Szeretünk tisztességes emberként gondolni önmagunkra, és hogy ezt a véleményünket nyugodt lélekkel vállalni tudjuk önmagunk előtt, becsületes, helyén való módon is viselkedünk. No persze nem mindig… Gyakran úgy érezzük, egy kis tisztességtelenség néha azért belefér… Vagy ha nem gondoljuk is így, eszerint cselekszünk – akár anélkül, hogy ennek tudatában lennénk.
Az a kísérlet, melyet két kanadai pszichológus, Nina Mažar és Chen-Bo Zhong végzett 2010-ben, jól rávilágít a dolog lényegére. A kutatók két üzletet rendeztek be: az egyikben környezetvédelmi szempontból kiemelkedően hasznos, „zöld” termékek voltak kaphatók, a másikban pedig a szokásos, nem zöld árucikkek. Mažar és Zhong a kísérleti alanyok egyik felét a zöld boltba, másik felét az átlagos boltba vezette be, ahol mindenkinek lehetősége volt vásárolni. Ezután egy ettől látszólag teljesen független feladat következett, melynek során a résztvevőknek azt kellett megtippelniük, hogy a számítógép képernyőjén felvillanó elszórt pontokból a bal vagy a jobb oldalon volt-e több. Ha a résztvevők azt mondták, hogy a bal oldalon, akkor a válasz helyességétől függetlenül 0,5 centet kaptak, a jobb oldal megnevezéséért viszont ennek tízszeresét, azaz 5 centet. Az egymást követő tippelések során tehát megérte a jobb oldalt bemondani olyankor is, amikor a résztvevő látta, hogy a válasz nem helyes – vagyis érdemes volt egy kicsit csalni az anyagi haszon érdekében. Az eredményekből egyértelműen megállapítható volt, hogy azok, akik kevéssel azelőtt környezetbarát terméket vásároltak, azaz úgy érezték, jócselekedetet hajottak végre, nagyobb arányban csaltak a tippeléskor. Annak tudatában, hogy az imént tisztességesen viselkedtek, engedélyt adtak maguknak egy kis tisztességtelenségre!
Két amerikai kutató, Jessica Cascio és E. Ashby Plant egy lépéssel tovább ment, amikor egy kísérletük egyetemista résztvevőit megkérdezték, hajlandóak lennének-e majd a félév végén részt venni egy olyan jótékonysági akcióban, mely abból áll, hogy lemondanak egy vagy két étkezésről, és az így megtakarított élelmet eljuttatják a szegényeknek. A résztvevők közül volt, aki igent mondott, és volt, aki nemet. Ezután a diákoknak egy egészen más jellegű kérdésre kellett válaszolniuk: két azonos képességű jelölt közül kit vennének fel egy rendőri állásba, a fekete bőrű vagy a fehér jelentkezőt? A résztvevők – akik mindannyian fehérek voltak – nem egyformán ítélték meg a helyzetet: azok, akik előzőleg vállalták a részvételt a későbbi jótékonysági akcióban, nagyobb mértékű „rasszizmust” engedtek meg maguknak, mint a többiek, és jóval nagyobb arányban döntöttek a fehér jelentkező mellett. Eszerint ahhoz, hogy engedélyt adjunk magunknak némi tisztességtelenségre, nem is kell ténylegesen véghez vinnünk egy jócselekedetet; elég annak a gondolata, hogy majd egyszer tisztességesek leszünk.
Az, hogy tisztességesnek gondoljuk magunkat, sajnos nem jelenti azt, hogy következetesen tartjuk magunkat a becsületes cselekvés elvéhez. Beérjük valamilyen elnagyolt átlagszámítással, az „egy kis jó, egy kis rossz” megnyugtató arányának fenntartásával. A magatartásunk erkölcsi minőségét jelképező képzeletbeli inga ide-oda leng tisztesség és tisztességtelenség között, és ez nem válik éppen becsületünkre. Ha azonban felismerjük, hogy különféle ürügyekkel rendszeresen engedélyt adunk magunknak, hogy eltávolodjunk a tisztességes magatartástól, talán segíthet, hogy leszokjunk róla.
MANNHARDT ANDRÁS
2015/20
