Az NSZK 1955-től, a NATO tagjaként építette ki a „polgári védelmet” szövetségesi és nemzeti keretekben történő védelme érdekében. A második világháború után az országban leggyakrabban különböző házi bunkerek építése terjedt el: iskolák, cégek, kórházak, magánházak és hivatalok védelmi helyiségei, amelyek maximum 50 személy befogadására voltak alkalmasak. A nagyobb városokban kiépítettek védelmi helyiségnek mélygarázsokat, a földalatti vasút alagútjait és utcai alagutakat is. A kormánybunker építésének tervei az 1950-es évek végén merültek fel, de jó néhány tartomány is rendelkezett jól berendezett „kitelepülő hellyel.” Még arra is felkészültek, ha a hidegháborúban jelentős mennyiségű hamísított német márka bukkanna fel. Ekkor titokban nyomtatott tartalékvalutát vezettek volna be.
Az Ahr völgyében, a Dernau és Ahrweiler közötti, az első világháború idejéből származó, de sohasem használt négy kilométeres vasúti alagút szolgált alapul annak a végül 17,3 kilométeres alagútrendszerre épülő, szigorúan titkos, gigantikus szuperbunkernek, amelynek az NSZK politikai elitjét kellett megvédenie a hidegháború-ban az atomtámadástól. Atomcsapás esetén az „Adenauer-bunkerben” a szövetségi kormány, a szövetségi elnök és 3000 vezető munkatársuk a Bonntól 20 kilométerre fekvő Ahrweilerben, 110 méter mélyen, szőlőhegyek és palás kőzetek alatt keresett védelmet, s túlélésüket és munkavégzésüket legalább 30 napig tervezték biztosítani.
Város a szőlőhegyek alatt
A harmadik világháború Bonnban 1966. október 17-én kezdődött. 8 óra 30-tól Bundestag-képviselők és magas rangú minisztériumi hivatalnokok szálltak buszokra, hogy negyedóránként biztonságba szállítsák őket. A külvilágba vezető kapuk 11 órakor zárultak: az életről és halálról dudaszó és villogó vörös lámpák döntöttek: a MAN cég által gyártott négy darab 25 tonnás betonacél ajtó 15 másodpercen belül bezárult. Nukleáris vészhelyzetben a családtagoknak nem jutott hely a bunkerben.
„Fallex 66” – így hívták a gyakorlatot, amely ezután két évenként ismétlődött, s a kormányon lévők alkalmanként két hétig játszottak atomháborút. Miután leszálltak a hegy gyomrába, a Bonnból érkező kiválasztottaknak előbb a méregtelenítő részlegen kellett áthaladniuk. Ugyanis feltételezték, hogy az emberek egyharmadát már sugárzás érte. Óránként 48 személy juthatott át a fertőtlenítőn, ahol a tusolóban hangyasav, citromsav és némi sósav tisztította meg a radioaktív sugárzást szenvedettek bőrét – írja Jörg Diester: Geheimakte Regierungsbunker című könyvében.
Az összesen 83 000 négyzetméteres kormánybunker öt, egymástól elkülönített szekcióra oszlott: 936 hálóhelyiség, 897 iroda- és konferenciahelyiség, 25 000 ajtó, öt nagy büfé, öt irányító központ, több raktár és négy egészségügyi részleg kapott benne helyet. Egy kisváros a föld alatt: saját tűzoltósággal, nyomdával, fodrász szalonnal, naponkénti takarítással, hegyi-mentő szolgálattal, templommal, televízió-stúdióval a közlemények számára, nagy konyhával és újságos kioszkkal. Az önálló vízellátást 19 kút biztosította. A bunker lakosainak mozgását kis elektromos járművek és kerékpárok segítették, amelyeknek külön tárolóhelyiséget építettek. A lakók emeletes ágyakon éjszakáztak, beleértve a szövetségi elnököt és a kancellárt is, akik saját, egyenként tíz négyzetméteres szobával rendelkeztek. A 3000 fős vezetőrétegnek az apokalipszis utáni Németországban csak egy szekrény jutott. Áramkimaradás esetén pedig a világításról 10 ezer gyertya gondoskodott.
A bezártságot nehezen viselőknek pszichológusok, lélekgyógyászok és elegendő mennyiségű válium tabletta állt rendelkezésére. A nyárspolgári mentalitás azonban átütött a beton pólusain is: a falakon naiv feliratok szólítottak fel a tisztaság betartására: „Tarts mindent tisztán, s akkor mindenki elégedett lesz.” Miközben kint az atombombák mindent megsemmisítettek, belül az életérzés és a korai hatvanas évek esztétikája uralkodott: atomgombára emlékeztető, narancssárga lámpaernyők és pneumatikusan állítható fodrászszékek.
A bürokratikus hivatali nyelvezetben a „szövetség alkotmányos szerveinek kitelepülő helyének” nevezett földalatti város saját „nukleáris helyzetelemző” helyiséggel is rendelkezett, ahol a katonai ellencsapásokat tervezték. A falakon nagyméretű térképek függtek, s színes mágneses rögzítők – „stratégiai tartalék”, vagy az „erősítés érkezése” felirattal – jelezték a csapatmozdulatokat. A bombabiztos építmény atomcsapás esetén azonban nem nyújtotta volna a remélt védelmet. A bunker még ellenállt volna egy Hirosima erősségű, 20 kilotonnás bombának. De már az 1962. évi titkos szakértői vélemények is 250-szer erősebb fegyverrel számoltak. Egy ilyen öt megatonnás bomba az egész szőlőhegyet eltörölte volna a bunkerrel együtt. Lakói pedig nukleáris szemétként szétszóródtak volna a Rajna felett.
Ezen megfontolás miatt a NATO azt követelte szövetségeseitől, hogy a nemzeti irányító központokat legalább 200 méterrel a föld felszíne alá telepítsék. Ahrtalban azonban a bunkert csak 110 méteres törékeny palás kőzet védte. Ennek ellenére szövetségi minisztérium a biztonság álmától vezérelve tovább építtette, mert valószínűtlennek tartotta, hogy „az ellenség a létesítményt nagyobb kaliberű fegyverrel szándékozná eltalálni.” Ezért elegendő a „gyengébb védelem”. Ráadásul az építkezést senki sem merte leállítani, ha már százmilliókat beépítettek. De a védelem egy kisebb kaliberű bombatámadás esetén is valószínűtlen volt. A szövetségi kormány csak később ismerte fel, hogy atomrobbanás esetén elektromágneses impulzus termelődik, minimum egy villámcsapás százszorosa, amely megbénítaná az összes elektromos készüléket: megszűnne a távközlés, a szellőzés, a szivattyúk és a kapuzárak működése. A létesítmény működése leállna.
Fedőneve rózsakert
A bunker az NSZK legdrágább beruházása volt. A hidegháború egyfajta monstruma, amely láthatatlan tengeri szörnyként rágta át magát a szövetségi költségvetésen. A titkos bunkerépítés kormányhatározata hiányzik a hivatalos iratokból. Az 1958-ban készült első költségterv még csak hétmillió márkát irányzott elő a projektre. Végül 4,78 milliárd márka (körülbelül 2,44 milliárd euro) folyt az építkezésbe, amelynek éves fenntartása is 22 millió márkába került: három műszakban takarítás, javítás és az esetleges menekülés biztosítása.
A rejtekhelyről nem szabadott beszélni. A munkatársakat abszolút hallgatásra kényszerítették, még a családtagokkal szemben is. Fedőneve a „marienthali szolgálati hely” volt, amely fiktív műszaki segélyszolgálatot takart. Titkosszolgálati körökben pedig „rózsakertnek” nevezték. A környék térképét megváltoztatták, sőt egyik bejáratát játszótérnek álcázták. A szigorú titoktartás ellenére a keletiek már korán tudomást szereztek a bunkerről, amely szintén az abszurditások közé tartozott. A Hamburger Abendblatt már 1961-ben írt „az Ahr menti hatalmas atombombabiztos alagútról”, a Quick pedig 1962-ben a szőlőhegyek alatt húzódó titkos rejtekhelyről. A kiadványt betiltották, s példányait a rendőrség szedte össze az újságárusoktól. A lapot titkok elárulásáért beperelték, mindezt néhány hónappal a Spiegel-ügy kirobbanása előtt. Az NDK titkosszolgálatának azonban egyáltalán nem volt szüksége ezekre a bizonyítékokra. Már az építkezés kezdetén – néhány sör mellett – felvették a kapcsolatot az építőmunkásokkal, néhányukat be is szervezték. Az NDK legkésőbb 1966-tól pontos információkkal, s több száz oldalas jelentésekkel rendelkezett a bunkerről. Erich Honecker párt és állami vezető számára rövidebb összefoglalás készült.
Tartományi és megyei kitelepülő helyek
Szövetségi utasításra a tartományi kormányok is megkezdték az előkészületeket egy lehetséges katonai összecsapásra: válságstábokat állítottak fel s „kitelepülő” parancsnoki állásokat készítettek elő. Ezek tervezését és építését az egyes tartományok végezték, s a költségek túlnyomó részét is ők viselték. A szövetség csak a távközlés kiépítésének egyes részeit finanszírozta. A „kitelepülő” parancsnoki állások helyszínének kiválasztása tartományi hatáskörbe tartozott, de meg kellett felelniük bizonyos előírásoknak Ezek közé tartozott – írja Christoph Lubbe: Bunker aus dem Kalten Krieg című könyvében – a jó hírközlési és közlekedési összeköttetés, kedvező helyszín a kormányülések számára, a katonailag fontos objektumok távolisága, jó álcázási lehetőségek, alkalmas terület a védelmi helyiség építésére, elegendő szálláslehetőség és szoros kapcsolat a legközelebbi, illetékes katonai egységgel.
Az alsó-szászországi „kitelepülő hely” példája azt mutatta, hogy nem is volt egyszerű megfelelő helyet találni a tartományi létesítménynek. Próbálkoztak laktanyai elhelyezéssel, majd büntetés-végrehajtási intézet igénybevételével is Lingen-Damaschkéban, ahol végül két földalatti építményben találtak megfelelő helyet 351 munkatársuk számára. 1980 tavaszáig a tervezési költségek 832 000 márkát tettek ki. Pénzügyi okokból azonban a létesítmények a hidegháború végéig nem készültek el, csupán hét telex- és 13 telefonvonal épült ki. Utóbbiak 9000 márkás éves költségei miatt azonban 1993-ban az egész projektet leállították.
A baden-württemberi tartományi kormány az 1970-es évek közepétől építette ki mintaszerű „kitelepülő” parancsnoki állását előbb Rottweilben, amelyet „kisegítő kórháznak” álcáztak. Majd a Fekete-erdő északi részén, Oberreichenbach helységben építettek 26,5 millió márka költséggel egy nagyvonalú, 33 méter hosszú, ötemeletes földalatti bunkert. 1980-tól egy kimustrált rádióadó bunkerét is tovább építették, majd funkcióvesztésük után átalakították. A schleswig-holsteini tartományi kormány a hidegháború végéig Flensburgtól nyugatra, négy „kitelepülő” hellyel rendelkezett minisztériumai, a tartományi gyűlés valamint a miniszterelnök kancelláriája számára. Ezeket egyenként 100–210 személy tartózkodására építették ki. Észak-Rajna Vesztfália 1963-ban jelentette a „kitelepülő hely” építésének kezdetét. Az Eifel hegységben három méter vastagságú, 35×29 méteres, négyemeletes bunkert építettek, amely megfelelt az NSZK-ban épített tíz előjelző hivatal szabványépítményének.
A tartományi kormányok mellett az NSZK akkor működő 26 megyei kormánya is előkészületeket tett háborús körülmények esetére. Erre a célra Münsterben például először a Wehrmacht egykori földalatti bunkerét kívánták felhasználni, de költségkihatásai miatt később inkább egy kastélyt jelöltek ki, majd egy iskola pincéjét választották ki. A Nottulnban 1969–1972 között felépült 1250 négyzetméteres bunkerban 120 fős vezetői- és munkatársi stábot tudtak elszállásolni és három hétig kitartani. Az építési költségek 2,8 millió márkát tettek ki, s fenntartási- és modernizálási költségei megszüntetéséig további 2,4 millió márkát jelentettek.
A hidegháború kulturális emlékműve
Időközben az Ahrweiler szőlőhegyei alatti hidegháborús emlékművet bezárták. A bejárati építményeket lebontották, az alagutakat kiürítették. A kormánybunker a ’90-es évek elején a kelet-nyugati konfliktus lezárulásával elveszítette funkcióját. Bonn helyett most Berlinben kormányoznak. Amikor már újabb bútorokra és kommunikációs technológiára lett volna szükség, a kormány végül nemet mondott. A Kohl-kormány 1997 decemberében elhatározta a létesítmény végleges bezárását, s az utolsó 140 alkalmazott is elhagyta a sziklában rejtőzködő munkahelyét. Az alagút-labirintus hasznosításának tervei (diszkó, gombatenyésztő pince, érmeraktár vagy labor) közül egyik sem nyerte el a kormány támogatását. Meghiúsultak a „Bunker-csodaország” tervei is.
2001-ben megkezdődött az egykor milliárdos projekt lebontása. A 2,44 milliárd euro értékű pince, Németország legnagyobb kulturális emlékműve környezetvédelmi okokból nem maradhatott fenn: ismét gépek dübörögtek, s 16,4 millió euróért lebontották az építményt. A 17 336 méter hosszú atombunkerből manapság csak egy 200 méteres alagút szolgál a látogatóknak tanulságul, milyen fenyegető lehetett egy nukleáris inferno a hatvanas-hetvenes években. Ma már csak két, egyenként 25 tonnás acélajtó és némi bunkerberendezés nyújt bepillantást az egykori hidegháborús hisztériába.
NÉMETH ISTVÁN
2017/3
