A XV. századtól kezdődően az új szellemi irányzat, a reneszánsz nyomán Európa-szerte számos gyűjtemény jött létre a királyi, fejedelmi és főúri udvarokban, illetve a művelt, tehetős polgárok otthonaiban. A társadalom ezen rétegeinek hatalmi szükségletei meghatározták kulturális igényeiket és magatartásukat is: a tezaurálás az értékteremtés és a megőrzés, a látványosság pedig a reprezentáció, s így a politika része volt. Az ezekhez kapcsolódó mecénási tevékenység teremtette meg az előző két fogalom alapját, a támogatott és az udvarban foglalkoztatott művészek alkotásaikkal műpártoló uruk gyűjteményét gyarapították.

A felfedezések, a könyvnyomtatás, a háborúk fokozta haditechnikai fejlődés és a nagy építkezések nyomán átmozgatott föld számtalan ismeretlen és érdekes dolgot rejtett, amelyek az ember csillapíthatatlan kíváncsiságával és tudásvágyával találkozva létrehozták a Wunderkammereket, Kunstkammereket és a Raritätenkabi-neteket, azaz a „csodakamrákat”, tárházakat és ritkasággyűjteményeket – a tudás és az értékfelhalmozás templomait. Előzményüknek tekinthető a középkorra visszanyúló kincstár, ám attól mind eszmeiségükben, mind a kollekciók darabjainak rendszerezésében jelentősen eltértek. Egy ilyen gyűjteményben – amelyhez gyakran könyvtár is tartozott – számos különféle tárgy helyet kapott, így festmények, ötvösművek, természeti ritkaságok, fegyverek, mechanikai szerkezetek, azaz automaták, illetve pohárszéki eszközök, numizmatikai emlékek és antikvitások. Minden, ami régi, az ország és a természet múltját és jelenét őrzi, minden, ami különös, ami értékes és bemutatásra méltó, a humanista tudományos szemlélet és a retorika szabályai szerint, a tárgyak neveihez fűződő analógiák alapján rendszerezve. A reneszánsz embernek a világot egységben és összefüggésekben felfogó igénye nem ismert határokat.

 

Európában a XVI. századtól kezdődően kialakuló gyűjtemények egyre összetettebbé váltak, külön termekben helyezték el az azonos tárgycsoportokat, és méretre készíttetett szekrényekben, asztalokon vagy ládákban tartották az egyes darabokat, a nagyobbakat a földre helyezték és rendszerint a falakat is díszítették festményekkel, kárpitokkal vagy trófeákkal. Ezek a tárházak jelentősen eltértek a középkori elődeiktől, a kincstáraktól, bár a tezauráció mint szempont a gyűjtemények kialakításában továbbra is megmaradt, azonban fokozatosan előtérbe került a Föld gazdagságának, a természetnek a megismerése. Az egyre nagyobbá váló kollekciók a diplomáciai és peregrinus utak kedvelt színhelyeivé, s ezáltal a reprezentáció egyik kulcselemévé is váltak. A gyűjtemény gyarapításában a művészek támogatása, a mecenatúra jelentős szerepet játszott, de gyakran alkalmaztak hivatásos gyűjtőket is, akik utazásaik során felkutatták a kollekcióba illő természeti ritkaságokat, ötvösműveket, mechanikai csodákat, távoli országok tárgyait, régiségeket és képzőművészeti alkotásokat.

Szakemberek kezében

A nagyobb tárházakban külön mestereket alkalmaztak az állomány rendszerezésére és karbantartására. Az, hogy a korszakban egyre elterjedtebbé vált a természeti ritkaságok gyűjtése, a felfedezőutak és az élénkülő tengerentúli kereskedelem hatása volt: addig ismeretlen növények és állatok jutottak el Európába, emellett ekkor fejlődtek ki a tartósítási eljárások, például az alkoholban való konzerválás is. A jelentősebb tárházakról nyomtatott katalógusok jelentek meg, és könyvek készültek a gyűjtemények kialakításának helyes módjáról, a tárgyak rendszerezéséről és elhelyezéséről.

 

A XVI. század egyik legjelentősebb gyűjteményekkel foglalkozó, rendszerező jellegű munkája az 1565-ben megjelent Inscriptiones. Szerzője Samuel Quicchenberg, a Fugger család augsburgi könyvtárának alkalmazottja volt, majd V. Albrecht bajor herceg képtárának gondozója. A herceg megbízásából az 1560-as évektől Itáliában tett utazásai – melyek nyomán megismerte Ulisse Aldrovandi és a Mediciek gyűjteményét is – nagy hatással voltak rá.

Művében amellett, hogy praktikus tanácsokat adott a gyűjtők számára, egy ideális, tudományos rendszerezésen alapuló tárházat vázolt fel, amelyben a tárgyakat öt osztályba és azon belül különböző alosztályokba sorolta. Az első csoport a történeti tár volt, amely a család nagy személyiségeinek anyagát dolgozta fel, ide kerültek a felmenők portréi, a származásfák, a rokonok és a szövetségesek képmásai, valamint itt kaptak helyet a térképek, a városokról és épületekről készült metszetek és a kiemelkedő események ábrázolásai is. A második egység a kincstár, a szobrok, az ötvösművészeti remekek, a pénzek, az ékszerek, a régiségek és az egzotikus eszközök helye volt. A harmadik gyűjteményi részbe tartoztak a természeti ritkaságok, az ásványok, fémek, növények, állatok, illetve az anatómiai különlegességek. Quicchenberg a negyedik részbe a mechanikus szerkezeteket, matematikai, fizikai és asztronómiai mérőműszereket, különböző automatákat és szerszámokat osztotta, az ötödik pedig a képtár és a rézkarcművek tára volt, ahová festmények, vázlatok és metszetek, valamint az ezek elkészítéséhez szükséges eszközök kerültek.

Reneszánsz gyűjtőszenvedély

Az emberi fantázia és találékonyság már az ókortól kezdődően megpróbálta utánozni az élőlények mozgását különféle masinákkal, ezek azonban ekkor még nagyok, súlyosak és nehézkes mozgásúak voltak. A kis méretű és könnyen szállítható automaták készítését évszázadokkal később a kulccsal felhúzható rugós hajtású óraszerkezet és a kiegyenlítő csiga feltalálása tette lehetővé. A manierizmus és a barokk művészet időszakában az automaták, a mozgó mechanikus figurák értékes és különösen drága darabjai voltak az uralkodói és a főúri udvarok gyűjteményeinek. A Kunstkammerekben vagy Wunderkabinetekben a világ kicsiben jelent meg, a természet végtelen változatossága és átalakulása, az isteni teremtőerő és az emberi játékos elme egyaránt szerepet kapott. A Quicchenberg által a negyedik gyűjteményi csoportba osztott mechanikai játékok, a különböző formájú mozgó automaták előkelő órásműhelyekben készültek, mintegy az isteni teremtést utánozva.

 

Szent, profán, szimbolikus

Az 1910-es években vásárlással került az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe több más itáliai reneszánsz és manierista darabbal együtt a Juanelo Turriano olasz óraművesnek tulajdonított, 1570 és 1580 közötti időszakra datált zenélő automata férfiszent. A 41 cm magas és 14 cm átmérőjű talpon álló szakállas férfiszent fejét, kezét és lábát fából, a szerkezetet vasból, acélból és fából alakította ki a mester, egyes részletek pedig – mint a fejre szegecselt aranyozott glória, sárgarézből, a csengőket pedig bronzból öntötte ki. A muzsikát kiváltó dallamhenger acéltüskékkel kivert fa, a figura ruházata pedig selyemdamaszt karing és fémszálas szegélyű kék selyemdamaszt palást. A kulccsal felhúzható rugós szerkezet a jobb lábfej lenyomásával indítható. Harangjáték kísérete mellett a figura jobb karját vállból mozgatja, a kezében lévő csengettyűt rázza, fejét jobbról balra, majd visszafelé fordítja, eközben szemét és száját mozgatja, a program végén fejet hajt – egy indítással kétszer ismétlődik a muzsika és a mozdulatsor. A dallamhengeren elhelyezkedő üres tüskevájatok arra utalnak, hogy eredetileg egy másik dallam kísérte a figura mozgását. A ma hallható muzsika nem határozható meg pontosan, a zenetörténeti kutatás inkább világi, mint egyházi dallamnak véli.ú

 

Mindössze egy további, a budapesti figurával közel egykorú, imádkozó (valószínűleg ferences) szerzetest formázó automata ismert a világon: a washingtoni Smithsonian Institution – National Museum of American History őrzi. Mechanikus szerkezetét tekintve közeli analógiája a magyarországi darabnak, s méretük is közel azonos. Az 1560 körül Dél-Németországban készült darab kulccsal indítható, játéka során egy négyzet alakot formázva gurul, jobb kezével bűnbánóan üti mellét, fejét és szemét mozgatja, szájával némán formálja a szavakat, s rázza a bal kezében tartott rózsafűzért: imádkozik.

Az előzőekhez hasonló méretű és szerkezetű, ám profán témájú automata a bécsi Kunsthistorisches Museum Kunstkammerében található, lanton játszó hölgy néven ismert zenélő figura, amelyet Giovanni Torriano 1570 körül készült művének tart a kutatás. (A hasonlóságok okán valószínűsíthető, hogy a washingtoni szerzetesfigurát is Turriano készítette.) A 44 cm magas, spanyol származású automata játéka során gurul, kezét mozgatja, mintha játszana a hangszeren, fejét pedig forgatja, mintha énekelne.

II. Rudolf császár prágai gyűjteményeinek fennmaradt darabjai között található egy 39,5 cm magas, 32,5 cm hosszú és 18,3 cm széles, aranyozott és részben zománcozott ezüst, befoglalt drágakövekkel és gyöngyökkel ékesített kentauron lovagló Diana istennőt ábrázoló augsburgi alkotás, amelyet Hans Jakob I. Bachmann készített 1602 körül. A tárgy szerkezete az előzőekhez képest bonyolultabb, kifinomultabb. Játéka során miközben gurul, a kentaur figura szemeivel, az istennő pedig feje mozgatásával keresi a vadat, az egyik kutya szája mozog – csahol – a másik pedig a levegőbe szimatol, jelezvén, hogy már közelít a zsákmány. Mikor a tárgyon található óra mutatója körbeér, a kentaur kilövi prédájára a nyílvesszőt. A kentaur-automatával analógiát mutat egy, szintén a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött, XVI. század végi lovagló török pasát megformáló arany mechanikai játékkal.

A kora újkorban a hajó azon túl, hogy hadi és kereskedelmi célokra használták, politikai, reprezentációs jelentéssel is bírt, a hatalom, a hódítás és a felfedezések szimbóluma volt. A II. Rudolf császár Kunstkammer-éből származó asztali hajóautomata a reprezentatív udvari eseményeken éppen ezen fogalmakat jelenítette meg: kifejezte az uralkodó gazdagságát, kiterjedt hatalmát és birodalmát, valamint katonai erejét. Az aprólékosan megmunkált, 67 cm magas és 66 cm hosszú, aranyozott ezüst hajó vitorláin mitológiai jelenetek láthatóak, a zászlókon és trombitákon pedig a Habsburg-család címere. Az automata apró bábui egy lassú, ünnepélyes dallamot játszanak, ezután kis szünetet követően a hajó egy hasonló, gyorsabb, magasabb hangú tételre elindul, majd 2 ágyúlövéssel fejezi be mozgását. A tárgy analógiájának tekinthető az 1620 körül készült, ébenfa, aranyozott réz és ezüst Minerva diadalmente, amely játéka során előrehalad, miközben 12 orgonasíp dallama hallható.

 

A kora újkor során, ahogy a természettudomány fokozatosan nagyobb érdeklődést kapott, és a raritásgyűjtemények is egyre inkább elterjedtek, úgy az automaták között is megjelentek az állatokat formáló és az (igazi ritkaságnak számító) állatokból készült mechanikai szerkezetek. Ezen tárgyak az előző figurák hagyományának továbbélésén alapultak, ám igazodtak a kor ízléséhez, és a természethistorikus szemlélethez. A drezdai Staatliche Kunstsammlungenben őriznek egy 98 cm magas, 1625 körülire datálható preparált medvét, mellkasán egy órával (ismeretlen mester munkája), amelybe egy mechanikai szerkezetet építettek, így az felhúzás után dobol. A tárgy önmagában érzékelteti a Kunstkammerek és a Raritätenkabinetek világát, ahol a természet megismerése iránti vágy az ember találékonyságával találkozott. Ezen jelenség fedezhető fel az 1590-ra tehető, Hans Schlottheim által készített rákautomatában is: a mester megfigyelte az állatok mozgását, majd egy fából és fémből álló testbe illesztett mechanikai szerkezettel készített egy járó automatát. Az uralkodói és főúri udvarok, városi patríciusházak gyakori tartozékai voltak a kora újkor során a gyűjtemények, amelyek amellett, hogy konkrét reprezentációs és tezaurációs funkciókkal bírtak, a teremtett világot jelenítették meg kicsiben. Az automaták kifejezetten kedvelt tárgytípusai voltak ezen gyűjteményeknek, mint a mechanika és a művészet megtestesítői, a természettudományos szemlélet és az emberi elme találékonyságának kifejezői.

BÓDAI DALMA

2016/33