A spanyolországi francói diktatúra koporsójába egy több mint negyven évvel ezelőtti merénylet verhette be az első szöget. Luis Carrero Blanco, egy letűnt kor vaskalapos miniszterelnöke, soha nem egyezett volna bele a spanyol demokráciához vezető reformokba. Talán ezért kellett meghalnia.
A szemerkélő eső ellenére a közeledő karácsony ünnepi hangulata hatotta át 1973. december 20-án a madridi utcákat. Luis Carrero Blanco spanyol miniszterelnök, mint minden reggel, aznap is misét hallgatott a Szent Ferenc-székesegyházban. Az istentisztelet után hosszasan elmélkedett a kertben, majd türelmetlenkedő biztonsági emberei sürgetésére fél tíz előtt néhány perccel végre beszállt páncéllemezekkel borított fekete Dodge Dart típusú gépkocsijába. A kényelmes autóban a sofőrön kívül csak személyi testőre, Juan Antonio Bueno ült. A negyedik hely szeretett lányának volt fenntartva, aki azonban az elmúlt napokban megfázott, ezért otthon gyengélkedett. A kormányfő mégsem érezhette magát egyedül, hiszen két, rendőrökkel teli gépkocsi kísérte a kabinet ülésére. A katonás tengernagy a precizitás megszállottja volt. Minden alkalommal ugyanakkor ugyanazon az útvonalon indult munkahelyére. Ez végzetes hibának bizonyult.
Aki nem lép egyszerre…
A járművek egyenletes tempóban haladtak a megszokott utcákon, majd a jezsuiták kolostoránál befordultak a Claudio Coello utcába. A következő pillanatban fülsüketítő robbanás rázkódtatta meg a környéket. A közeli házak falai megrepedtek, félkilométeres körzetben betörtek az ablakok, törmelék, vakolat és sűrű füst borított el mindent. A hihetetlen erejű detonáció a kormányfő kéttonnás autóját 20 méter magasba röpítette, ahol átbukott a tetőpárkányon, majd az égő roncs a kolostor belső udvarának második emeleti erkélyén akadt fenn. Darabjai a közeli épületek tetején szóródtak szét. Az utca közepén 15 méter széles, és 3 méter mély kráter tátongott, melyet lassan megtöltött a szétört csővezetékből ömlő víz. A Dodge utasai szinte azonnal meghaltak. A kísérő autó a zárda falához csapódott, ám a benne ülő titkosrendőrök sértetlenül kászálódtak ki belőle.
A hivatalos tájékoztatás először gázszivárgást állapított meg a robbanás okaként. Ám néhány nappal később a baszk szeparatista terrorszervezet, az ETA álarcos terroristái titkos sajtótájékoztatót tartottak, amelyben magukra vállalták a merénylet elkövetését, amely a meglehetősen bizarr Ogre-hadművelet elnevezést kapta. A bejelentés szerint a kormányfőnek azért kellett meghalnia, mert kíméletlenül lépett fel a baszk néppel szemben.
A soknemzetiségű Spanyolországban a köztársaság kikiáltása után a baszkok – épp úgy, mint a katalánok – autonómiához jutottak. Ám ez az állapot nem tartott sokáig, hiszen az 1936–39-es spanyol polgárháború után a homogén nemzetállam megteremtéséért küzdő Franco-rezsim minden eszközzel megakadályozta a baszkok önállósági törekvéseit. Minden kultúrával – beleértve a nyelvhasználatot, táncot, éneket, nemzeti jelképeket – vagy politikával kapcsolatos megnyilvánulásra a legkegyetlenebb megtorlással válaszoltak. Erre reagálva jött létre a baszk szeparatizmust legfőbb célként kitűző politikai szervezet, az ETA (Euskadi Ta Askatasuna/Baszkföld és Szabadság), amely kezdetben csupán politikai eszközökkel küzdött, később azonban veszélyesen radikalizálódott. Rendőrgyilkosságoktól és bombamerényletektől sem riadtak vissza, amire még kegyetlenebb elnyomás volt a válasz. A spanyol miniszterelnök meggyilkolását azonban olyan merész tettnek gondolták, amellyel elképzelésük szerint végre kikényszeríthetnék a baszk állam függetlenségének kivívását.
Carrero Blanco 1904-ben született egy észak-spanyolországi halászfalucskában tradicionális katonacsaládban. A tengerészeti akadémia elvégzése után Spanyol-Marokkóban szolgált, majd 1935-től a tengerészeti akadémia parancsnoka lett. A polgárháborúban Franco bajtársaként tengeralattjáró-parancsnokként harcolt. Jutalmul a flotta vezérkarában a hadműveleti osztály vezetőjévé, egy évvel később, 1940-ben pedig „elnökségi államtitkárrá” nevezték ki.
TNT az úttest alatt
1967-ben Carrero Blancót a Caudillo alelnökké nevezte ki, és ezzel jelezte, hogy a tengernagyot tekinti utódának. Miután a diktátor súlyos betegsége miatt visszavonult a közélettől, 1973 júniusában a miniszterelnöki tisztséget is átvette tőle. Az idős tengernagy Franco leghívebb harcostársának számított, ezért minden nyilatkozatában megerősítette, hogy fenn akarja tartani a diktatúrát, és nem támogatja a liberális reformokat.
Az ETA álarcosai az 1973-as gyilkosság után megtartott titkos sajtótájékoztatójukon a jelenlévő újságírókkal ismertették a merénylet részleteit: néhány hónappal korábban két ifjú aktivista – akik kőfaragóknak adták ki magukat – műterem céljára kibérelt egy dohos, penészes pincelakást a Claudio Coello utca 104-ben. Éjjelenként aztán két csákánnyal és egy szeneslapáttal ástak alagutat az utca alá, ahol a kormányfő autója minden nap elhaladt. Az úttestet és a csatornát fagerendákkal dúcolták alá, nehogy beomoljon. A szüntelen kopácsolás a „kőfaragók” munkája miatt senkiben sem keltett gyanút. Amikor a házmesterné észrevette, hogy a huszonéves fiatalemberek egy tekercs színes szigetelésű huzalt hoztak haza, azzal magyarázták ki magukat, hogy ki kell cserélni a villanyvezetéket. Reggelente – elmondásuk szerint – „munkába” indultak. Valójában ilyenkor cipelték el bőrtáskákban a törmeléket távoli kapualjakba, majd egy társuknál kialudták magukat. A lakbért gondosan fizették, így senki sem zaklatta őket.
December 19-én éjjel három nagyméretű tankelhárító aknát helyeztek el az alagútban, amelyet távirányítással lehetett működésbe hozni. Egy-egy robbanószerkezet mintegy 50 kilogramm TNT-t tartalmazott. Az aláaknázott útburkolat felett, a kolostor falára vörös vonalat húztak, hogy a villanyszerelőnek álcázott terrorista éppen abban a pillanatban nyomja meg a detonátor gombját, amikor a Dodge orra egy vonalba ér vele.
A spanyol rendőrség rövid nyomozása fényt derített egyéb részletekre is. Eszerint José Ignacio Abaitúa Gómeza konstruktőr tervezte meg, és ásta ki az alagutat Pedro Ignacio Pérez Beotegui Wilson segítségével. A lakást Javier Maria Larreategui Cuadra bérelte ki, míg a távirányítású gyújtószerkezet összeállítása és működésbe hozása José Miguel Benarán feladata volt. Két további segítőtársuk José Antonio Urruticoechea Bengoechea és Juan Bautista Eizaguirre Santiesteban.
A sikeres nyomozás ellenére a tetteseket nem tudták kézre keríteni, ugyanis még a sajtótájékoztató napján mindannyian illegalitásba vonultak. Nem sokkal később politikai változások kezdődtek Spanyolországban, és a vádlottakat börtönbüntetés helyett kiutasították az országból, majd amnesztiát kaptak. Ebbe azonban sokan nem törődtek bele. Egy szélsőjobboldali félkatonai szervezet, a Battalón Vasco Espanol tagjai a „szemet szemért elv” alapján úgy döntöttek, hogy bosszút állnak a tengernagy haláláért. Ezért 1978. december 21-én – szinte napra pontosan a merénylet harmadik évfordulóján – egy bombát rejtettek José Miguel Benarán autója alá, a robbanásban a férfi azonnal meghalt.
Karácsonyi ajándék
Az ETA-nak ugyan minden oka megvolt, hogy eltávolítsa az útból a baszkok esküdt ellenségét, ám a közvélemény mégis némi hitetlenkedéssel fogadta a Blanco elleni merényletről szóló bejelentést, hiszen ez volt a terrorszervezet első komolyabb akciója Baszkföldön kívül. Az sem tűnt túlságosan valószínűnek, hogy „tejfölösszájú” kezdők Franco rettegett biztonsági szolgálatát ilyen könnyedén kijátszották. Egy spanyol napilap szerint a tettes nem is baszk volt, hanem egy Svédországban élő volt francia idegenlégiós.
Franco halála, és a diktatúra bukása után a spanyol titkosszolgálat egykori tisztje, Luis González-Mata törte meg a csendet. Szerinte az amerikai nagykövetség biztonsági tisztjei Carrero Blanco meggyilkolása előtt gyanúsan őgyelgő alakokra figyeltek fel a helyszínen. Titokban fényképfelvételeket készítettek róluk, s ezek átnézésekor kiderült, hogy mindennap ugyanazok az emberek várakoznak autóbuszra, de bármilyen jelzésű jármű lassít is le a megállóban, egyikre sem szállnak fel. Egy ideig várakoznak, majd bemennek a jezsuiták templomába. Pontban akkor, amikor a miniszterelnök autója is odaér. Közvetlenül utánuk egy másik férfi is mindennap megjelent, de ő a templom hátsó udvaránál lévő kapun ment be az épületbe. Mint kiderült, ő a spanyol titkosszolgálat egyik tisztje volt, akinek feladata a miniszterelnök testi épségének megóvása volt.
Az amerikai biztonságiak kapcsolatba léptek a CIA-val. Nekik nem volt nehéz kideríteni, hogy a gyanús fiatalemberek a baszk szeparatista mozgalomhoz tartoznak. Mindebből az amerikai titkosszolgálat arra a következtetésre jutott, hogy az ETA merényletet készít elő a miniszterelnök ellen. Ekkor még megakadályozhatták volna azt, de mérlegelniük kellett a következményeket az Egyesült Államok politikai érdekeit is figyelembe véve. Carrero Blanco valójában elfogadhatatlan volt Washington számára, mert a keményvonalas politikustól nem számíthattak arra, hogy a beteg Franco halála után kivezeti Spanyolországot a politikai elszigeteltségből, és segíti az ország belépését a NATO-ba.
Végül mégis úgy döntöttek, tesznek még egy kísérletet a spanyol miniszterelnök megpuhítására. Henry Kissinger amerikai külügyminiszter elutazott Madridba, de Carrero Blanco méltatlankodva utasította vissza az ultimátumszerű követeléseket. Ezzel aláírta saját halálos ítéletét.
Természetesen az Egyesült Államok kormányát nem keverhették bele az ügybe, minden gyanúnak a szeparatista mozgalomra kellett irányulnia. Ezért utasították a CIA spanyolországi baszk nemzetiségű ügynökeit, hogy titokban tegyenek meg mindent a terroristák akciójának sikere érdekében. Néhányan be is épültek az akciót szervező ETA-sejtbe. Amikor rábukkantak az egyik búvóhelyükön a rendőrség által elrejtett poloskákra, gondosan eltávolították azokat, megakadályozva ezzel a terroristák lebukását.
1973. december 20-án, hajnali 4 órakor a CIA baszk származású ügynökei leereszkedtek az úttest alatti alagútba, hogy ellenőrizzék a szerkezet hatékonyságát. Hamar felmérték, hogy a robbanótöltet még egy kisebbfajta tűzijátékhoz is kevés lenne. Ezért kicserélték azokat a saját, csaknem 100 kilogramm dinamitot tartalmazó „játékszerükre”. Ezután távoztak a helyszínről, a „piszkos munkát” pedig rábízták az ETA-ra.
Hogy a CIA valóban segített-e eltenni láb alól a spanyol miniszterelnököt, azóta sem bizonyította senki hitelt érdemlően. De abban szinte mindenki egyetért, hogy a tengernagy valójában csak politikai áldozat volt. Egy sokkal jelentősebb ügy jelentéktelen sakkfigurája.
HEGEDÜS PÉTER
2015/22
