Napjainkban mind többet hallhatunk veszélyeztetett fajokról, melyeket a kihalás réme fenyeget. Vajon az ilyen szempontból közismertebb trópusokon kívül milyen mértékű átalakulások zajlottak közvetlen környezetünkben a nem is oly régmúltban? A következőkben annak járunk utána, milyen emlősfajok tűntek el a Kárpát-medencéből a földtörténet legutóbbi időszakában.

A Kárpát-medence az európai kontinens jól körülhatárolt, sajátos természet- és életföldrajzi egysége. Földrajzi helyzetének köszönhetően eszményi helyszínt nyújt életföldrajzi, ökológiai, evolúcióbiológiai vizsgálatoknak. Ideális természetes laboratórium a földtörténeti jelenkor során az emlősközösségekben bekövetkezett változások nyomon követésére, valamint azok okainak és következményeinek vizsgálatára.

A földtörténeti értelemben vett jelenkor, a holocén mintegy 11 700 évvel ezelőtt kezdődött. Egy nemrégiben elvégzett kutatás során, melyet hazai paleontológusok, archeozoológusok és biológusok – Bárány Annamária, Csorba Gábor, Pazonyi Piroska, Magyari Enikő, Pálfy József és e cikk szerzője – végeztek, azt vizsgálták, milyen emlősfajok tűntek el a Kárpát-medencéből a holocén során, s milyen következményei voltak ezeknek az átalakulásoknak. Kutatócsoportunk publikált adatsorok alapján készítette el az egyes emlősfajok előfordulását, jelenlétét tartalmazó adatbázist és vizsgáltuk meg a kihalások időpontját. A vizsgálat jelentősége és újszerűsége abban állt, hogy – ellentétben a korábbi kutatásokkal – az őslénytani és a régészeti adatsorokat együttesen értékeltük és a történeti forrásokat (írott szövegek és képi ábrázolások) is felhasználtuk. Kutatásunk a XIX. század elejéig követtek nyomon az emlősközösségek változásait.

A bobak és társai

Az adatbázisban tizenkét olyan emlősfajt találunk, melyeket ma már hiába keresnénk a Kárpát-medence még megmaradt természetes vagy a természeteshez közeli élőhelyein. Tekintsük végig az elveszett tizenkét emlősfajunkat!

A kisemlősök közül a nyúlféléket a pusztai pocoknyúl (Ochotona pusilla) képviseli a listán. A sokak által hidegkori reliktumnak tartott faj jelenleg hozzánk legközelebb Nyugat-Kazahsztánban él. Mai biológiájából kiindulva sokkal inkább a szélsőséges szárazsághoz, semmint a metsző hideghez alkalmazkodott faj. A pusztai pocoknyúl az egyetlen síkvidéken élő pocoknyúlfaj, így valószínűleg az Alföld végtelen rónaságait lakhatta egykor. Az is jól ismert, hogy kétszáz évvel ezelőtt még az ukrán sztyeppéken is élt faj rendkívül érzékeny az emberi zavarásra.

Kihalt kisemlőseink között két rágcsálófajt: egy pockot és egy mormotát találunk. A keskenyfejű pocok (Microtus gregalis) szintén a nyílt élőhelyek lakója, de a pocoknyúllal ellentétben egyaránt előfordul a tundrán és az eurázsiai sztyeppén. Valószínűleg ez a magyarázat arra, hogy a jégkor végi felmelegedés után miért tudott olyan sokáig túlélni a Kárpát-medencében, ahol valószínűleg szintén a száraz, füves élőhelyek lakója lehetett.

A másik rágcsálófaj a listán a sztyepei mormota vagy bobak (Marmota bobak). Mindössze egyetlen adata ismert, az Alföld keleti széléről. Ez az újkőkori adat igazolja, hogy a jégkort túlélve a holocén során is tagja lehetett a Kárpát-medence állatvilágának.

Ahol oroszlán él, ott párduc is

A kihalt fajok között két nagyragadozó is található. Az oroszlán (Panthera leo) előfordulását nyolc magyarországi helyszínen igazolták, ami arra utal, hogy a Kárpát-medence központi részén egykor elterjedt állat lehetett. A vizsgálatok szerint a hazai oroszlánok nem a jégkorban is itt élt barlangi oroszlánok leszármazottai, hanem a felmelegedés után a Közel-Kelet térségéből a Balkánon át vándoroltak be a Kárpát-medencébe. Régiónk a faj természetes elterjedési területének északi, északnyugati határát jelenti.

A párduc érdekes tagja a kihalt fajoknak. Nincs ugyanis egyetlen kézzel fogható tárgyi bizonyíték sem, amely a természetes előfordulását alátámasztaná. Akkor miért beszélünk egyáltalán róla? A párduc vagy leopárd (Panthera pardus) a legsikeresebb ma élő macskaféle, a legnagyobb elterjedési területtel és legszélesebb ökológiai toleranciával. A két nagymacska, az oroszlán és a párduc elterjedésének sajátos kapcsolata van a Földön. Ahol oroszlán él, ott mindenhol él párduc is, de a párduc elterjedése jóval északabbra hatol az oroszlánénál az északi félteke mérsékelt övében. Feltételezve, hogy a két faj ökológiája a maihoz hasonló lehetett az elmúlt mintegy 12 ezer évben, erős életföldrajzi és ökológiai érvek szólnak amellett, hogy a párduc szintén tagja volt a Kárpát-medence természetes állatvilágának. Az eddigi ismert mindösszesen három holocén korú európai párduclelet megerősíti az előbbi feltételezést, mivel a maradványok két esetben oroszlán társaságában kerültek napvilágra, egyet pedig a Kárpát-medencénél is északabbra találtak meg.

Hajdani nagy növényevőink

Két páratlanujjú patást találunk a kihalt fajok között. Egyikük a vadló (Equus ferus), melynek a Kárpát-medencei elterjedését és gyakoriságát számtalan lelet támasztja alá. A másik faj a vadszamár (Equus hemiounus). A régiónkból ismert ősi szamárleleteket jellemzően egy önálló, az előbbitől eltérő fajjal, az európai vadszamárral (Eyuus hyndruntinus) azonosítják a kutatók. A legfrissebb csonttani és genetikai vizsgálatok azonban igazolták, hogy az európai leletek az ázsiai vadszamárral azonos fajba tartoznak, igaz, azon belül egy önálló alfajt képviselnek. Így helyesebb eurázsiai vadszamárról beszélni. E faj szintén gyakori és elterjedt állata volt a nyílt füves élőhelyeknek.

A kihalt fajok legnépesebb csoportját a párosujjú patások képviselik. A dámszarvas (Dama dama) nevét sokan csodálkozással fogadhatják a kihalt állatok között, hiszen ma is előfordul a Kárpát-medencében, sőt igencsak gyakori. Azonban a térségben jelenleg is élő dámszarvasok egy, a római korban kezdődött, több hullámban végrehajtott tudatos betelepítés eredményei. Ugyanakkor előtte is éltek dámszarvasok a Kárpát-medencében, egészen a bronzkor elejéig. Csakhogy a holocén korábbi időszakában itt élt dámvadak olyan jelentősen eltértek méretükben a mai dámszarvasoktól, hogy az legalább alfaji szintű elkülönítést tesz indokolttá. E mára kihalt, nagyobb testű dámot mérete miatt keleti dámszarvasnak (Dama mesopotamica) is határozták, de életföldrajzi, elterjedési okok miatt a keleti dámnak a Kárpát-medencei jelenléte kizárható, így minden bizonnyal a bronzkor előtti dámszarvasaink egy önálló, de mára kihalt fajt vagy alfajt képviseltek.

Bár a jávorszarvast (Alces alces) mind a biológusok, mind a régészeti állattan művelői csak kóborló egyedek által képviselt fajnak tekintik a Kárpát-medence élővilágában, igen meggyőző ökológiai, életföldrajzi érvek szólnak amellett, hogy egykor állandóan jelenlévő tagja volt a térség állatvilágának. A holocén leletek nagy száma és történeti források beszámolói szintén alátámasztják az előbbi feltevést.

A rénszarvas (Rangifer tarandus) kétségkívül a legellentmondásosabb a tizenkét mára kihalt emlősfaj közül. Bár némely kutató szerint tagja volt a Kárpát-medence holocén vadvilágának, mások cáfolják ezt a véleményt. Jelenléte biztosan meglepő, hiszen nehéz elképzelni, hogy miként illeszkedhetett bele az elmúlt majd 12 ezer év mérsékeltövi ökoszisztémáiba. Ugyankor – mivel a bemutatott kutatás csupán a szakirodalomban megjelent adatok felhasználásával történt, ennek keretei között – a kutatóknak nem nyílt lehetősége a faj jelenlétének sem megerősítésére, sem cáfolatára. A rénszarvas-kérdés eldöntése további, a leleteket érintő vizsgálatokat igényel.

Az őstulok (Bos primigenius) a holocén Európa legnagyobb termetű növényevő állata lehetett. A Kárpát-medencében is gyakori volt, amit a leletek nagy száma is mutat. A jelenlétét jelző utolsó adatok Erdélyből ismertek. Egyes kutatók szerint a faj Erdélyből történő kihalása időben egybeeshetett az utolsónak tartott kelet-lengyelországi példány 1627-ben bekövetkezett elpusztulásának dátumával.

Az európai bölény (Bison bonasus) a kontinens másik igazán nagytestű patása. A fajnak önálló alfaja élt a Kárpát-medencében, a kárpáti vagy magyar bölény (Bison bonsus hungarorum). Utolsó kárpát-medencei példányai szintén Erdély területén fordultak elő.

Fajok és ökoszisztémák

A Kárpát-medence kihalt emlősfajai alapvetően két ökoszisztémához köthetők. A fajok zöme, mint a pocoknyúl, a keskenyfejű pocok, a bobak mormota, az oroszlán, a párduc, a vadló és a vadszamár, de még a dámszarvas is, elsősorban a száraz, nyílt élőhelyekhez, a sztyepphez és az erdős-sztyepphez kapcsolható. A többi faj, a jávorszarvas, az őstulok és a bölény az erdei élőhelyekhez köthető. E fajok eltűnése alapjaiban változtatta meg e két ökoszisztéma felépítését és működését. Ám hogy pontosan mit is jelent ez, és milyen következményekkel járt, az a folytatásból derül ki. Cikkünk következő részében ugyanis a kihalások mögött álló okokat és az események máig ható következményeit fogjuk részletesen megvizsgálni.

NÉMETH ATTILA

Következik: Az élővilág első, az emberiség okozta krízise.

Keretes írásunk:

A KIPUSZTULÁSOK TUDOMÁNYA

A kihalás alapvetően természetes, evolúciós folyamat. Mi sem igazolja ezt jobban, mint hogy a valaha a bolygónkon élt fajok túlnyomó többsége már rég kipusztult, mire az ember egyáltalán megjelent az élet színpadán. Helyükbe újak léptek, átvéve szerepüket a legkülönfélébb ökoszisztémákban, így a földi élet történetét a kihalások és a folyamatos fajkeletkezés együttesen jellemzik.

A fajok nem szabályos időközönként tűnnek el. A háttér-kihalások között a földi élet történetében voltak olyan – viszonylag rövid – időszakok, amikor az ismert fajok döbbenetesen nagy hányada pusztult ki váratlanul. Ezeket az eseményeket tömeges kihalásoknak nevezzük és a kutatók összesen öt ilyen időszakot azonosítottak a földtörténet során. A tömeges kihalások mellett voltak kisebb kihalási események is, amikor valamilyen geológiai vagy klimatikus folyamat következtében halt ki a fajok, ha nem is drámai mértékű, de azért szembetűnő hányada.

A kihalás fogalmának nemcsak evolúcióbiológiai, hanem ökológiai értelmezése is lehetséges. A kihalás alatt tehát nem csupán azt az időpillanatot érthetjük, amikor egy evolúciós vagy rendszertani egység (legyen az faj vagy alfaj) utolsó képviselője is elpusztul a Földön. Azt az időpontot is jelölheti, amikor egy rendszertani egység utolsó példánya tűnik el egy bizonyos földrajzi területről vagy egy ökoszisztémából. Nyilvánvalóan ez a lokális kihalás nem feltétlenül jelenti az érintett élőlény bolygónkról való végső pusztulását, hiszen a Föld más területein vagy más ökoszisztémákban továbbra is jelen lehet, viszont kipusztulása egy adott földrajzi régióból vagy ökoszisztémából annak átalakulását okozza. Gondoljunk csak bele, milyen változásokkal jár, ha egy életközösségből hirtelen eltűnik például annak csúcsragadozója.

Az ökoszisztémák átalakulása jellemzően lokális kihalások sorozatával jár együtt. Például jó 12 ezer évvel ezelőtt a Föld klímája változni kezdett, a bolygó melegebbé vált, a szárazföldi jégtakaró a sarkkörök közvetlen környezetébe és a magas hegyek csúcsaira húzódott vissza, az éghajlati övek kiszélesedtek és a ma ismert helyükre tolódtak. Véget ért a közismert nevén jégkorszaknak nevezett kor. Mindez az élővilág nagyfokú átalakulásával és nagyléptékű vándorlásával járt együtt. Egy adott földrajzi helyet nézve azt tapasztalhatjuk, hogy teljesen átalakul az ökoszisztéma azzal, hogy fajok tűnnek el és újak jelennek meg, de kontinens-léptékben vizsgálva, a fajok nagy része nem hal ki, csupán arrébb vándorol, követve az ökológiai igényeinek megfelelő klímaöv eltolódását.

N. A.

2016/12