és nő részvételével. A kutatók szabályos elrendezésű fénykép-összeállításokat készítettek, melyek mindegyike nyolc fotóból állt. Az összeállításokban vagy hét veszélytelen és egy veszélyes állat képe volt, vagy fordítva. Az egyik összeállításban például hét fényképen oroszlán szerepelt, a nyolcadikon pedig impala, a másik összeállításban pedig hét, impalát ábrázoló kép között volt egy oroszlános fotó. Ugyanilyen összeállítások készültek gyíkok és kígyók fotóiból is. A résztvevők feladata az volt, hogy a számítógép képernyőjén megjelenő fénykép-összeállításokban minél gyorsabban találják meg azt az egy állatot, amelyik veszélyességét tekintve eltér a többitől. Ha megtalálták, ezt gombnyomással kellett jelezniük. A kutatók minden résztvevőre felhelyeztek egy szemmozgást követő készüléket is, így pontosan tudták, hogy a válaszadó merre kalandozott a tekintetével, mielőtt válaszolt.
Az ember törzsfejlődésből származó öröksége ezúttal is tisztán megnyilvánult: a résztvevők sokkal gyorsabban megtalálták a sok impala között az oroszlánt, mint a sok oroszlán között az impalát, és ugyanez a jelenség érvényes volt a kígyókat és gyíkokat ábrázoló képekre is, azaz a kígyót könnyebb volt megtalálni a sok gyík között, mint fordítva. A szemmozgás követéséből származó adatok magyarázattal is szolgáltak erre a különbségre: a veszélyes állatokon sokkal tovább időzött a résztvevők szeme, mint az ártalmatlanokon. Ha tehát sok oroszlános kép szerepelt az összeállításban, a résztvevők nem tudták levenni tekintetüket a ragadozókról, csak miután alaposabban szemügyre vették őket, így igen lassan pásztázták végig a képsorozatot az impala után kutatva. Fordított feladat esetén viszont a résztvevők szeme nem akadt meg hosszabb ideig az impalákon, és gyorsan felfedezték az oroszlánt.
Ami egykor hathatósan segítette az ember túlélését, azt mindmáig magunkban hordozzuk: a valaha valós fenyegetést jelentő állatok magukra vonják és nehezen eresztik tovább figyelmünket, sőt félelmet is ébreszthetnek bennünk – számos egyéb lelki reakciónk mellett ez is evolúciós múltunk eleven emléke, mely mindennapi életünk része maradt.
MANNHARDT ANDRÁS
2015/2
