„Abban a pillanatban, amikor felcsendült a Marseillaise, és a tömeg éltetni kezdte Carnot-t, megértettem, hogy eljött az idő a cselekvésre. Az elnök kocsija befordult a sarkon, én pedig kihúztam a tőrt a hüvelyéből, és vártam a megfelelő pillanatot…”. (Részlet Sante Geronimo Caserio vallomásából.)

Marie François Sadi Carnot 1837-ben híres francia politikuscsaládban látta meg a napvilágot. Nagyapja, Lazare Carnot, a francia forradalom hőseként egyike volt azoknak, akik megszavazták XVI. Lajos kivégzését, míg nagybátyja a fizikatudomány területén szerzett világhírnevet magának.

Éljen az anarchia!

Marie François is mérnöki tanulmányokat folytatott, és a családi hagyományokat követve az állam szolgálatába állt. Normandiai biztosnak nevezték ki azzal a feladattal, hogy az 1871-es francia-porosz háború alatt szervezze meg az ottani ellenállást. Később beválasztották a képviselőházba, ahol a baloldali köztársaságpártiak soraiban foglalt helyet. 1885 áprilisában a képviselőház alelnöke lett, majd pénzügyminiszterré nevezték ki.

Jules Grévy köztársasági elnök 1887-ben belebukott egy politikai botrányba, ekkor Carnot-t választották meg a helyére. Elnökségének éveit a munkásság megmozdulásai, az 1889-es párizsi világkiállítás, valamint a Panama-csatorna építése körül kirobbant korrupciós botrány tarkították. Mindezek ellenére mindvégig megőrizte népszerűségét, bár a halálos fenyegetés mindvégig ott lebegett a feje felett.

Az első merényletkísérletre még 1890. július 14-én került sor egy párizsi csapatszemlén. Egy Jacob nevű vegyész, akinek találmányait nem szabadalmaztatták, bosszúból rálőtt az elnökre. Ám Carnot szerencséjére a fegyver csak vaktölténnyel volt megtöltve. Úgy látszik, a férfi csak magára akarta vonni a figyelmet.

A magányos merénylőnél sokkal nagyobb veszélyt jelentett az elnök számára az Európában akkoriban szárnyra kapó új politikai irányzat, az anarchizmus. Képviselői a társadalmi és gazdasági problémák megoldását az állami intézmények teljes lebontásában lát-ták, és a cél érdekében prominens politikusok meggyilkolásától sem riadtak vissza.

Amikor a leghírhedtebb francia anarchistát, Auguste Vaillant-t halálra ítélték, mert a párizsi parlament karzatáról csőbombát hajított a képviselők közé, csak Carnot-nak lett volna joga kegyelemben részesíteni őt. Néhány fenyegető figyelmeztetést kapott is, hogy kegyelmezzen az elítéltnek: „Egy napon merev teteme ott fekszik majd kiterítve valami bomba áldozataként”. Az elnök azonban hajthatatlan maradt, és nem volt hajlandó enyhíteni a büntetésen. Ettől kezdve vált Carnot az anarchisták célpontjává. Amikor Vaillant fejét bedugták a nyaktiló alá, így kiáltott fel: „Éljen az anarchia! Bosszuljátok meg a halálomat!”. Még aznap egy plakátot ragasztottak egy ház falára az elnöki palota közelében. Ez állt rajta: „Gyilkos Carnot. Megkaptad Vaillant fejét, mi is megszerezzük a tiédet!”.

Újságpapírba rejtett tőr

Sante Geronimo Caserio 1873-ban, egy kis észak-olasz faluban, szegény családban látta meg a napvilágot. Iskolába alig járt, 12 évesen pedig már péktanoncként dolgozott Milánóban. Itt ismerkedett meg az anarchista eszmékkel. Gyűlésekre járt, előadásokat hallgatott, politikai vitákban vett részt. 1892-ben 8 hónap börtönbüntetésre ítélték anarchista szervezkedés miatt.

Amikor be akarták hívni katonának, Svájcba, majd Franciaországba szökött. Lyontól nem messze, egy cette-i pékségben vállalt munkát, eszméiből azonban itt sem engedett. Vail-lant merénylete után egy anyjának írt levélben kijelentette: „Anarchista létemre fel kellene tartóztatnom az első burzsoát, hogy pénzét elvegyem. De megvallom, nem érzek rá erőt. Nem akarok senkinek ártani, de ha eljön az én napom, meglátjátok, több erőről teszek tanúbizonyságot, mint bajtársaim közül bárki”.

Amikor Caserio 1894 nyarán egy újságban azt olvasta, hogy Carnot elnök Lyon városát készül meglátogatni, úgy érezte, eljött az ő ideje. Most bosszút állhat Vaillant haláláért. Június 23-án felmondott a munkahelyén, majd a felvett béréből félretett 5 frankot, és vásárolt magának egy bőrtokos tőrt. A szépen megmunkált spanyol fegyver markolatába a „Toledo” és az „Emlék” szavak voltak belevésve. Piros-fekete színe az anarchizmust jelképezték. A boltos damaszkuszi acélként hirdette, valójában hamisítvány volt.

Másnap Caserio jegyet váltott a lyoni vonatra. Minthogy nem volt annyi pénze, amiből végcéljáig futotta volna, Vienne-nél leszállt, és egy borbélyüzletben levágatta a haját. Végül gyalog, szakadó esőben tette meg az út hátralevő részét. Már sötétedett, amikor megérkezett Lyonba.

Az első rikkancsnál, akivel szembe találkozott, vett egy helyi újságot, amiből megtudta az elnök részletes programját, sőt a tőrét is elrejthette benne.

A várost feldíszítették, és kivilágították Carnot fogadására, aki egy nagy ipari kiállítást nyitott meg a helyszínen. Szinte minden ablakból a tricolor lengedezett. A vacsora kissé elhúzódott a rengeteg pohárköszöntő miatt, ezért az elnök nyitott hintót rendelt a Palais de Commerce-hez, hogy minél előbb odaérjen a Nagy Színházba, a tiszteletére rendezett gálaestre. A hintóban az elnök balján Borius ezredes, velük szemben pedig Antoine Gailleton lyoni polgármester és a város katonai kormányzója, Félix Voisin tábornok foglalt helyet. A hátsó bakon két udvari inas állt, a kocsis pedig lóhátról hajtotta a fogatot, amelyet a Köztársasági Gárda négy vértes lovasa fogott közre.

Hatalmas tömeg szegélyezte az utcákat, amerre a menet elhaladt. Az emberek között ott rejtőzött Caserio is, aki egy, a támadásra alkalmasnak tűnő helyen telepedett le a járda szélén. Tőrét barna gyapjúkabátjának belső zsebébe rejtette, sapkáját mélyen a szemébe húzta.

A hintó csak lépésben tudott haladni, miközben a díszvendég cilinderével integetve üdvözölte a bámészkodókat. A kocsi 21.15-kor fordult a Cordeliers tér sarkáról a La République utcába, és elhaladt a tőzsde épülete mellett. Abban a pillanatban Caserio is felállt, és elindult felé. Közben kigombolta kabátját, hogy hozzáférjen a fegyveréhez. Senki nem próbálta útját állni, hiszen Carnot azt kérte, ne vonjanak rendőrkordont hintója és a nép közé.

A merénylő, bal kezében az újságpapírba csavart tőrt szorongatva, ugrott a kocsi hágcsójára, és megkapaszkodott az ajtóban. Mozdulata azt sejttette, hogy egy virágcsokrot akar átnyújtani Carnot-nak. Amikor azonban az elnök előre hajolt, hogy átvegye, Caserio bal kézzel torkon ragadta, majd a tőrt teljes erővel a mellkasába döfte. Egy darabka újság bele is szakadt a sebbe. „Viva la rivoluzione!” – kiáltotta olaszul, aztán leugrott, és megpróbált elillanni az esti szürkületben.

Carnot hátrahanyatlott az ülésen. „Megsebesültem” – suttogta elfúló hangon. Gailleton azonnal elsősegélyben részesítette. Eközben Borius ezredes a kocsiban felállva a merénylő felé mutatva azt kiabálta, fogják el. Az utat szegélyező emberek nagy része csak ekkor fogta fel, hogy mi is történt. Caserio könyökével akart utat törni magának, de egy Nicolas Pietri nevű csendőr elkapta a gallérját, a Köztársasági Gárda két tagja pedig földre teperte. Alig tudták kituszkolni a nyílt térre, hogy megmentsék a népharagtól, de még akkor is az anarchizmust éltette.

Bűnbakok az olaszok

Carnot, akit időközben a prefektúrán lévő szállására szállítottak, még lélegzett, de már alig pislákolt benne az élet. Mellkasa csupa vér volt. Orvosa, Dr. Poncet megállapította, hogy a markolatig beléje döfött tőr átszúrta a jobb tüdőt és átvágta a májat. Miután a sebet lejegelték, óvatosan kihúzta a tőrt. Az elnök rettenetes kínokat állt ki közben, és még a morfium sem enyhítette fájdalmát. Utolsó szavaival mégis megbocsátott merénylőjének, s örömét fejezte ki, hogy mindent megtettek érte. Miután feladták neki az utolsó kenetet, éjfél után 1 órával elhunyt. A boncolás során megállapították, hogy belső vérzés végzett vele. Nem sokkal a halála után özvegye kapott egy levelet az anarchisták nemrég kivégzett vezérének, Ravacholnak a fényképével, amelyen a „bosszú” szó állt.

Amikor híre ment, hogy Carnot-t egy olasz ölte meg, feldühödött tömeg dobálta be az idegenek boltjainak kirakatát. Sokat ki is fosztottak, majd felgyújtottak.

A nyomozás során kiderült, hogy Lyonban még a legelemibb biztonsági intézkedéseket sem hajtották végre a köztársasági elnök látogatásakor. Még, ha maga Carnot kérte is, hogy ne gátolják meg, hogy az emberek a közelébe férjenek, a rendért felelős személyeket aligha lehetett felmenteni a hanyagság vádja alól. Az elnök jóformán naponta kapott fenyegető leveleket. Mi több, a lyoni rendőrség ügynökei is jelentették a látogatás előtt, hogy tüntetések készülnek ellene.

Caserio a letartóztatása után nyugodtan viselkedett, de rengeteg cigarettát szívott. Hogy fiatalságát leplezze egy kis bajuszt növesztett a börtönben, és rendszeresen írt édesanyjának. Büszkén vállalta tettét. „Ha kaptam volna még 5 percet, megöltem volna egy másik elnököt is” – vallotta be egy újságírónak. A vizsgálóbírónak azt vallotta, hogy személyesen nem haragudott Carnot-ra, de zsarnoknak tartotta.

Barátai Olaszországból hoztak ügyvédet számára, de a vádlott elutasította ezt, mert a jogász epilepsziás apjától örökölt beszámíthatatlanságra hivatkozva akarta védeni. Egy barátja visszaemlékezett rá, hogy amikor egy szifiliszfertőzésből együtt lábadoztak, Caserio már akkor megemlítette, hogy végezni akar az elnökkel. Rövid tárgyalás után halálra ítélték, de ő nem könyörgött kegyelemért. Csupán annyit kért, hogy holttestét ne használják orvosi kísérletekre.

Augusztus 16-án, a kivégzés éjszakáján jégeső esett Lyonban. Caseriót hajnalban ébresztették a cellájában. Amikor megértette, hogy itt a vég, elsápadt és remegni kezdett, de a papot elutasította. Miközben kikísérték a térre, ahol a guillotine állt, csendesen sírdogált. Ám ahogy meglátta a közeli háztetőkön összegyűlt bámészkodókat, hirtelen megmakacsolta magát. Louis Deibler hóhér segédei alig tudták odarángatni a nyaktilóhoz. Az ítéletvégrehajtó felkötözte a deszkára, betolta a penge alá, majd a nyakára hajtotta a kalodát. Caserio kiáltani próbált, de csak alig hallhatóan tört elő belőle egy „Éljen az anarchia!” sikoltás. Aztán a penge lezuhant, és a feje a kosárba hullott.

HEGEDÜS PÉTER

2015/3