1916 egyik őszi napján a 37 éves politikus, Friedrich Adler feldúltan viharzott el az osztrák szociáldemokraták pártértekezletéről. Nehéz szívvel vette tudomásul, hogy a pártján belül teljesen magára maradt radikális pacifista elképzeléseivel. Még saját édesapja, a párt elnöke, Victor Adler sem állt ki mellette.

Friedrich 1879-ben született egy bécsi középosztálybeli zsidó polgárcsaládban. Már kamaszkorában élénk érdeklődést mutatott a közélet iránt, ám törékeny egészségügyi állapotára való tekintettel apja igyekezett távol tartani őt a politikától. A tanulásra koncentrált, és 1902-ben Zürichben matematikából és elméleti fizikából is doktori címet szerzett. Az egyetemi tanári állás azonban túl eseménytelennek bizonyult a számára, ezért 1911-ben visszaköltözött Bécsbe, és az osztrák szociáldemokraták színeiben politikai karrierbe kezdett.

Három évvel később egy szerb nacionalista csoport Szarajevóban merényletet követett el Ferenc Ferdinánd osztrák trónörökös ellen, amellyel ürügyet szolgáltattak arra, hogy a Monarchia hadat üzenjen Szerbiának. Adler hiába próbálta meggyőzni pártját, hogy ne támogassák a kormánynak ezt a lépését, az általános felháborodás közepette a közvélemény túlnyomó többsége a katonai retorzió mellett foglalt állást. Így volt ezzel maga a miniszterelnök, Karl von Stürgkh gróf is.

 

A hatalmas földbirtokokkal rendelkező arisztokrata családban született, ultrakonzervatív politikus 1891-ben lett a Birodalmi Tanács tagja. Ferenc József császár 1909-ben oktatási miniszterré, majd 1911-ben osztrák miniszterelnökké nevezte ki. Stürgkh komoly politikai csatározásokat követően 1914 márciusában felfüggesztette az osztrák Birodalmi Tanács működését, és attól kezdve szükségrendeletek segítségével kormányzott. Az I. világháborús katonai vereségek azonban egyre népszerűtlenebbé tették a lakosság körében, ezért 1916 őszén kénytelen volt betiltani mindenféle háborúellenes megmozdulást.

Friedrich Adler ezt követően minden hitét elveszítette abban, hogy a kormányzat önkényuralmának békés eszközökkel véget lehet vetni. Ezért sokkal radikálisabb tettel akarta felhívni a közvélemény figyelmét a tarthatatlan állapotokra. Úgy döntött, hogy saját kezűleg végez a miniszterelnökkel, aki számára a háború és az elnyomás politikáját testesítette meg, és aki szerinte inkább megérdemelte a halált, mint a szerencsétlen katonák a lövészárkokban.

Vadászlesen

1916. október 21-én Adler szokatlanul hűvös őszi napra ébredt. Szertartásosan megborotválkozott, majd a szekrényből kiválasztotta legelegánsabb öltönyét. Aztán zsebre dugta félautomata Browning pisztolyát, amelyet még 1915 áprilisában vásárolt Svájcban. Délelőtt besétált a párttitkárságra, hogy elrendezzen néhány fontos ügyet, és még édesanyját is felhívta, hogy aznap ne várják a szokásos szombati ebédre. Aztán felszállt egy villamosra, és egészen a Neuer Marktig utazott. Pontban fél kettőkor nyitott be a rendkívül előkelő Meissl und Schadn Szállodába. Nyugodt léptekkel ment fel a lépcsőn az első emeleten kialakított étterembe, majd leült egy félreeső asztalhoz, és ebédet rendelt magának. Sem külsejével, sem viselkedésével nem keltett feltűnést.

 

Annál inkább a nem sokkal később érkező háromfős társaság. A pincérek mélyen meghajoltak Karl von Stürgkh gróf és kísérete előtt, hiszen a miniszterelnök törzsvendégnek számított a szállodában. Barátait, Friedrich Toggenburg gróf tiroli helytartót és Aloys von Aerenthal bárót megszokott asztalához invitálta, amely az utolsó volt a Kärtner Strasséra nyíló ablakok mellett. Miután helyet foglaltak, a kormányfő elégedetten dőlt hátra a székében, és rágyújtott egy drága szivarra. Aztán intett a pincérnek, hogy már hozhatja is a szokásos feketét. A zamatos füstfelhőben aztán a nagypolitika szövevényes útvesztőiről beszélgettek.

Adler, az előkelő társaságtól három asztalnyira, feszülten figyelte minden mozdulatukat. A biztonság kedvéért még megkérdezte az egyik pincértől, hogy melyikük is a miniszterelnök, mire a felszolgáló készségesen, de diszkréten megmutatta neki. Ebédjét már elköltötte, csak a megfelelő pillanatra várt, hogy szörnyű tervét végrehajthassa. Ám mielőtt cselekedhetett volna, a szomszédos asztalnál hirtelen egy középkorú hölgy és a kísérője foglaltak helyet. Ezért Adler – attól való félelmében, hogy a miniszterelnöknek szánt golyó az ártatlan asszonyt találja el – egyelőre nyugton maradt. Szerencsére az idegenek csak néhány percet töltöttek az étteremben. Ekkor már Stürgkh-ék is szemmel láthatóan távozni készültek.

Lövések az étteremben

Adler felállt, rövidlátó szemeivel hunyorogva megkerült két üresen álló asztalt, s a gyanútlan társasághoz lépve, hirtelen előrántotta fegyverét. Egyenesen Stürgkh fejét vette célba, és anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, meghúzta a ravaszt. A közvetlen közelről leadott lövés azonban célt tévesztett, mire a miniszterelnök döbbenten fordult támadója felé. Ezt két újabb csattanás követte, és a merénylő ezúttal már nem hibázott. Áldozata a földre zuhant, arcát és ruháját elöntötte a vér.

Néhány pillanatig mindenki megkövülten ült az étteremben. Aztán Toggenburg fölugrott az asztaltól, és felemelte székét, hogy hozzávágja a merénylőhöz, aki időközben a kijárat felé szaladt. Gustav Fruhmann főpincér azonban elgáncsolta Adlert, és rávetette magát. A támadó jobb kezét, amellyel még mindig görcsösen markolta a fegyverét, erősen a földre szorította. Addigra már Aerenthal is odaért, és együttes erővel próbálták elvenni tőle a pisztolyt, amely a dulakodás közben elsült, és a combján megsebesítette a bárót. Ekkor végre elengedték Adlert, aki voltaképpen nem is akart megszökni. Felállt, és kissé ziláltan, de nyugodtan közölte a körülötte állókkal, hogy tudja mit tett, és vállalja érte a felelősséget.

 

Közben a személyzet kihívta a mentőket is, ám a miniszterelnökön már nem tudtak segíteni. Sérülései ugyanis olyan súlyosak voltak, hogy néhány perc alatt belehalt. Ideiglenesen egy fehér asztalterítővel borították le a holttestét. Később a boncolásnál derült ki, hogy az egyik golyó az orrtőnél hatolt be, és irányt változtatva távozott a testéből. A második viszont a homlokcsont közepén fúródott a fejbe, és megakadt a koponyában. Valószínűleg mindkét lövés egyenként is halálos lehetett.

Előzetesben

A rendőrkapitányságon még aznap éjjel megkezdték a merénylő kihallgatását, aki a vallomásában részletesen kifejtette, miért volt szükség erre a radikális cselekedetre. Legfőbb érve a sajtó- és a gyülekezési szabadság korlátozása, valamint a parlament működésének felfüggesztése volt. A vádlott azt is elárulta, hogy először Viktor von Hochenburger igazságügyi minisztert szemelte ki magának, majd Tisza István magyar miniszterelnököt. Ám előbbi esetben attól tartott, hogy nem lenne elég erős visszhangja a merényletnek, utóbbinál viszont azzal vádolhatták volna, hogy magyarellenes érzelmek vezérelték.

 

Adler összesen hét hónapot töltött előzetes letartóztatásban a bécsi törvényszéki épületben, meglehetősen kényelmes körülmények között. Semmiben nem szenvedett hiányt, és még azt is megengedték neki, hogy napilapokat olvasson és leveleket írjon. A legfontosabb kérdés az volt, hogy a vádlott beszámítható volt-e tette elkövetésekor. Az orvosszakértőnek azonban nem volt nehéz dolga, ugyanis Adler komoly ideológiai előadásra készült a bíróság előtt, és esze ágában sem állt, hogy őrültnek tettesse magát. Pedig nagyon is komoly volt a tét. A háborús helyzet miatt hasonló ügyekben vésztörvényszék ítélkezett az országban, amely gyorsított eljárásban, gyilkosság esetén általában halálbüntetést szabott ki az elkövetőre. Ő azonban meggyőződése tudatában bátran és elszántan vállalta, amit a sors kiró rá. Elvei védelmében kész volt akár az életét is feláldozni.

Addigra a háború megítélése száznyolcvan fokos fordulatot vett a közvéleményben. Az embereknek ugyanis elege lett már az évek óta tartó értelmetlen öldöklésből, ezért arra az Adlerre, aki erkölcsi kötelességnek tekintette, hogy megszabadítsa őket a zsarnoktól, valóságos hősként tekintettek.

Kegyelemből kényszermunka

A vádlottat a sajtó rendkívüli érdeklődése mellett, 1917. május 18-án állították vésztörvényszék elé. A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel, mert mindenki kíváncsi volt arra, hogy csapnak össze egymással az önkény és a demokrácia képviselői. Adler védője rögtön a tárgyalás elején kijelentette, hogy védencével együtt ezt a bíróságot nem tekintik illetékesnek az alkotmány felfüggesztése miatt. Ettől függetlenül készségesen válaszolt a feltett kérdésekre, tettét pedig politikai, tehát szükségszerű cselekedetnek minősítette. A főügyész ugyanakkor ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy valójában hidegvérű gyilkosság történt. A kétnapos tárgyalás végén a vádlott már a búcsúbeszédében is kifejtette, hogy nem számít kegyelemre, és a várakozásnak megfelelően a vésztörvényszék halálra is ítélte. A hazai és nemzetközi, egyre hangosabb tiltakozás hatására azonban I. Károly császár kegyelemben részesítette a vádlottat, akinek az ítéletét 18 év kényszermunkára változtatta.

Adlernek azonban végül nem kellett letöltenie a büntetését, ugyanis a háború elvesztése után az Osztrák-Magyar Monarchiát egyszerűen elsodorták a forradalmi események. 1918. november 11-én a császár lemondott, és Ausztriában is kikiáltották a köztársaságot. A politikai változásoknak köszönhetően a nem köztörvényes foglyok amnesztiában részesültek, és Adler is a szabadulók között volt. Valóságos népi hősként tekintettek rá, ezért az időközben hatalomra jutó kommunisták szívesen invitálták a soraikba. A volt rab egyike lett az osztrák Munkástanács vezetőinek, és az Osztrák Nemzeti Tanács is a tagjai közé választotta. Később azonban meghasonlott a szélsőbaloldali politikai elvekkel, és önként visszavonult.

Az 1920-as évek közepétől főleg a Szocialista Internacionáléban vállalt tevékeny szerepet, amelynek több mint másfél évtizedig volt a főtitkára. Az Anschluss után azonban politikai szerepvállalása veszélybe sodorta, és a második világháború kitörése után kénytelen volt az Egyesült Államokba emigrálni. 1946-ban Adler végleg felhagyott a politizálással, és attól kezdve már csak írói munkásságával foglalkozott. Áldozatát csaknem öt évtizeddel túlélve, 1960. január 2-án halt meg Zürichben, a társadalom megbecsült tagjaként.

HEGEDÜS PÉTER

2016/38