A jégkori lelőhelyek jószerivel a paleontológia „bölcsődéinek” számítanak a földtörténeti kortáblán, ám annál szebb maradványokat rejthetnek magukban. Cikkünk főszereplője, a Dél-Dunántúlon az idei esztendőben felfedezett részleges békacsontváz is egy ilyen helyszínről került elő. A kétéltűmaradványt befoglaló kőzet pedig valóságos csonttemető, a biológia sokfélesége vetekedhet egy herpetológiai gyűjteménnyel.
A Villányi-hegység igen gazdag az alsó- és középső-pleisztocén földtörténeti időszakban (2,6 – 0,7 millió évvel ezelőtt) élt állatok maradványában, több mint ötven ilyen lelőhely található itt. A pleisztocént szokták jégkorszakként is emlegetni, de ez egy hibás elnevezés, hiszen egyes időszakaiban – az inter-glaciálisokban – a mainál is melegebb volt a klíma. Ezek a lelőhelyek kivétel nélkül mészkőhasadékokban és barlangokban fordulnak elő. Ez nem is csoda, mert a pleisztocénben keletkezett üledékek puhák, nem cementáltak, így a magaslatokról az erózió gyorsan lepusztítja őket, s csak azok az üledékek maradhatnak meg, amelyek csapdázódtak valamilyen üregben.
A szóban forgó üledékek többnyire vörösek, és nagyrészt agyagból meg kőzetlisztből állnak a Villányi-hegységben. A csontok sokszor annyira feldúsulnak bennük, hogy látszólag csak abból állnak. Az ilyen típusú kőzeteket nevezzük csontbreccsának. Ezek a csontok ritkábban származhatnak nagyemlősöktől (például patásoktól), elsősorban kisemlősök (nyúl, hörcsög, pocok stb.), kétéltűek (például békák) és hüllők (gyíkok és siklók) csontmaradványaiból állnak.
Tömegsír
A Nagyharsánytól északra eső Szársomlyón a hegyet alkotó mészkő bányászata folyik, melynek során 1994-ben egy barlangnyílást találtak. Takácsné Bolner Katalin és barlangkutató társai járták be a kétszintes barlang járatait első ízben, amikor is csak egy rövid, könnyen járható szakaszt derítettek föl. Következő év tavaszán került sor a barlang módszeres feltárására, s ekkor derült ki, hogy a járatok két szintben, körülbelül 60 méter függőleges kiterjedéssel, mintegy 600 méter hosszúságban terjednek ki. Az üregrendszer az alsó-kréta korú (mintegy 145,5–99,6 millió évvel ezelőtt keletkezett) Nagyharsányi Mészkőben alakult ki.
A járatokhoz egy borsó- és cseppkövekkel, cseppkőlefolyásokkal gazdagon díszített nagyméretű terem csatlakozik, amely alatt gömbfülkék labirintusszerű rendszere alakult ki. A barlangot különleges ásvány- és formakincsei miatt fokozottan védetté nyilvánították, így annak látogatását a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatósága csak kutatási céllal, szakemberek számára engedélyezi.
A barlang nyugati végpontján több szintben tömegesen találhatók kisgerinces csontleletek, melyek az egykori felszínről kerülhettek a barlangba a kőzet repedésein át bemosódva. Az izolált kisemlős-csontleletek (pocok, földikutya stb.) mellett kétéltűek maradványa a leggyakoribb, de előfordulnak hüllőleletek (például siklóféléké) is az itt lerakódott üledékekben.
A kisemlősök vizsgálata alapján Pazonyi Piroska (MTA–MTM–ELTE Paleontológiai Kutatócsoport) a leletek korát felső-pleisztocénre (körülbelül 10 ezer évesre) becsülte 1999-ben. A kutatónő egy 2014-ben történt barlangbejárás során újabb leleteket gyűjtött Gasparik Mihály és Virág Attila (Magyar Természettudományi Múzeum, Őslénytani és Földtani Tár) társaságában. Ekkor találtak rá a sok izolált leletet tartalmazó üledék tetején erre a különlegesen megőrződött példányra, s mentették meg a Magyar Természettudományi Múzeum számára.
A csontváz és a többiek
A részleges csontváz a hátán fekszik egy agyagos aleuritlapon, mely számos egyéb csontot és csonttöredéket is tartalmaz. A koponyából megőrződött mindkét oldali koponyatető (frontoparietale), a fülrégió (prooticum) és a nyakszirti régió (exoccipitale), a nyakcsigolyához illeszkedő nyúlványokkal együtt. Ezek a csontok oldalanként össze vannak forrva, összecsontosodott egységeket alkotva. Ez a tulajdonság a Kárpát-medence területén ma is igen gyakori zöld varangyokra (Bufo viridis, ám újabban Pseudopidelea viridisként vagy Bufotes viridisként is említik) jellemző.
A teljesen megőrződött gerincoszlop nyolc, helyenként kissé szétcsúszott keresztcsont előtti csigolyából áll. A gyűrűszerű első csigolya (népszerű nevén az atlasz) alkotja a varangy nyakát. Jól látható a két bemélyedés a mellső részén a nyakszirti bütykök befogadására. A következő hét háti csigolyának különböző méretű és alakú oldalnyúlványai (processus transverzus) vannak. A keresztcsigolya testének – amelynek csokornyakkendő-szerű oldalsó nyúlványai vannak – hátsó részén látható két ízesülési bütyök (condylus) a vékony, pálcaszerű farkcsíkcsonthoz csatlakozik. A farkcsíkcsont a keresztcsont utáni csigolyák összenövéséből származik, és a varangy mozgásában – főleg ugráskor – van fontos szerepe. Egy előfeszített (felhúzott) rugóhoz hasonlítható. A függesztőövek és a végtagcsontok egyaránt hiányoznak a leletről.
A zöld varangyot befoglaló kőzetben több izolált csont is található (például hollócsőrcsont, csípőcsont, mellső- és hátsólábszárcsont), melyek felépítésük alapján szintén a zöld varangyokhoz sorolhatók. Az igen kis méretük azonban azt sugallja, hogy nem a részleges csontvázhoz, hanem egy vagy több másik varangyhoz tartozhattak.
A kőzetdarab ezenkívül tartalmaz még néhány kígyóbordát, valamint egy töredékes kígyócsigolyát. Ez utóbbi alakja alapján a Natrix-félékhez sorolhatjuk (ide tartozik például a vízi- vagy az erdei sikló).
Milyen lehetett egykor?
Milyen csúszómászók éltek még ott? A szintén Nagyharsányi-kristálybarlangból begyűjtött izolált fosszíliák alapján az egykori herpetofauna, azaz a kétéltűek és hüllők együtt ennél lényegesen színesebb képet mutatnak. A békák között a leggyakoribb zöld varangyok mellett jelen vannak az unkafélék (Bombina), a barna ásóbékák (Pelobates fuscus), a barna varangyok (Bufo bufo) és a zöld levelibékák (Hyla arborea) is. A hüllőleletek között előfordulnak a lábatlangyíkfélék (Pseudopus) és a zöldgyíkfélék (Lacerta) maradványai, de a leggyakoribbak a siklófélékhez (Colubridae) sorolható csigolyák és ritkábban a koponyaelemek.
Ez a fajösszetétel nagyon hasonló ahhoz a herpetofaunához, melyet ma a Villányi-hegységben találhatunk. Mindez persze nem jelenti azt, hogy az éghajlat éppen olyan volt, mint ma, hiszen ezek a kétéltűek és hüllők viszonylag tág tűrésű állatok. A kisemlősök (például pockok és cickányok) jóval érzékenyebbek a környezet és a hőmérséklet változásaira, így azok sokkal jobban használhatók az egykori éghajlat modellezésére.
A ma élő békák és hüllők többsége hosszú fajöltőjű, ami azt jelenti, hogy többségük már a középső-miocéntől (körülbelül 16 millió éve) jelen van a Kárpát-medence területén. Ez a viszonylag hosszú földtörténeti idő alatt számtalan klímaváltozást élhettek át. Az egykori környezet modellezésére viszont alkalmasak. Az unkák igénylik a víztükör jelenlétét, míg a siklófélék szívesen vadásznak a nádasban, bokros területeken. A beásódó életmódhoz alkalmazkodott ásóbékák a laza talajt, ellenben a zöldgyíkfélék a napsütötte sziklás hegyoldalakat kedvelik. A levelibéka és lábatlangyík inkább az erdős, ligeterdős környezetet részesíti előnyben.
Mindez nem jelenti azt, hogy a barlang közvetlen környéke ennyire változatos lett volna. A barlangban megtalált elpusztult állatok jó része madarak (például bagoly) táplálékát képezte. A törékeny kétéltű- és hüllőcsontok nem viselnek el nagyobb mértékű szállítódást, így azok egy része is hasonló módon kerülhetett a kőzetrepedésekbe, majd a beszivárgó csapadékvizekkel a barlangba.
Az unka- és varangyfélék bőre mérgező, ezért a ragadozók nem szívesen fogyasztják őket, de azért előfordul. A varangyokra jellemző, hogy a szaporodási helyük nem egyezik meg az élőhelyükkel. Szaporodáshoz nekik is nyílt vízfelületre van szükségük, de az életük java részét szárazabb térszínen élik le. A szaporodás helyszínére vagy onnan vissza, az élőhelyre történő vándorlásuk során viszonylag sok állat elpusztul. Könnyen lehet, hogy éppen ezért olyan sok a zöld varangy lelete a barlang üledékeiben, bár ennek megnyugtató bizonyítása még sok további vizsgálatot igényel.
További teendők…
Teljes képet erről a pleisztocén végi faunáról, az uralkodó klímáról és az egykori környezetről, amelyben cikkünk szereplői éltek, csak akkor fogunk kapni, ha a teljes leletegyüttest sikerül tudományosan feldolgozni. A gerinces-csoportokról szerzett információkat egymással és a gerinctelenek (például csigák) leleteivel összevetve kaphatunk megbízhatóbb képet az egykori élővilágról. Ehhez járulnak még az üledék földtani és a fosszíliák tafonómia vizsgálatai is, melyek célja az, hogy kiderítse: a leletek milyen módon, honnan és mikor (egyetlen, vagy több esemény során) kerültek a barlang üregébe.
SZENTESI ZOLTÁN
2014/41
