Számtalan regény szól nagy hadvezérekről, briliáns vagy kevésbé sikeres katonai hadműveletekről, de „alulnézetből” ritkán örökítették meg a harci eseményeket. Ellenben gyakran éri kritika az írókat, miszerint műveiket az íróasztal biztonságos fedezékében alkották meg. Ez lényegében e kötet szerzőjére, John Keeganre is igaz. A hadtudományt „csak” tanította a szigetországban, saját magáról pedig azt írja, hogy még a közelében sem járt éles csatáknak, csatazajt sem hallott, következményeit sem látta.
A hagyomány azt tartja, hogy a történelmet a győztesek írják, és bizony Keegan is az ő oldalukon állt. Mindezek ellenére ez a könyv mégis más. Nemcsak azért tekintik kiemelkedő jelentőségűnek, mert a közkatonák szemszögéből írja le a csata igazi arcát, hanem azért is, mert hiteles beszámolók, dokumentumok alapján teszi mindezt. A szerző számtalan beszélgetést folytatott katonákkal, vezetőkkel és közlegényekkel. Nem véletlenül vált a hadtörténet világhírű oktatójává, számos egyetem tanárává, sőt 2000-ben lovagi címet is kapott.
Ez volt az első könyve, amellyel azonnal meg is alkotta élete talán legfontosabb művét. Három korból három csatát bemutatva elemzi a közkatonák sorsát harci körülmények között. Az azincourt-i csata a százéves háború idején zajlott, 1415. október 25-én V. Henrik angol király és VI. Károly francia király csapatai között. Az egyik legjobban dokumentált ütközetről van szó, melyben az angolok szerették volna visszaszerezni a korábban meghódított francia területeket.
Ennél közismertebb a waterlooi csata: 1815. június 18-án zajlott le Napóleon utolsó összecsapása. Az európai hatalmak egyesített erővel támadtak rá a brit Wellington herceg és a porosz Blücher tábornagy vezetésével. Érdekes és a csata körülményei szempontjából is fontos megjegyezni, hogy a Waterloo kifejezés mocsaras területen nőtt erdőt jelent. A Somme-i csata néven ismert összecsapás egy, az előbbieknél hosszabb ütközet volt. 1916. július 1-je és november 18-a között vívták Észak-Franciaországban. Az I. világháború egyik legvéresebb csatájában a brit és francia szövetséges csapatok a Somme folyó völgyében 19 kilométer széles arcvonalon kísérelték meg áttörni a német vonalakat.
Keegan nemcsak jó hadtörténész, hanem jó irodalmár is. Olvasmányosan írja le mindhárom esemény minden fontos részletét: kik, miért és milyen körülmények között csaptak össze, mik voltak hadi és emberi szempontból a legfontosabb események, döntő megoldások, mi vezette sikerre a győzteseket. A közkatonák szemszögéből írja le a történteket, méghozzá eléggé naturalisztikus stílusban.
Mindenesetre tény, hogy olyan volt a közkatonák élete (és halála), ahogy azt Keegan ecseteli. Nem szépítve, hanem ahogy történt vagy a legvalószínűbb módon történt. Szemléletesen ábrázolja a csata hevét, leírja a zajokat, hangulatokat, környezetet – amennyire ez szavakkal lehetséges. Azt is láttatja, hogy a katonák nem hősök, hanem hús-vér emberek, a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt.
A lényeg azonban nem a borzalmakon van, hanem történelemről és hadtörténetről – alulnézetben. A szerző bemutatja és értékeli a csata helyszínének topográfiai és egyéb körülményeit – lásd Waterloo –, milyen volt az egyes seregek összeállítása (a gyalogság felszereltsége, a lovasság, tüzérség ereje, élelmezési, egészségügyi feltételei, mit tehettek és mit nem a katonák stb.
De vajon hogyan lehetett rávenni az embereket a háborúskodásra, hogyan viselték a megpróbáltatásokat? Keegan ilyen szemszögből is vizsgálja a témát, s az ő révén betekintést nyerünk az adott kor közkatonájának lelki világába. Érdemes (lenne) összehasonlítani egy mai elemzéssel, amely azért is érdekes, mert a szerző a könyv végén leírja, milyennek gondolja a jövő háborúját. A csata arca ugyanis 1976-ban jelent meg először, tehát majd’ 50 évvel ezelőtt.
(A csata arca. 2013. Akadémiai Kiadó, Hadiakadémia sorozata, 420 oldal, 3990 forint)
TRUPKA ZOLTÁN
2014/11
