Egy ember személyiségét általában azzal szokták jellemezni, hogy milyen az illető maga. Például milyen érzelmeket mutat viszonylag állandó jelleggel: vidám, szomorú, feszült, szorongó embernek ismerjük? A korszerű lélektani felfogás szerint azonban a helyzet nem ilyen egyszerű, a személyiség nem írható le csupán magának a személynek a vizsgálatával. Társas lények vagyunk, ezért tulajdonságaink igazán csak a más személyekkel való kölcsönhatásban nyilvánulnak meg. Nemcsak az jellemző egy emberre, hogy milyen érzelmek uralják őt magát, hanem az is, hogy mások milyen érzelmeket élnek át, amikor vele vannak. Ha az egyénnek vannak nagyjából állandó, jellemző érzelmi állapotai, akkor feltételezhető, épp ilyen állandó az is, hogy milyen érzelmeket vált ki más emberekből. Vagyis mindenkinek van egy egyéni „érzelmi lábnyoma”, mely voltaképp nem más, mint a személyes környezetre gyakorolt jellegzetes érzelmi hatás. A lélektanban kezdik ezt a tulajdonságot – melyet szakkifejezéssel érzelmi jelenlétnek neveznek – az egyénre jellemző személyiségvonásnak tekinteni.
Az érzelmi jelenlétet elméleti szinten már évekkel ezelőtt leírták, ám a gyakorlatban még nagyon keveset vizsgálták. Ezen a téren kívánt új ismereteket szerezni három, az Egyesült Királyságban dolgozó kutató, Raul Berrios, Peter Totterdell és Karen Niven. Az European Journal of Personality című folyóiratban ismertetett kísérletükkel több céljuk is volt. Először is az, hogy igazolják, az érzelmi jelenlét valóban létező, kimutatható jelenség. Másrészt megpróbálták kideríteni, hogy az érzelmi jelenlét milyensége (inkább pozitív vagy inkább negatív jellege) mely más személyiségvonásokkal mutat összefüggést. Mindemellett azt is vizsgálták, hogy egy ember érzelmi jelenlétének milyensége hogyan befolyásolja szerelmi kapcsolatainak kialakulását.
A kísérletben 40 egyetemista vett részt, nők és férfiak fele-fele arányban. A diákokat három csoportba osztották, majd minden társaságnak szerveztek egy villámrandit. Ez abból állt, hogy a fiúkat és a lányokat leültették egymással szemben egy hosszú asztal mellé az egyetem kávézójában, és a szemben ülők 4 percig beszélgethettek egymással. Ezután helycsere következett, mindenki új partnert kapott, és ez így folytatódott, míg mindenki nem beszélgetett mindenkivel. A résztvevőknek az egyes beszélgetések után ki kellett tölteniük egy kérdőívet, mely azt firtatta, hogy a válaszadóban milyen érzéseket keltett az a személy, akivel az imént beszélt (a diákok például ilyen megállapítások közül választhattak: fellelkesültem, boldog voltam, unatkoztam, feszült lettem, ellazultam, nyugodt voltam). A résztvevőknek azt is be kellett jelölniük, hogy a jövőben szeretnének-e még találkozni az iménti partnerükkel.
Az eredmények egyrészt azt mutatták, hogy valóban létezik érzelmi jelenlét, vagyis egy-egy ember hasonló érzelmeket váltott ki a különböző partnereiből. Nem meglepő, hogy a pozitívabb érzelmi jelenléttel bíró emberek több igen szavazatot kaptak, vagyis többen érezték úgy, hogy el tudnák képzelni őket társként. Az is kiderült, hogy azoknak van pozitív érzelmi jelenlétük, akik megértik mások érzelmi állapotát, és hajlandók, képesek kifejezni a saját érzelmeiket. Érdekes, hogy nem feltétlenül azoknak van a legpozitívabb érzelmi jelenlétük, akik magukban a legpozitívabb érzelmeket élik át! Vagyis az, hogy milyen érzelmek uralják a lelkünket, és milyen érzelmeket váltunk ki másokból, nem szükségszerűen esik egybe, de mindkettő jellemző vonása személyiségünknek.
Mannhardt András
2016/2
