Mai tudásunk szerint az Otodus (Megaselachus) megalodon volt a legnagyobb cápafaj: fogmaradványai alapján a kifejlett egyedek testhossza elérhette a 18 métert. Eszerint a ma élő legnagyobb cápa – egyben a legnagyobb ma élő hal –, a cetcápa méretében messze alulmarad a megalodonnal szemben, ráadásul előbbi békés planktonevő.

Az állati és növényi életformák között megannyi formai szélsőség tanúskodik a természet kísérletező kedvéről. Közülük sok napjaink élőlénye, ám legtöbbjük már kihalt. A legnagyobb ismert virág, pontosabban virágzat több mint 2 méter magas, és a Szumátrán őshonos titánbuzogány (Amorphophallus titanum) növeszti. A valaha élt leghosszabb kígyónak az 58-60 millió évvel ezelőtti Kolumbiában élt Titanoboa cerrejonensist tartják a maga 12,8 méteresre becsült testhosszával. Minden idők legnagyobb ismert, röpképes gerincese egy, a késő-kréta korban élt repülő hüllő (Pterosauria), a Quetzalcoatlus northropi volt, melynek szárnyfesztávolsága 10–11 métert tett ki.

A cápák között is akad egy, amely méltán élvezi a szakmai és a nem szakmai figyelmet: ez az Otodus (Megaselachus) megalodon, röviden csak megalodon (görögül: „óriás fog”). Egy olyan, mintegy 20 méter hosszúra növő, cetméretű zsákmányt ejtő cápa, mint a megalodon, gyakran kerül a média kereszttüzébe ilyen-olyan formában. A tények ilyen hatásra sajnos könnyen torzulnak, és helytelenül terjednek tova. Írásommal igyekszem a megalodon körül keringő főbb kérdéseket tisztázni a tudomány idevonatkozó eredményeinek ismeretében, ezzel is közelebb hozva az olvasót egy olyan cápához, melynek szájában ő maga is egyetlen harapásra tűnt volna el.

Csúcsragadozók voltak

Annyit bizonyosan kijelenhetünk, hogy a megalodon a legnagyobb eddig ismert makropredátor, vagyis aktívan vadászó, nem planktoni táplálékot szűrögető cápafaj. Fogmaradványai alapján – összehasonlítva azokat ma élő cápák fogaival – a kutatók úgy vélik, hogy a kifejlett egyedek testhossza elérhette a 18 métert. Összevetésképpen: a ma élő legnagyobb ismert hal, a cetcápa (Rhincodon typus) „mindössze” 12–13 méteresre nő meg.

A megalodonok kozmopolita csúcs­ra­ga­do­zók voltak, maradványa­i­kat világszerte megtalálták a miocén- és pliocénkorú (15,9–2,6 millió évvel ezelőtt keletkezett) üledékekben. Hatalmas termetük okán nagyméretű zsákmányállatokra vadásztak, prédáik közt előkelő helyen szerepelhettek a kisebb-nagyobb cet­félék. Leonard Joseph Victor Com­pagno, a cápataxonómia elismert szakemberének szavaival élve: „A C. megalodon több állkapocs-rekonstrukciója is azt sugallja, hogy ennek a ragadozónak megvoltak az eszközei ahhoz, hogy halálos sebet ejtsen egy barázdás bálnán vagy akár egy kék bálnán”.

Lenyűgöző méretei a fajt hamar az őslénytani kiállítások sztárjává tették – a múzeumok már a múlt század elején is látványos megalodon-állkapcsokkal (persze rekonstrukciókkal) csalogatták a közönséget. Bashford Dean, valamint John G. Maisey és csapatának állkapocs-rekonstrukciói egyikei a leghíresebbeknek e téren.

A megalodon tehát különböző formákban már régóta él a köztudatban, s napjainkra – hála a televíziónak és az internetnek – csak gyarapodott azok száma, akik már hallottak valamit a megalodonról. De mi az, amire csak nemrégiben derült fény ezekkel az állatokkal kapcsolatban, és mik a leggyakrabban emlegetett kérdések vagy tévedések?

Minek nevezzelek?

Minthogy a letűnt korok cápái – a kivételes esetektől eltekintve – alapvetően fogfosszíliáik alapján ismertek, a megalodonnak nem volt nehéz feltűnnie a paleontológia színpadán. A fajt hatalmas fogmaradványai alapján a svájci születésű paleontológus, Jean Louis Rodolphe Agassiz írta le 1835-ben, Carcharodon megalodon néven. A megalodont aztán a nagyvilág Agassiz 1843-ban befejezett „Recherches sur les poissons fossiles” (’A fosszilis halak vizsgálata’) című munkájában ismerte meg.

A megalodont kezdetben tehát a ma élő fehér cápával (Carcharodon carcharias) azonos genuszba tartozó cápafajként tartotta számon a világ. A faj pontos rendszertani hovatartozása – és egyúttal a megnevezése is – sok fejtörést okozott a későbbi, e témában érdekelt kutatók számára, akik a fajt nagy előszeretettel nevezték át újra és újra, illetve ingáztatták a már nevet kapott nemzetségek között. Ennek következményeképp a tudományos leírása óta már több névváltáson is átesett. Szinonim nevei között szerepelnek a Pro­car­cha­ro­don megalodon és a Carcharocles me­ga­lo­don nevek.

A faj jelenleg érvényesnek számító latin megnevezése az Otodus (Me­ga­se­lachus) megalodon (ha csak a szub­ge­nuszt használjuk a faj megnevezésénél, röviden Megaselachus megalodon), mely nevet Henri Cappetta aktualizálta 2012-ben. A megalodon névváltása magával vonta közeli rokonainak átkeresztelését is, így a közelmúltig Carcharocles chubutensis nevű faj jelenleg Otodus (Megaselachus) chubutensis, míg a Carcharocles an­gus­ti­dens – bizonyos szempontok alapján a Megaselachusoktól elkülönítve – már Otodus (Carcharocles) angustidens.

Természetesen ez a nevek körül támadt hatalmas zűrzavar mindig is képlékeny volt és az is marad, így tulajdonképp talán az a legcélszerűbb, ha a friss szinonim nevek egyikét igyekszünk használni.

Ki kinek a rokona?

A megalodon és a nagy fehér cápa fogainak alapvető hasonlósága hamar szemet szúrt a kutatók számára (tanúskodjon erről, hogy már Agassiz is ugyanannak a nemzetségnek a fajaiként gondolt mindkettőre). Noha a megalodon pontos taxonómiai helyzete ide-oda cikázott, ez a rokonsági vélelem sokáig tartotta magát. A témát feszegető egyik első komolyabb kutatás Kevin G. Nyberg és munkatársai nevéhez fűződik, akik 2006-ban a nagy fehér cápa evolúciós eredetét szerették volna tisztázni. Munkájuk során több módszerrel, több szempont alapján hasonlítottak össze különböző cápataxonokat, például a fogak vágóélének fogazottsága vagy a fogak méretének és az állat korának korrelálása alapján. „Mindent összevetve eredményeink azt jelzik, hogy a recens Carcharodon carcharias a makócápák egy már kihalt csoportjának leszármazottja lehet, s nem óriásfogú cápákból alakult ki” – írják Nybergék.

A téma persze később sem hagyta nyugodni a kutatókat. A dolog további boncolgatására kiváló lehetőséget nyújtott egy 1988-ban, Peruban, a Pisco Formációban felfedezett 6–8 millió éves cápafosszília, melyben rendkívüli módon 45 csigolya, 222 fog, továbbá – egyebek mellett – az állkapocs alapvetően porcos íve is kiváló épségben őrződött meg eredeti pozíciójában. A maradványt Dana J. Ehret és munkatársai 2012-ben Carcharodon hubbelli néven írták le. Ugyanezen írásukban a következőképpen térnek ki a Carcharodon genusz evolúciójára: „Az írásunkban bemutatott új fosszíliák azt bizonyítják, hogy a Carcharodon nemzetség az ’egyenesfogú makócápa’, a Carcharodon (Cos­mo­po­li­to­dus) hastalis leszármazottja, beleértve a Carcharodon hubbellit is – mely faj átmenetet képvisel a C. hastalis és a mai C. carcharias között – olvasható Eh­re­ték cikkében. – A Pisco Formációból előkerült maradványok a C. hastalis és a recens C. carcharias tulajdonságainak evolúciós mozaikjai.”

E munkák eredményeinek tükrében a nagy fehér cápa és a megalodon rokonságának ötlete egyre inkább csak jól hangzó reklámfogásnak tűnik, mintsem tudományosan megalapozott hipotézisnek.

Lencsevégen

Persze egy olyan cápafaj, mint a megalodon, nem sokáig kerülhette el a rivaldafényt. Filmek tucatjai születtek óriási emberevő cápákról vagy konkrétan magáról a me­ga­lo­don­ról. Már jóval a hollywoodi karrierje előtt megjelentek azonban a „megalodon-észlelések” is: újsághírek, szemtanúk beszámolói és a legkülönfélébb minőségű fotók, melyek azt bizonygatták, hogy a megalodon nem halt ki – a mai napig létező cápafaj. Évről-évre hallhatunk különböző, cápákkal kapcsolatos szenzációs felfedezésekről. Nemrégiben például rátaláltak a „zsebcápa” néven is ismert recens cápa (Mollisquama sp.) lehetséges második példányára – e hírek közt azonban nem várható élő, hús-vér megalodon.

A tudomány jelenlegi állása alapján a megalodon kihalása kapcsán nem az a kérdés, hogy megtörtént-e vagy sem, sokkal inkább az, hogy mikor. Catalina Pimiento és Christopher F. Clements 2014-ben publikált eredményei alapján a megalodon kihalása nagyjából 2,6 millió évvel ezelőttre tehető, a pliocén kor végére. Eredményeiket összehasonlították a tengeri emlősök ökológiai és mak­­ro­evolúciós trendjeivel, így munkájuk arra is rávilágít, hogy a mai nagyméretű, planktont szűrögető cetfélék a megalodon kihalása után jelentek meg. Pimiento és Clements eredményei tehát azt is megmutatják, hogy egy csúcsragadozó eltűnése milyen hatással lehet egy ökoszisztéma dinamikájára nézve.

Az olyan különleges és lenyűgöző, egykor élt állatok, mint amilyen a megalodon is volt, minden tekintetben megérdemlik a figyelmet. Túlmenően azon, hogy sokat elárulnak egykori környezetükről és az azt hajdan benépesítő többi állatról, fontos támpontot nyújtanak leszármazottaik evolúciójának megismerésében is.

SZABÓ MÁRTON

 

Keretes írásunk:

REVOLVERREL FELSZERELVE

A cápáknak revolverfogazata van: ebben az önmegújító fogazattípusban a fogak egymással párhuzamosan, több sorban helyezkednek el. A nyelvhez közelebbi fogsorokban ülő fogak általában kisebb, még fejlődő fogak, míg a legkülső fogsorok fogai nagyobbak, jól fejlettek – a cápa zsákmányszerzése ez utóbbiakat teszi próbára elsődlegesen, minthogy ezek találkoznak először a táplálékkal. Ha a külső fogak egyike valamilyen okból kihullik – például betegség miatt odavész vagy beletörik a zsákmány testébe –, a mögötte levő sorban azonos helyen ülő fog veszi át a helyét. Ezt sokan – szemléletes módon – egy láncfűrész vagy egy forgótáras lőfegyver működéséhez hasonlítják, innen ered a fogazattípus neve is.

Minthogy ennél fogva egy cápának élete során rengeteg fogra van szüksége, a fogak pótlása tulajdonképpen folyamatos. Míg egy ember élete során normális (!) esetben 52 fogból gazdálkodik (20 tejfog és 32 maradó fog), addig egy cápa fogak százait veszti el. Mivel ez a földtörténeti múltban sem volt másképp, bizonyos kőzetekben a cápafogak igen gyakori fosszíliák.

Ugyanakkor a cápák többi testrésze alapvetően rosszul fosszilizálódik, mert testük szilárd vázának jó része porcos. Ez a váz az állat pusztulását követően a bakteriális lebontó folyamatoknak hála, többségében gyorsan lebomlik. Általában csak a rendkívül ellenálló fogak – illetve szerencsés esetben a csigolyák – maradnak az utókorra.

A fogak persze az őket összetartó porcos „keret” nélkül eltávolodnak egymástól, ezért a magányosan fosszi­li­zá­ló­dott cápafogak sok-sok éven át ejtették gondolkodóba a kutatókat. Ennek oka az, hogy sok cápataxonnak rendkívül sokféle alakú fogból áll össze a fogazata: bizonyos cápák alsó és felső fogazata, más cápák esetében a szájzugi és az elülső fogak különböznek egymástól. Ha külön-külön leli meg őket az ember, a fogakat bárki könnyen különböző fajok fogainak vélheti, mert megjelenésbeli különbözőségük miatt az ember nem feltételezné, hogy egykor egyazon állathoz tartoztak. Noha a recens analógiák a kutatókat nagyban segítik, a probléma a mai napig nincs teljesen megszüntetve: a fosszilis cápataxonok száma jó eséllyel ma is indokolatlanul magas.

SZ. M.

2015/28