Régóta ismert, hogy az emberek hajlamosak olyan párt választani, aki egy kicsit hasonlít ellenkező nemű szülőjükre. Ám nem csupán a külső jegyek számítanak, egy kutatás például kimutatta, hogy ha valakinek idősek a szülei, annak az idősebb külsejű partnerek jobban tetszenek. Ezt a lélektanban szexuális imprintingnek szokták nevezni; sok emberbe mintha alapsémaként bevésődne ellenkező nemű szülőjének képe, és párválasztáskor öntudatlanul is ezt az „ideált” keresi.
A jelenség fejlődéslélektanáról azonban még nagyon keveset tudunk, így eddig azt sem vizsgálták, mely életkortól részesítjük előnyben a szüleinkre némileg hasonlító idegeneket. Igaz ugyan, hogy a jelenség a párválasztással kapcsolatban észlelhető a legkönnyebben, de a bevésődés minden bizonnyal sokkal korábbi eredetű, hiszen hét hónapos kor után a csecsemők már remekül meg tudják különböztetni szüleiket az idegenektől.
Kocsor Ferenc, Gyuris Petra és Bereczkei Tamás, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Intézetének munkatársai érdekes kísérletet végeztek, hogy többet megtudjanak arról, mikortól kezdjük el szüleinket keresni másokban. A kísérletbe – melyről a Journal of Evolutionary Psychology című folyóiratban számoltak be – nyolcvanhét, 3 és 6 év közötti kisgyermeket vontak be. Minden gyereknek elmondtak egy kis mesét: a papamadár, a mamamadár és a fióka ül a fészekben a fán. Egyszer csak jön egy nagy szélroham és a fészek leesik a földre. A két szülő felrepül egy-egy fára, a fióka pedig, amely már tud egy kicsit repülni, ott ül a földön. A kutatók azt kérdezték a gyerekektől, szerintük hogyan végződik a történet? Ha a gyerek azt mondta, hogy a fióka odarepül valamelyik szülőjéhez, akkor ezt a kutatók a szülőkhöz való erős kötődés jeleként értelmezték. Ha a gyerekek bármilyen más módon fejezték be a történetet, akkor az gyengébb kötődésre utalt. (Mellesleg csak 36 gyerek mondta, hogy a fióka odarepül valamelyik szülőjéhez, 51-en másképp fejezték be a történetet.)
A kutatók két különleges fényképet is mutattak a gyerekeknek; a két kép ugyanannak a gyermekarcnak két változata volt. A fotókon látható gyermek azonos nemű és hasonló korú volt, mint az az óvodás, akinek a képpárt bemutatták. A különlegesség az volt, hogy az egyik kép egy kicsit a gyermek apjának vonásait idézte. A kutatók ugyanis korábban lefényképezték a kísérletben részt vevő gyerekek szüleit, rögzítették arcuk jellegzetességeit, és ezeknek megfelelően, számítógépes technikával módosították a gyermekfotókat. A kép párját egy idegen férfi arcvonásainak megfelelően módosították. A kicsiknek arra kellett válaszolniuk, hogy ha a képeken látható gyerekek megjelennének az óvodában, melyikükkel játszanának szívesebben? Ugyanezt a próbát egy másik képpárral is elvégezték, ahol az egyik fotó a gyermek anyjának vonásait idézte, a másik pedig egy ismeretlen személyre hasonlított.
Az eredmények azt mutatták, hogy azok a gyerekek, akik szorosabban kötődtek a szüleikhez, előnyben részesítették az apjukra emlékeztető fotókat, a gyengébb kötődésűek viszont inkább az idegenekre hasonlító gyerekekkel játszottak volna. Ez arra utal, hogy a barátválasztást már óvodáskorban is befolyásolja a szülőkhöz való hasonlóság, de nem feltétlenül pozitív irányban. Úgy tűnik, a gyerekek csak akkor keresik a szüleikre emlékeztető idegenek társaságát, ha apjukkal és anyjukkal való kapcsolatuk az átlagosnál szorosabb.
MANNHARDT ANDRÁS
2014/14
