Köztudott, hogy környezetünk hatással van lelkiállapotunkra, és ha erről esik szó, alighanem mindenkinek először a zsúfolt városi környezet és a szabad természet ellentéte jut az eszébe. Ez nem is csoda, hiszen valószínűleg mindannyian saját tapasztalatból tudjuk, hogy a természetben az ember általában életerősebbnek érzi magát, mint a szobában.
Lélektani kutatások azt is kimutatták, hogy már a természetet ábrázoló képek látványa is csökkenti a stresszt, és javíthatja a teljesítményt – szemben az olyan fényképekkel, amelyeken városi helyszínek láthatók. Különös, hogy a környezet hatását vizsgáló lélektani kutatások alig léptek tovább annak a kettősségnek a vizsgálatánál, amelyet a zöldellő természet és a város kőrengetegének ellentéte jelent. Keveset tudunk arról, hogy a különféle természeti tájak milyen hatással vannak ránk.
Erről a még viszonylag ismeretlen területről kívánt többet megtudni Idit Shalev, az izraeli Ben-Gurion Egyetem kutatója azzal a kísérlettel, amelyet mintegy kétszáz résztvevő bevonásával végzett. Shalev a kísérlet elején mindenkit arra kért, nevezze meg egy rossz szokását, amellyel szeretne szakítani. (A résztvevők rossz szokásként többek között a halogatást, a túlzott mértékű evést, a dohányzást, a körömrágást és az ivást említették meg.) A kutatónő ezután a résztvevőket három csoportba sorolta, és mindenkinek bemutott egy tájképet, pontosabban egy kép három változatát, amelyeket számítógépes grafikával állítottak elő. Az egyik csoport egy növényzettel borított dombot látott, az előtérben egy tiszta vizű tóval. A másik csoport ugyanezt a dombot látta, csakhogy az előtérben nem tó volt, hanem egy sivatagosra kiszáradt meder. A harmadik csoportnak bemutatott képen csak a domb szerepelt, az előtér – a tavat vagy száraz medret ábrázoló rész – teljesen hiányzott. Shalev azt kérte a résztvevőktől, hogy alaposan nézzék meg a kép minden részletét, és képzeljék bele magukat a tájba. Majd a résztvevőknek egy 0-tól 100 százalékig terjedő skálán meg kellett becsülniük, mennyire tartják valószínűnek, hogy sikerül megszabadulniuk az általuk korábban megnevezett rossz szokásuktól.
Azok, akik a vízzel teli tavat, illetve csak a dombot látták, nagyon hasonló becslést adtak, mintegy 59%-ra taksálták az eredményes leszokás esélyét. Azok viszont, akik a kiszáradt tómeder mellé képzelték oda magukat, ennél sokkal borúlátóbbnak bizonyultak: a siker valószínűségét mindössze 48%-ra tartották.
Shalev arra is kíváncsi volt, hogy kísérletének alanyai mennyi életerőt éreznek magukban, amikor odaképzelik magukat a képen látható tájba. Ezt úgy vizsgálta, hogy a résztvevőket megkérte, pontozással határozzák meg, mennyire tartják önmagukra érvényesnek az efféle állításokat: „Életerősnek és elevennek érzem magam”, „Nem érzek magamban túl sok energiát”, „Élénknek és ébernek érzem magam”. Kiderült, hogy a kiszáradt tómeder látványakor a válaszadók lényegesen kevesebb tetterőt, energiát éreztek magukban, mint azok, akik a másik két kép valamelyikét látták. Ebből az a következtetés adódik, hogy bizonyos értelemben azonosulunk a környezetünkkel: ha úgy látjuk, erőforrásai kimerültek, akkor önkéntelenül is úgy érezzük, ránk ugyanez érvényes. Akiben pedig nincs elég energia, az kisebb késztetést érez, hogy belevágjon valami olyan dologba, ami nagy erőfeszítést, kitartást igényel, mert azt gondolja, úgysem járna sikerrel. Azonban ezt a jelenséget is érdemes a jó oldaláról szemlélni: lehetséges, hogy a zöldellő, egészséges, életteli természet látványával könnyen meg tudjuk növelni tetterőnket.
MANNHARDT ANDRÁS
2016/26
