Az étkezés eredendően közösségszervező, társas esemény: az ember jobban szereti, ha nem magányosan, hanem másokkal együtt fogyaszthatja el az ételt. Ám nemcsak az étkezéseknek, hanem maguknak az ételeknek is van összetartó erejük! Léteznek nemzeti ételek, sőt egyes vidékekre jellemző fogások, melyeket a valamilyen szempontból egy csoportba tartozók ismernek és többnyire szeretnek, míg a „kívülállók” talán még a nevét sem hallották. A hasonló ételek fogyasztásának szimbolikus jelentőségét mutatja az is, hogy egyes vallások híveinek együvé tartozása abban is megnyilvánul, hogy bizonyos ételeket mindannyian elutasítanak.
A mindennapokban is magától értetődő az ételválasztás szerepe: ha azt látjuk, hogy valaki ugyanazt eszi, mint mi, feltételezhetjük, hogy hasonló az ízlésünk, és ez máris közös, sőt piros pont lehet, ha esetleg kapcsolatba lépünk egymással. Az azonos ételek fogyasztásának tehát nyilvánvalóan nagy a jelentősége. De vajon olyan „varázserő” ez, melynek hatása esetleg túlmutat a józan megfontolás határain is?
A közös ennivaló közelebb hozza az embereket akkor is, ha erre nincsen semmilyen észszerű ok? Nos, a Chicagói Egyetem két munkatársa, Kaitlin Woolley és Ayelet Fishbach kiterjedt kutatást végzett, hogy erre választ találjon. Egyik kísérletük 176 résztvevőjét párokba osztották be, mégpedig úgy, hogy az egymás mellé került emberek még véletlenül se ismerjék egymást. Minden párosnak azt mondták, hogy két, egymástól teljesen független vizsgálatban kell részt venniük. Az első feladat édességkóstolás volt – a résztvevők úgy tudták, piackutatás céljából. A pár két tagját leültették egy asztalhoz, melyen négy tálkában különféle édességek voltak, például zselés cukorka, mentolos-csokis tallér és ostyarúd. A résztvevők nem választhattak, hogy ezek közül melyiket szeretnék megkóstolni és minősíteni, a kísérletvezető jelölte ki, hogy kinek milyen édességet kell tesztelnie. Ez természetesen nem véletlenszerűen történt: az esetek felében a pár mindkét tagja ugyanazt az édességet kóstolta meg, a többi esetben pedig különbözőt.
A „tesztelés” után teljesen más feladat következett: egy úgynevezett bizalomjáték. Ennek során a pár egyik tagja kapott három dollárt, és szabadon dönthetett, ebből mennyit ad át „vagyonkezelésre” a másik játékosnak – de ha akarta, akár meg is tarthatta az egészet. A játékostársnak átadott összeget a kísérletvezetők megduplázták, viszont ekkor már a vagyonkezelő dönthette el, hogy a megnövelt összegből mennyit ad vissza az első játékosnak. Így a két ember közötti bizalom számszerűen mérhető volt, hiszen nyilvánvaló, hogy az első játékos annál több pénzt fog átadni a másiknak, minél inkább bízik benne, hogy az nem fog méltánytalanul nagy összeget zsebrevágni az ő kárára.
Nos, a közös ételfogyasztásnak csakugyan varázslatos hatása volt: azok a párok, melyeknek tagjai ugyanolyan édességet fogyasztottak, lényegesen nagyobb bizalommal voltak egymás iránt, mint azok, akik más-más nasit teszteltek. Ez annál is érdekesebb, mert a hasonló étel fogyasztása ez esetben semmit nem árult el a másikról, hiszen nem szabad választáson, hanem utasításon alapult. Úgy tűnik tehát, a közös ételfogyasztás olyan ősi lelki reflexet indít be bennünk, mely minden észszerű meggondolástól függetlenül felkelti az összetartozás érzését: akivel egy tálból cseresznyézünk, az mindenképpen egy kicsit a barátunkká válik.
MANNHARDT ANDRÁS
2017/8
