Amennyire ismert a neve és a művei, olyannyira homály fedi William Shakespeare életét. Két éve születésének 450., idén halálának 400. évfordulója kapcsán a szokásosnál is többet foglalkoztak vele, és felerősödtek az életével kapcsolatos legképtelenebb elméletek és kétségek. Többek között ezek igazságtartamáról kérdeztük Fabiny Tibort, az angol reneszánsznak és Shakespeare pályájának szakértőjét.

– Mennyi valóságalapja van annak a tavaly májusban felröppent hírnek, miszerint olyan Shakespeare portréra bukkantak egy 1597-ben kiadott növénytani könyv címlapján, amely az egyetlen, még életében készült kép róla?

– Az egyszerű fekete-fehér rajz, illetve fametszet egy bajszos fiatalembert ábrázol római tógában, a fején Apolló isten koszorújával. Az, hogy ez valóban Shakespeare első képi ábrázolása, inkább a szenzációt kereső média állítása. Én inkább Stanley Wells professzorral értek egyet, aki szerint a híres Cobbe-festmény tekinthető a legrégebbi arcképnek, ami még Shakespeare életében készülhetett.

– Arról a feltevésről, hogy a Shakes­peare-műveket nem is Shakespeare írta, hanem egy korabeli nagyúr, már Szerb Antal is úgy vélekedett, hogy azok „nemcsak ostobák, hanem felháborítóak is”, és az a konok sznobizmus az alapjuk, „amely nem hajlandó feltételezni, hogy a világirodalom legnagyobb drámáit grófnál alacsonyabb rangú ember is szerezhette”. Igaz, hogy különösen Oxfordban foglalkoznak még a témával?

– A nagy irodalmi alakok életét mindig körülveszik a folklorisztikus legendák, így Shakespeare-t is. A XIX. században az terjedt el, hogy a filozófus Bacon volt a drámák szerzője, legújabban Edward de Vere, Oxford grófja a divatos jelölt. 1997-ben Los Angelesben a Shakespeare világ-konferencián jártam, és meghívást kaptam egy vacsorára. Kiderült, hogy a szervezők „oxfordiánusok”, s az est végén az Amerikai Shakespeare Társaság akkori elnökének, a neves David Bevington professzornak petíciót nyújtottak át, kérvén, hogy hivatalosan is kutassák a Shakespeare-művek szerzőiségének kérdését, különös tekintettel Oxford grófja személyére. Tény, hogy a petíciót oly neves színészek és rendezők is aláírták, mint Derek Jacobi vagy Sir John Gielgud. Az ilyen „konspirációs elméletek” izgalmasnak tűnhetnek, legutóbb a 2011-es Anonymous című film próbálta népszerűsíteni az oxfordi gróf ötletet. De engem nem a Shakespeare életével kapcsolatos, szenzációval kecsegtető spekulációk, hanem a ránk maradt drámák, költemények izgatnak. Azok rejtenek számomra komoly titkokat és felszabadító felfedezéseket. Azokkal érdemes egy életen át foglalkoznunk.

– Shakespeare már az első 19 évében sok mindent átélt. Apja felemelkedését és elszegényedését, a kivételezettek és a kívülállók életét, a korai apaságot és a család fenntartásának nehézségeit, valamint a megbélyegzést amiatt, hogy anyai ágon több, árulónak kikiáltott rokonát kivégezték. Nem végzett magasabb iskolákat, de annál többet alakították a szellemét és világnézetét a saját tapasztalatai.

– Kétségtelenül igaz, hogy az élet volt Shakespeare igazi tanítómestere, de nem szabad lebecsülnünk az irodalmi tájékozottságát sem. Rengeteget olvasott, igaz, nem a klasszikus nyelveken, hanem angol fordításban, ugyanakkor szivacsként szívta magába mindazt, amihez hozzáfért: Ovidiust, Plutarkhoszt, Senecat, Plautust és Terentiust, Montaigne-t, itáliai novellákat. Rongyosra olvasta Raphael Holinshed angol történelmi krónikáját, s ez a könyv ihlette a királydrámáit. Valószínű, hogy gyerekkorában még látott középkori eredetű misztériumjátékokat Stratford környékén, s azok az élmények csábították Londonba, ahol számos népszerű bosszúdráma vagy komédia előadásán vehetett részt, s hamarosan elszegődött egy társulathoz. Ő tehát egyszerre volt otthon a könyvek és a színház világában, és az ő korában a dráma azért virágozhatott, mert maga a kor, amelyben élt, nagyon is drámai volt.

Shakespeare közvetlenül maga mögött tudta a rózsák háborúját, a reformáció és az ellenreformáció sokszor véres hitvitáit. Az Erzsébet-kor kiegyensúlyozottsága átmeneti volt, hiszen a külső ellenség után hamarosan megjelentek az anglikanizmust belülről bomlasztani kívánó szigorú puritánok. Shakespeare halála után három évtizeddel ők vették át a politikai hatalmat, kivégezték a királyt és az anglikán érseket, az általuk bűnbarlangnak tekintett színházakat is bezárták. Shakespeare személyes élete is elég drámaian alakult: 18 évesen nősült, gyorsan érkeztek a gyerekek, ám életének nagy részét Londonban töltötte, s csak utolsó éveiben – immár gazdag emberként – tért vissza a szülővárosába. Számára színház volt a világ, s az élet csak egy szegény ripacs, ahol a magukat bölcsnek tekintők között a bolond mondja ki egyedül az igazat.

– Tényleg létezik elveszettnek hitt Shakespeare-mű?

– 1613. május 20-án John Heminges­nek valóban fizettek húsz fontot a király emberei, hogy bemutassanak hat művet, közöttük a Cardenio című darabot. 1653-ban a kiadók már úgy jegyzik The History of Cardenio-t mint Fletcher és Shakespeare drámáját. 1728-ban a neves kiadó, Lewis Theobald Shakespeare-műként emlegeti. Az általa állítólag ismert kéziratok ma már nem állnak rendelkezésünkre. A darab Cervantes Don Quijote-jénak egy részlete, spanyol kecskepásztorok, szerelmesek és őrültek között játszódó tragikomédia. A 2010-ben a „harmadik” Arden Shakespeare sorozatban Bren Hammond szerkesztésében meg is jelent a Double Falsehood, amely Fletcher, Shakespeare és a XVIII. századi Theobald összeollózott szövege. 2012-ben Gergory Doran készítette elő a drámát a Royal Shakespeare Theatre bemutatójára, amely nem aratott osztatlan sikert. A szakemberek ma is vitatják, hogy valóban Shakespeare volt-e a Cardenio egyik szerzője.

– Shakespeare művei úgy maradtak fent, hogy néhány évvel a halála után a barátai gyűjtöttek össze mindent, amit csak felleltek. Hogyan történt mindez?

– Közismert, hogy – ellentétben a szonettjeivel – Shakespeare gyorsan írta a drámáit. Az, hogy mennyire nem törekedett a következetességre a Szerelmes Shakespeare című nagy sikerű filmből is kiderül. Ha sikeres volt egy előadás, megpróbálták minél hamarabb kinyomtatni. Voltak bőven kalóz-kiadások is, amelyek az egyes színészek memóriájára támaszkodtak. Shakespeare életében mintegy 19 jelent meg úgynevezett „negyedrét alakú” kiadásban, az első „majdnem összes” műve hét évvel a halála után, 1623-ban, amelyet Shakespeare társulatának vezető színészei és a barátai rendeztek sajtó alá. A legújabb kiadások megjelentetik a korábban csak „apokrifnak” nevezett műveket. Egyik leghíresebb, a Sir Thomas More éltéről szóló dráma, amelyben csak egy rövid részt írt Shakespeare, de fennmaradt a szerző kézírása, amely más drámák esetében nem történt meg. További ilyen művek a III. Edward című királydráma, a Two Noble Kinsmen, az Arden of Feverham, Locrine, The London Prodigal. Érdekességként jegyzem meg, hogy a Pericles csak a második Folioba került bele, 1623-ban valószínűleg még vitatott volt a szerzősége.

– Kazinczy Ferenc volt az első, aki Shakespeare-t fordított magyarra, a Hamletet 1790-ben, és még prózában. De mikor és hogyan jutott el először Shakespeare Magyarországra?

– Német közvetítéssel. Kazinczy fordítása is németből készült. Először a színházak versengtek Shakespeare-ért, Arany János előtt 1839-ben Vajda Péter már lefordította a Hamletet. A Magyar Shakespeare Tükör című, Maller Sándor és Ruttkay Kálmán által szerkesztett, 1984-ben megjelent könyv kincsesbánya a magyarországi fogadtatást kutatók számára. Ez a könyv inspirálta Dávidházi Péter néhány évvel később, „Isten másodszülöttje” címen megjelent, a hazai Shakespeare-kultusz természetrajzáról írt könyvét. A Lear király magyarországi és erdélyi színháztörténetéről Kiss Zsuzsánna kolléganőm írt könyvet, s éppen az elmúlt napokban lett hozzáférhető a Lear király első kiadásainak szövege az ő bevezető tanulmányával. Az elmúlt fél évszázadban olyan nagyformátumú kutatók és egyetemi oktatók, mint Kéry László vagy Géher István különlegesen sokat tettek azért, hogy Shakespeare ma is élő és modern szerzőként legyen jelen a hazai köztudatban.

– Több mint 50 magyar író és költő fordította le Shakespeare műveit. Miért? Ilyen sokféleképpen lehet értelmezni Shakespeare szavait?

– Hosszú időn keresztül szilárdan tartotta magát a nézet, hogy klasszikus Shakespeare fordításainkhoz (Arany-Vörösmarty-Petőfi) nem szabad hozzányúlni, a drámák újrafordításának kísérlete szinte szentségtörésnek számított. A Nyugatosok (Babits, Szabó Lőrinc) jelentették az első áttörést, aztán a hatvanas évektől kezdve Mészöly Dezső fordításai. Az elmúlt két évtizedben viszont az új fordítások páratlan reneszánszát éljük. A színházak általában egy mai költő, műfordító új fordítását rendelik meg, s mutatják be. Kétségtelen, hogy a nézőközönség az új fordítások segítségével sokkal jobban érti a szöveget, különösen a prózai részeket, a humoros betéteket, amit egy XIX. századi magyar nyelven már nehéz élvezni. Igen nagy népszerűségnek örvendenek például Nádasdy Ádám új fordításai, aki Shakespeare életművének majd’ egyharmadát ültette át magyar nyelvre.

– Téves az a nézet, hogy mi, magyarok szerencsésebbek vagyunk, s jobban érthetjük Shakespeare szavait például Arany János fordításainak köszönhetően, mint a mai angolok?

– Ezt azért nem mondanám. Arany Jánosnak mi nagyon sokat köszönhetünk, sokszor egy-egy általa fordított sor magyar szállóige lett (pl. „Kizökkent az idő”), és egy-egy nagymonológ is az ő fordításában cseng a fülünkben. De azért az angolok füle is eléggé „Shakespeare-re hangolt”, évszázadok óta tanítják a műveit az iskolákban.

– Bevallom, ha én Shakespeare előadást akarok megnézni, akkor azt korhű jelmezekben szeretem látni, és nem modern környezetbe átültetve. Rosszul teszem? Valóban eleve másképp értelmezhető Shakespeare a XXI. században, mint korábban?

– Szerintem a legfontosabb, hogy egy rendező Shakespeare géniuszát villantsa fel egy-egy előadásban, s ne a saját mondanivalója ürügyén „használja” Shakespeare-t. Modern kosztümökben és díszlettel is lehet Shakespeare-t rendezni, s a korabeli kellékek bizony nem sokat segítenek, ha egy rendezőből hiányzik a képzelőerő. Ideális esetben Shakespeare-t színpadra állító rendező úgy zseniális, hogy alázatos, s úgy alázatos, hogy közben zseniális. Ahogy Shakespeare is belevitte saját korának problémáit a darabokba, úgy a mai rendezőnek is joga, hogy az előadásba kódolja korunk aktuális kérdéseit. De nem úgy, hogy felül- vagy átírja Shakespearet. A Shakespeare drámák jelentősége szinte végtelen, mindig változhat, ám a jelentésüknek bizonyos mértékben vannak határai.

– Sokakban felmerül a kérdés: vajon akkor is annyira ismert lenne a világban Shakespeare, ha nem abból a gyarmattartó Britanniából származott volna, ahonnan sokfelé elvitték a hírét a világban, vagy ha nem emlegetnék oly sok formában a filmpiacot uraló amerikai filmekben?

– Shakespeare egyszerre hat a könyvben, a színpadon és a mozivásznon is. Az valóban szerencse, hogy Shakespeare olyan nyelven írt, ami világnyelv lett. Egy ismerősöm kisfia egy magyarországi angol nyelvű iskolában tanult, de járt külön magyar irodalmi órákra is. Amikor a Toldit tanulták, egyik este odament édesanyjához, felolvasott neki a műből néhány sort, majd ezt mondta: „Milyen kár, hogy ezek a gyönyörű sorok csak magyarul érthetőek!” Hát igen… Ugyanakkor a kicsi is lehet egyetemes.

– Tényleg a Hamlet Shakespeare legtöbbet idézett műve?

– Bár Hamlet valóban a mindenkori hatalommal konfrontálódni kész értelmiség drámája, mégis sok igazság van abban, hogy a Hamlet az egyén dilemmájáról szól, s ezért inkább a XIX. század drámája. Nem véletlen a romantika vonzódása Hamlet személyiségéhez. Egyetértek azokkal a kritikusokkal, akik szerint egyetemességében, magasságaiban, mélységeiben, a méreteiben a Lear király a XX. és a XXI. század drámája. Jób könyvéhez, Beethoven V. szimfóniájához, Picasso Guernica-jához, Beckett abszurd drámáihoz hasonlítható. De Illyés Gyula Bartókját is „meghallhatjuk” a nagy vihar-jelenetben.

– Mi az alapja és a lényege az ön „Shakespeare és az angol Biblia” című előadásának?

– Az angol kultúra két nagy ikonja Shakespeare és az angol nyelvű Biblia. 2011-ben emlékeztünk Jakab király Bibliájának, idén Shakespeare halálának 400. évfordulójára. Az angol Biblia legalább oly mértékben hatott az angol nyelvre és kultúrára, mint Shakespeare művei. Az anglikán országban kötelező volt templomba járni, s a liturgiában minden alkalommal hallottak részleteket az angol Bibliából. Shakespeare korában két bibliafordítás terjedt el, az 1560-as Genfi Biblia és az 1568-as „Bishop’s Bible”. Shakespeare mindkettőt idézi, de a genfit gyakrabban. Az ő drámái olyan korban keletkeztek, ahol a Bibliára épülő keresztény gondolkodás természetes volt, így számos tematikus párhuzamot fedezhetünk fel a Biblia és Shakespeare művei között: a teremtés, a bűnbeesés, a gonosz pusztító/önpusztító ereje, az önismeret kérdése, a kiengesztelődés, a megbocsátás képessége. Ezek a témák egészen másképpen jelentkeztek a kereszténység előtti klasszikus görög és római tragédiákban és komédiákban. A tematikus párhuzamok mellett számos bibliai utalást találunk a drámákban. Shakespeare két leginkább „biblikus” drámája A velencei kalmár és a Szeget szeggel. Az utóbbi címe egyenesen a Hegyi beszédből való: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél… amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek.” (Mt 7,1-2). Ugyanakkor Shakespeare inkább prob­le­ma­ti­zálja a kereszténység nagy kérdéseit, s nem kínál olcsó morális megoldásokat. A nézőt és az olvasót is gondolkodásra készteti, s rávilágít a létezés nagy paradoxonjaira, amelyek egyes gondolkodók (pl. Kierkegaard) szerint a hit paradoxonjai is. Persze a nagy tragédiák, különösen a Lear király, igen erőteljesen rezonálnak ezekre a kérdésekre.

– Évszázadokon át természetesnek vélték, hogy Shakespeare anglikán volt, az utóbbi időben viszont komoly viták folynak a katolikusságáról.

– A legújabb kutatások mutatták ki, hogy a családja s talán ő maga is titokban katolikus érzelmű volt. Angliában azért is üldözték a katolikusokat, mert a spanyolok beépített embereinek tartották őket. A spanyol Armada felett való győzelem azonban megerősítette az angol patrióta és protestáns öntudatot. Aki érvényesülni akart, nem mutatta ki katolikus kötődéseit. Drámáiban Shakespeare inkább a puritánokon gúnyolódik, s nem a katolikusokon.

– Végtére is ki volt William Shakes­peare, az angol nyelvű drámaírás legnagyobb alakja?

– Shakespeare élete és életműve is nagy rejtély. Néhány évtizeddel ezelőtt egy irodalomtudós fogalmazta meg a shakespeare-i paradoxon lényegét: nincs olyan költő és drámaíró, akitől az emberiség többet tanult volna az emberiségről, mint Shakespeare-től, s alig van olyan,  akinek a személyes életéről olyan keveset tudnánk, mint Shakespeare-éről.

 VERESS KATA

2016/22