Természetesen nem a mostani, hanem a Krisztus születése előtti negyedik. Igaz, akkor nem volt két világháború az ezredvég előtt, ám a nagy változások, népmozgások megváltoztatták térségünk évezredes nyugalmát. Gondolatban visszautazunk a középső rézkor végére, amikor a Dunától nyugatra a Balaton-Lasinja kultúra emberei éldegéltek, keletre pedig a késői Bodrogkeresztúri kultúra előkelői hadonásztak hatalmas rézcsákányaikkal.
Mire észrevették magukat, jókora változások történtek. Úgy tűnik, nyugatról, talán a Dévényi kapun a nyugat-európai tűzdelt-szalagdíszes kultúra csoportjai szivárogtak be, keletről a kurgán-kultúra hordozóinak első hulláma érkezett, délről pedig kis-ázsiai betolakodók hozták koruk legfrissebb vívmányait.
A változás biztos jelei a sebtében elrejtett hatalmi jelvények, aranylemezek, amelyek évezredek múltán kerültek újra napvilágra. Egykori birtokosaik feltehetőleg elmenekültek vagy elestek, ezt már soha nem tudjuk meg. A nyugati és keleti jövevényekről a következő részben majd részletesebben szólok, most az egész medencét megszálló déli bevándorlókról írok.
Amikor még egyetemista voltam a múlt század közepén, nagy viták folytak területünk őskorának relatív időrendjéről. (Az abszolút időrend naptári éveket próbál meghatározni, a relatív pedig régészeti kultúrák egymáshoz való viszonyát.) Monográfiák születtek, majd egyik hétről a másikra elavultak, mi, egykori jámbor szemlélők kapkodtuk a fejünket, mígnem egyik különösen szerencsés, nagy tudású kollégánk, Kalicz Nándor jóvoltából minden a helyére került. Rábukkant ugyanis egy olyan lelőhelyre, ahol a három nagy rézkori kultúra: a Tiszapolgári, a Bodrogszerdahelyi és a Péceli kultúra települése egymás fölött őrződött meg. Az időrenddel tehát megbékültek a harcos felek. Hátra volt még az eredet kérdése. Professzorunk úgy vélte, tipológiai szemmel nézve helyi eredetű.
Ám a bomba robbant, amikor Kalicz Ózd mellett olyan sírokat talált, amelyek urnái, és kísérő edényei anatóliai párhuzamokat idéztek. Ezek a síredények inkább valamilyen halálmadárra emlékeztetnek, a hamvakat a képzelt madár tarkótájékán levő lyukon helyezhették bele, s a lélek ugyanezen a lyukon keresztül kelhetett útra és térhetett vissza az urnába, ha akart.
Különleges leletek Alsónémediből azok a szarvasmarha-csontvázak, melyek faránál emberpár csontjai feküdtek. Többen úgy véljük, a halottakat taligára fektették, és a vontató ökrökkel együtt hantolták el.
Megkímélem az olvasót a sokféle al-, fő- és mellékcsoport névözönétől, maradjunk annyiban, hogy a hivatalos nevén Baden-Péceli kultúra Kis-Ázsiából érkezett csoportjai a Kr. e. 4. évezred utolsó negyedében megszállták a Kárpát-medencét. Halottaikat kuporított helyzetben temették el, de az időszak vége felé áttértek a hamvasztásra. Sírjaik megjelölésére ritkán kősztéléket állítottak, akinek erre nem tellett, talán kopjafát állított.
Edényeik túlnyomó része eltér a korábban megismertektől, kétosztatú tálak, magasfülű mericék, hordócskák jellemzők. Ékszereik: réz karperecek, ritkán rézdiadém.
Európában az eddigi ismereteink alapján ők használtak először barmok vontatta négykerekű taligát. A Budakalászon lelt cserépmodellt neves régészünk, Soproni Sándor első örömében nevezte kocsinak, mely aztán rajta is ragadt. Ő is tudta, hogy a későközépkori kocsi más, mint a tömör kerekű taliga.
A kultúra korát Kr. e 3600 és Kr. e. 3000 közé feltételezik. Az őket követő új jövevények már a korai bronzkor hírnökei.
TROGMAYER OTTÓ
2014/40
