Filmvígjátékokban gyakran látható, hogy valaki látványosan elájul, mert vért lát. A vér vagy a sérülés látványától való félelmet a legtöbbször komolytalan kényeskedésnek tekintik, és sokan talán nem is gondolják, hogy valódi lelki zavarról van szó.
Pedig a helyzet komoly: a felnőtt lakosságnak mintegy 3-4%-a tapasztalja meg élete során ezt a fóbiát. Az erős félelmet nemcsak a vér látványa váltja ki, hanem a tűszúrással járó orvosi beavatkozások, valamint a sebesülés látványa is, akár a beteg saját testéről, akár valaki máséról van szó. Ráadásul súlyos esetben a fóbiás reakció eszméletvesztéssel is járhat, ezért ez a pszichés zavar már csak azért is veszélyes, mert a beteg az ájulások során komoly sérüléseket szenvedhet. Ám ennél még nagyobb veszélyt jelent, hogy a félelem miatt a fóbiás beteg kerüli a vérvétellel járó orvosi vizsgálatokat, illetve igykszik megúszni az injekciót, műtétet igénylő kezeléseket, és ezzel kockáztatja saját egészségét. Fontos az is, hogy a fóbiás beteg szükség esetén nem tud segíteni másoknak, akik sérülést szenvedtek, sőt vért adni is képtelen, még ha egyébként szívesen segítené is ilyen módon a rászorulókat.
Ritkaság, hogy egy pszichológiai tanulmány egyik szerzője és a tanulmány alanya egy és ugyanaz a személy legyen, a Health Psychology & Behavioural Medicine egyik 2014-es számában azonban mégis ez a helyzet állt elő: Michelle R. Pitkin és John M. Malouff arról közölt esettanulmányt, hogy Pitkin hogyan szabadult meg – nagyrészt önerőből – tűfóbiájától. Michelle Pitkin, aki pszichológushallgató, 15 éves kora óta olyan erős vér- és tűfóbiától szenvedett, hogy elájult vagy az ájulás környékezte, ha vérvételre kellett mennie, illetve véletlenül megvágta a kezét. Ebből az állapotból 35 éves korára annyira elege lett, hogy elhatározta, leküzdi fóbiáját és önkéntes véradó lesz. A három hónapig tartó kúra alatt főként két egyszerű módszert alkalmazott. Az egyik egy izomfeszítési gyakorlat volt, melynek során végtagjainak és törzsének izmait 15-20 másodpercig megfeszítette, majd 20-30 másodpercig ellazította, és ezt ötször megismételte. Az izomfeszítés azért lényeges, mert némileg megemeli a vérnyomást, és ezáltal segít megelőzni az ájulást, amit a vérnyomás lezuhanása idéz elő. Az izomfeszítési gyakorlatsort Pitkin naponta három-öt alkalommal végezte el. Egyhetes gyakorlás után elkezdett ismerkedni a véradással kapcsolatos dolgokkal, amelyektől addig kifejezetten rettegett. Fokozatosan haladt: először csak olvasott a véradás folyamatáról, később beszélgetett véradókkal és elment egy véradóhelyre, ahol önkéntes munkát is vállalt néhány alkalommal, majd végignézett egy teljes véradást. Amikor úgy érezte, egy-egy helyzet már nem vált ki belőle akkora félelmet, mint a kezdetekkor, a következő fokozatra lépett. Minden továbblépéskor megjutalmazta magát, például vett magának egy CD-t. Közben rendszeresen alkalmazta az izomfeszítéses technikát is. Három hónap után úgy érezte, készen áll arra, hogy ő maga is vért adjon, amit sikeresen meg is tett, sőt a következő hónapok során többször meg is ismételt.
Pitkin és Malouff arra hívja fel a figyelmet, hogy ez a siker sokak számára reményt nyújthat, hiszen nem mindenkinek van kedve vegy pénze arra, hogy pszichológushoz járjon a tűfóbia leküzdése érdekében. Pitkin példája azt jelzi, hogy a súlyos tűfóbia – legalábbis bizonyos esetekben – egyszerű gyakorlatokkal és egy jó nagy adag elszántsággal szinte önerőből is legyőzhető.
MANNHARDT ANDRÁS
2015/4
