Franciaországban egy bretagne-i egyetem pszichológuskutatói előszeretettel végeznek terepkísérleteket városukban, a legkülönbözőbb helyszíneken. Ezek a kísérletek, melyek közül többről már ebben a rovatban is beszámoltunk, egyszerűek, mindennapi jelenségeket vizsgálnak, és éppen ezért nagyon sok ember mindennapi életét érintik.
A kutatók egyik évek óta kedvelt témája, hogy az emberek mikor, hol, milyen körülmények hatására hajlandók segíteni másoknak, azaz milyen rejtett tényezők befolyásolják a segítőkészséget. E tárgyban az egyik legújabb kísérletet és munkatársai végezték egy bevásárlóközpont parkolójában. A kutatók szokás szerint egy mindennapi jelenetet „játszottak el”, amelyről a helyszínen tartózkodó vásárlók, járókelők közül senki sem gondolta, hogy valójában egy lélektani kísérlet: a parkolóban egy férfi vagy egy nő egy felnyitott csomagtartójú autó mellett állt, és egy jókora kartondobozt próbált meg áttenni egy bevásárlókocsiból az autóba. Ez láthatóan nemigen sikerült neki, úgy tűnt, a csomag nagyon súlyos és nehezen pakolható – azaz elkelne még valakinek a segítsége. A csomaggal foglalatoskodó „vásárló” természetesen a kutatók beépített embere volt, aki mindig akkor kezdett küszködni a dobozzal, amikor feltűnt valaki a közelben. Társa egy távolabb parkoló autóban feltűnés nélkül figyelte, mi történik. Az egyik beépített ember férfi volt, a másik nő, és időről időre szerepet cseréltek.
A megfigyelő gondosan feljegyezte, hogy a közelben felbukkanó személyek közül hányan mennek oda segíteni a dobozt emelgető vásárlónak. A pakolást végző személy viselkedése begyakorolt módon mindig ugyanolyan volt, a beépített ember az összes próba során egyforma mozdulatokkal dolgozott, és szigorúan betartott bizonyos szabályokat, például soha nem nézett rá a közelben elhaladó emberekre. Mi volt akkor a kísérlet lényege? Nos, egyvalami azért változott, mégpedig az, hogy milyen felirat volt a pakolást végző személy pólójának hátára írva. Az esetek egyharmadában a trikón nem volt felirat. A próbák másik egyharmadában az „aimer”, azaz „szeretni” felirat, a többi alkalommal pedig az „aider”, vagyis „segíteni” szó volt olvasható a trikón – minden egyéb magyarázat nélkül.
A kutatók meglehetősen sok, 450 megfigyelést végeztek, így az eredmények eléggé megbízhatók: amikor a pólón a „segíteni” szó szerepelt, az arra járóknak 16 százaléka segített, amikor viszont a „szeretni” szó, akkor a segítők aránya sokkal magasabb lett, 28 százalékra emelkedett. Felirat nélküli póló viselése esetén a segítségnyújtók aránya 12,7 százalék volt, ami statisztikai értelemben nem különbözik a „segíteni” felirat esetén tapasztalt értéktől.
Ami a kísérletből biztosan leszűrhető: viselkedésünket jelentős mértékben alakítják olyan tényezők, amelyekről sejtelmünk sincsen – vagyis sokszor nem vagyunk tudatában, hogy mi az, ami hatott ránk, mi befolyásolt minket egy-egy döntés meghozatalakor, például azzal kapcsolatban, hogy megálljunk-e segíteni valakinek. Az is valószínűnek tűnik, hogy a „szeretni” szónak különleges jelentősége van, mert több kísérletben is megnőtt a résztvevők együttműködési hajlandósága, amikor ez a szó felbukkant valahol. Ám az is elképzelhető, hogy a jelenség magyarázata az, hogy a „segíteni” szó az elvárttal ellentétes hatást vált ki, mert a szó értelmezhető felszólításként is, és ez sokakból azonnali ellenkezést vált ki: nekem ugyan ne mondják meg, mit csináljak!
MANNHARDT ANDRÁS
2016/34
