Lélektani értelemben a világ igazságosságába vetett hit annak a vélekedésnek az elfogadását jelenti, mely szerint az ember az életben általában megkapja, amit megérdemel – legyen az jutalom vagy büntetés –, illetve ami történik vele, azt meg is érdemelte. Amint arról az évek során már szó esett ebben a rovatban, az emberek különböznek a tekintetben, hogy mennyire hisznek a világ igazságosságában. Mert valamilyen mértékben mindenki hisz benne! Lehet ugyan, hogy a „mindenki azt kapja, amit megérdemel” törvénye kissé naivan és meseszerűen hangzik, mégis nagyon fontos hitet tükröz: azt, hogy a világ történéseiben van logika. Ezt valamilyen mértékben mindenki elfogadja, az egyének között csak abban van eltérés, hogy ki mennyire látja szorosnak az összefüggést a tettek és a következmények között.
Ez a világszemlélet nem pusztán elvont, filozófiai kérdés, hanem hatással van az egyszerű mindennapi cselekedetekre is. Érdekes például a világ igazságosságába vetett hit és a segítőkészség, jótékonyság viszonya. Megfigyelték, hogy azok, akik elsőként siettek a közlekedési balesetek vétlen áldozatainak segítségére, olyan emberek, akik az átlagosnál erősebben hittek a világ igazságosságában. Az ő esetükben a fokozott segítő szándék jól magyarázható: ha valaki, aki erősen hisz a világ igazságosságában, azzal szembesül, hogy egy ember ártatlanul szenved, akkor igyekszik „helyrehozni” a történteket, megpróbálja megváltoztatni a nyilvánvalóan igazságtalan helyzetet, hogy ne kelljen feladnia hitét a világ igazságosságában. Másfelől ez a világszemlélet a segítőkészség ellen is hathat, hiszen ha az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, akkor a szegények, a hajléktalanok és a munkanélküliek minden bizonnyal rászolgáltak a sorsukra. És valóban, megfigyelhető, hogy akik fokozottan hisznek a világ igazságosságában, negatívabb véleménnyel vannak az elesettekről.
Laurent Begue francia pszichológus egy gyakorlatias kísérlettel vizsgálta a világ igazságosságába vetett hit és a jótékonyságra való hajlam összefüggését. Párizs körzetében, valamint Észak-Franciaországban összesen 805, 18 és 78 év közötti járókelőt invitált meg egy, a közelben parkoló teherautóba, hogy ott laptopon kitöltessen velük néhány kérdőívet. Ezek közül az egyik a világ igazságosságába vetett hitet mérte; a résztvevőknek meg kellett jelölniük, mennyire értenek egyet például a következő állításokkal: „Úgy érzem, a világ igazságosan bánik velem”, „Úgy érzem, azt kapom, amit megérdemlek”, „Úgy érzem, az erőfeszítéseimet értékelik és jutalmazzák”. A kérdőívek kitöltéséért a résztvevők 8 euró fizetséget kaptak. A „csel” az volt, hogy Begue a kocsiban elhelyezett egy gyűjtőurnát, amelybe a résztvevők, ha akarták, bedobhatták a frissen megkeresett pénz tetszőleges részét, az agresszió áldozatainak javára. A kutató természetesen megfigyelte, ki mennyit adakozik. A résztvevők 65,4%-a dobott be pénzt az urnába, az átlagos adományösszeg 3,09 euró volt. Megjegyzendő, hogy a nők sokkal jószívűbbek voltak, átlagosan majdnem egy euróval többet adakoztak, mint a férfiak. A kísérlet legfontosabb eredménye azonban az volt, hogy az adakozási kedv pozitívan összefüggött a világ igazságosságába vetett hittel. Vagyis ebben az esetben nem az a gondolat érvényesült, hogy „aki bajban van, az bizonyára meg is érdemli, nem kell segíteni rajta”, hanem épp ellenkezőleg: az igazságos világ hite a rendellenességek kijavítására ösztökélt.
MANNHARDT ANDRÁS
2014/32
