Először landol ember alkotta eszköz egy üstökös magján, és már kijelölték a megfelelőnek tűnő terepet is a Rosetta-szonda leszállóegysége, a Philae számára. A magyar űrkutatók is izgatottan figyelik az eseményeket, hiszen több műszert készítettek mindkét eszközre. Köztük Apáthy István, az MTA Energiatudományi Kutatóközpont munkatársa is, aki „járt” már üstökösnél. A 80-as években részt vett a VEGA-programban, melynek fő célja a Halley-üstökös megközelítése volt. Az üstökösszondáknál szerzett tapasztalatairól kérdeztük.
– Hogyan lett Önből űrkutató és mérnök?
– Mindig érdekeltek a gépek, a technika, édesapámtól örökölhettem ezt a tulajdonságot, aki szintén mérnök volt. Az űrkutatás iránti érdeklődés pedig egy kicsit kapcsolódik az Élet és Tudományhoz. Egy ismerőstől kaptam meg gyerekként Az űrhajózás című könyvet, ami a lap kiadványaként jelent meg nem sokkal az első szputnyik felbocsájtása előtt. Már előtte is sokat olvastam Vernét, egyik nagy kedvencem az Utazás a Holdba volt. Nem volt kérdés, hogy mivel fogok foglalkozni. A Műegyetemen villamosmérnöknek tanultam, és amint lehetett, jelentkeztem a Ferencz Csaba által vezetett Rakétatechnikai Tudományos Diákkörbe.
– Hogyan jutott el odáig, hogy műszert készítsen a VEGA-szondákra?
– Bizonyos értelemben véletlenek révén, de ezek valahogy mindig kapcsolódtak egymáshoz. Az 1970-ben a KFKI-ban (Központi Fizikai Kutató Intézet) létrehozott Űrelektronikai Csoport volt az első professzionális műszaki űrkutató hely Magyarországon. Nem sokkal előtte a KFKI-ban készítették az első magyar űreszközt, egy mikrometeorit-csapdát, amely még nem tartalmazott semmilyen aktív alkatrészt, elektronikát. Ezzel a programmal kapcsolódtunk be az Interkozmosz szervezet rakétás és műholdas kísérleteibe. A csapdakísérleteket követően szerettek volna olyan aktív mikrometeorit-detektort készíteni, mely repülés közben számlálja a részecske-becsapódásokat, energiájuk szerint osztályozza azokat, az információt telemetrián keresztül a Földre továbbítja. A véletlen az volt, hogy a feladatot felvállaló elektronikai osztály csoportvezetője ismerte Ferencz Csabát, és kérte a segítségét, Csaba pedig megkérdezett engem, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a programhoz. Így lettem egyik alapító tagja, később vezetője az Űrelektronikai Csoportnak. 1977-ig három mikrometeorit-detektorunk jutott a világűrbe, belekerültem a magyar és nemzetközi űrkutatók közösségébe.
1978-ban kapcsolatba kerültünk a moszkvai Űrkutatási Intézettel (IKI), azon belül a híres Gringauz-féle kutatócsoporttal, akiknek világszerte elismert nevük volt az űreszközökkel végzett plazmakutatásban. A szovjet Prognoz-7 műholdra készített nap-széldetektor adatainak feldolgozására néhány hónap alatt összehoztuk a szocialista tábor első mikroprocesszoros egységét. Innentől kezdve évtizedeken keresztül együtt dolgoztunk: ők készítették a plazmadetektorokat, mi pedig az elektronikát hozzá. Így készült a VEGA-űrszondákra a Plazmag nevű, ionparamétereket mérő berendezés. Ennek a nagyon bonyolult tápegységét pedig a hajdani diákkörből „kinőtt” BME Űrkutató Csoport készítette.
– Mért volt fontos az önök berendezése?
– A Plazmag folyamatosan mérte a napszelet a Halley-üstököshöz vezető közel másfél éves út során, majd az üstökös-ionokat is, amikor a szondák az üstökös mellett elrepültek. Alapvető kérdés volt, hogy az üstökös közelében mikor tűnik el a napszél, és jelennek meg az üstökösből kiszabaduló ionok. A találkozáskor a számítógéppel látványosan megjelenített adatokat élőben lehetett nézni az IKI-ben egy hatalmas előadóteremben, mint egy helyszíni közvetítést. Szinte érezni lehetett, mennyi ion jön, milyen az energiaeloszlásuk, és ezek az értékek a projektor vásznán folyamatosan változtak. Amikor a napszél-ionok fokozatosan eltűntek és megjelentek az üstökös-ionok, a sok meghívott világhírű tudós vastapsban tört ki. Életem egyik legnagyszerűbb, legmeghatóbb pillanata volt.
– A VEGA-programban mikor tették az első lépéseket?
– Valamikor 1980 körül. Volt három évünk, ami egy ekkora programnál nagyon rövid idő. A Plazmag nagyon korszerű műszernek számított, talán a legjobb szerkezet volt, amit egész pályafutásom alatt csináltunk. Nagy megbízhatóságú, hibatűrő mérőberendezés, magától detektálta, ha valami elromlott, és átkapcsolt a tartalék részegységre. Apait-anyait beleadtunk úgy, ahogy az űrbe küldött eszközöket mindig is csinálni kéne. Az eredményeinket a Nature-ben publikálhattuk.
– Az Ön számára a VEGA-knak mennyire volt folytatása a Rosetta?
– A VEGA-k még Interkozmosz-együttműködésben készültek, de már voltak rajtuk nyugati eszközök. A Plazmagban is használtunk kis részegységeket a lindaui Max Planck Institut für Aeromie-ból (MPAE), és „integráltunk” bele egy kis holland műszert is, ami névleg magyar volt ugyan, de mindenki tudta, honnan származik. Ezeket az akciókat Gringauz professzor szervezte. Nagyon jó viszonya volt az ottani igazgatóval, Helmut Rosenbauerrel, és segített abban, hogy több évre meghívjanak Max Planck-ösztöndíjasnak. Amikor 1985-ben kimentem, a két VEGA-szonda már úton volt. Lindauban akkor már a Marshoz küldendő szovjet Fobosz-szondákra szánt műszereket fejlesztettük. Onnan jártam ki Moszkvába, később Bajkonurba a Fobosz-előkészítésekre is. Ekkor alakult ki az a széles nemzetközi együttműködő kör, mely plazmafizikai mérésekkel foglalkozott.
Végül is lindaui munkámnak és Rosenbauerrel, a Philae fejlesztésének egyik vezetőjével kialakult barátságunknak lett a következménye a Rosetta-programban való részvételünk. Az ő javaslatára pályáztunk – már Magyarországról, az AEKI-ből – a leszállóegységre készítendő két műszerrel: egy plazma- és egy pordetektorral. A plazmadetektor egy fontos részegysége és a pordetektor egységeinek, szoftverjének nagy része itt készült. Utóbbi fejlesztője Péter Attila, azóta nyugdíjba vonult kiváló mérnökkollégám volt.
– Mennyire tudták felhasználni a VEGA-nál szerzett tapasztalatokat a Rosetta-programban?
– A pordetektornál már alapvetően új volt a technológia. Eltelt több mint tíz év, olyan áramköri elemek kerültek bele, amik a VEGA idején még nem is léteztek. A plazmadetektor némiképp hasonlít a VEGA-nál építettekre, de már tartalmazza azokat a megoldásokat, melyeket a Fobosz-programnál használtunk. Időközben kikristályosodott, hogyan lehet hasonló funkciójú egységeket még kisebb méretben, még megbízhatóbban készíteni. Az alapokat és a méréstechnikát a VEGA-nál sajátítottuk el, de sok tudást és sok más segítséget Lindauból hoztam.
– A Rosetta mikori technikát képvisel?
– Mai szemmel nézve talán régit; a fejlesztés 2001 körül zárult le, de tulajdonképpen nagy műszaki ugrás nem történt azóta. Maga a mérési elv és a részecskeérzékelés technikája, melyet a Rosetta-műszerekben használunk, már a VEGA előtti korszakban is ugyanaz volt. A detektorokat az IKI-beli Tolja Remizov fejlesztette, aki Lindauba vendégkutatóként volt meghíva. Vele előtte is együtt dolgoztunk. Ami fontos, hogy vittük és visszük tovább azt az általános mérnöki tapasztalatot, amit évtizedek alatt gyűjtöttünk, ami egy űreszköz építéséhez szükséges.
– Részt vettek a leszállóhely kiválasztásában is?
– A fényképek és mérési adatok alapján a leszállóegység kísérleteinek vezetői választották ki azt a helyet, ahol a Philae ? várhatóan november 12-én ? leszáll. A kiválasztásánál egyedüli magyarként én is ott lehettem és szavazhattam. Nyilván nem csak ezen múlott, de számunkra jónak tűnik a terep.
TRUPKA ZOLTÁN
2014/45
