Egészen pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor a tudomány szerelmese lettem. Az emeletes ágyon üldögéltünk anyukámmal, Ő pedig a kezembe adott egy hatalmas Micimackó figurát, hogy tartsam a fejem fölé, az volt a Nap. Azután a kedvenc majom plüssömmel mutatta meg nekem, hogy hogyan keringenek a bolygók a Nap körül. Ezt követően nem volt megállás.

Már óvodás koromban enciklopédiákat kaptam a születésnapomra, igyekeztek mindent megmagyarázni, hiszen tele voltam miértekkel, később türelmesen hallgatták tőlem, hogy hogyan működik egy féregjárat, vagy miért szuper dolog a génmanipuláció. Hálás lehetek, hogy erre az útra vezettek engem, és a kíváncsiság lángját mindig életben tartották bennem.

De mi a helyzet azokkal, akiknek az életéből a kíváncsiság, ez a sok „miért” hiányzik? Sajnos a legtöbb embernek a fizikaóra legfeljebb egy lidércálom, és megpróbálják mihamarabb elfelejteni a rémisztő feleléseket, a kiskocsikat és a köpenyes tanárokat. Pedig a tudomány érdekes, csodás és va­rázslatos egy laikus számára is, amilyen én is vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a magyar nagy koponyák utánpótlása egy maroknyi kis csapat, akik már huszonévesen is hatalmas dolgokat vittek véghez. Közben mégis azt kívánják, bárcsak többen lennének. Mi lehetne az az eszköz, amivel az Y, Z, Alfa generációk érdeklődését fel lehetne kelteni a téma iránt? A televíziózás és rádiózás beköszöntével viszonylag hamar felismerték a tudósok, hogy a média nagyon jó eszköz lehet a tudás átadására. Gondoljunk csak Öveges Józsefre, mindenki Öveges professzorára, aki valami rendhagyót alkotott. Műsorában bonyolult fizikai összefüggéseket mutatott be úgy, hogy azt közel hozta az emberekhez. Néhány percre beköltözött a családok nappalijába és a hangsebességtől kezdve a rezonancián át megannyi tudományos tételt közölt érthetően, világosan – és ami a lényeg – szórakoztatóan. Ha azt mondom Heki, a rezonanciakutya, bizonyára sokakban kedves emlékeket idéz fel, de mi a helyzet a fiatalokkal? Mi a helyzet velünk? Övegesnek – erős túlzással – mondhatni, könnyű dolga volt. Az Apollo-program fénykorát élte, az űrkutatás, űrhajózás mindenki figyelmét felkeltette. Az emberek rajongtak és tudni akartak. Manapság egy űrhajó fellövése csak egy egyszerű rövidke hír az esti híradóban. Egyértelmű, hogy a régi módszerek elavultak. Én 2014-ben érettségiztem, mégis volt hogy az órán videókazettán néztünk ugráló, csíkos képsorokat. Ma már egy tízévesnek is tabletje, okos­telefonja van, és valószínű, hogy egy kedves öregúr egy régi fekete-fehér felvételen már nem lenne elég ahhoz, hogy felnézzen a képernyőről. Nem is fog. De miért is tenné?

A mai fiataloknak, vagyis nekünk, több kell, több inger, több hatás, több szín, izgalom. Tudják ezt Hollywoodban is, amikor piacra dobtak két különleges filmet, méghozzá egymást követő években. Az első ilyen 2014-ben az Interstellar, azaz magyar címén a Csillagok között, ezt követve a Mentőexpedíció érkezett meg a vásznakra. A filmek minden tekintetben megfeleltek az Y generáció – az én generációm – igényeinek. Fantáziát felülmúló jelenetek, szerelmi szál, feszültség, nem is kell ennél több. Mégis, a háttérben megbújik a különlegesség, ami valóban kiemeli ezeket a filmeket a többi sci-fi közül. Az Interstellar olyan újítást hozott a tudományos fantasztikus filmek világába, melynek kapcsán rengetegen kezdtek el valamilyen módon a tudománnyal foglalkozni. A forgatáson és az előkészületek során nemcsak operatőrök, színészek és a rendező voltak jelen, hanem, Kip Thorne, a napjainkban nagy elismertségnek örvendő fizikus is. Az ő szakterülete a gravitációs és az elméleti fizika, sok Stephen Hawking érdeklődésének középpontjában álló tétellel is foglalkozik. (Itt megjegyeznék még egy filmet, mely bár közvetetten, felhívta az emberek figyelmét a tudományra, és ez a Mindenség elmélete, mely Hawking életét dolgozza fel. ) A filmben az alapfeltevés kivételével, mi szerint a Föld lakhatatlanná vált az emberek számára, minden egyes jelenet konkrét és létező fizikai elméletet dolgoz fel. A film szereplői mindannyian már befutott világhírű színészek, mint például Matthew McConaughey, ez pedig az egyik legjobb fogás ahhoz, hogy minél több emberhez eljusson az üzenete.

Nemcsak a moziba látogatók számára jelentett élményt a képkockák sora, de a szakmabelieknek is áttörést hozott. Eddig soha nem látott módon ábrázolták például a már említett féregjáratot. Ilyen pontosan, 3D-ben még nem készült róla illusztráció. A történet szerint néhányan, a NASA maroknyi csapatából ezen keresztül jutnak el egy másik, ésszel felfoghatatlan távolságban lévő bolygóra, melyben az emberiség jövőjének reményét látják. Egyébként maga a feltevés helytálló, hiszen több ezer exobolygót ismerünk már, melyeknek kutatásában nem kevés magyar vonatkozás fellelhető. A Kepler misszióban magyar kutatók, például Dr. Szabó Róbert csillagász is részt vett. A féregjárat ábrázolása pedig – a tudományos pontosságán felül – fantasztikus. A jelenet tökéletesen tükrözi a fizika csodás valóságát. De nemcsak a féregjárat, azaz az Einstein-Rosen híd volt az, ami megfogta a fantáziánkat, hatott az érzelmeinkre, hanem megjelenik Einstein leghíresebb elmélete, a relativitáselmélet is. Az érzelmekre asszociálva a főhős lánya, – aki kezdetekben talán tíz év körüli lehet, – apja szemében percek alatt válik felnőtté. Persze itt nem csupán a közhelyről van szó, melyet nagyszüleink, szüleink olyan gyakran ismételgetnek: mintha csak tegnap születtél volna. Itt valóban megjelenik az idő relativitása, elhajlása. Míg az apa csupán néhány napot van távol, a Földön lánya leéli egész életét. Szinte lehetetlen a viszontlátásukat könnyek, vagy torokbéli gombóc nélkül végignézni. Mind­­annyiunk kérdése: hogyan lehetséges ez? És ez az, ami ebben a filmben csodálatos. Nem erőlteti , gyömöszöli az emberek fejébe a tudományt, inkább az érzelmekre hat és ott hagy egy kérdőjelet a gondolataink között. Nem kell tudósnak lenni, még csak enciklopédiákat sem kell bújni óvodás korunktól kezdve, hogy ez az otthagyott kérdőjel örökre ott motoszkáljon.

Tehát a kérdésre, hogyan kelthető fel a fiatalok érdeklődése a tudomány iránt, itt a válasz. A napjainkban megjelent új sci-fik és azok oktatásban való felhasználása jelenthetik a kulcsot. Hiszen így a tudománykommunikáció egészen különleges formájával találkozhatunk, melynek elengedhetetlen része a média. Azt gondolom, hogy jó szakemberekkel, jó kommunikációval rengeteg fiatalhoz eljuthat a tudomány. Ők pedig lehet, hogy tudósok, fizikusok, csillagászok lesznek, de már akkor is célhoz érünk, ha egyszerűen kicsit többen keresnek rá a Google-ban arra, hogy „fekete lyuk”. Hiszen nem feltétlenül kell a világon mindenkinek fizikusnak lennie, de a „miértekre” mindenkinek szüksége van.

KARDOS VIVIEN

2016/42