1964. április 4-én példátlan eset fordult elő: a Billboard híres 100-as listájának első 5 helyén csak Beatles-szám szerepelt. A Billboard amerikai zenei magazin Hot 100-as listája olyan etalon, amely a száz leghallgatottabb dalt szerepelteti (A 100 legforróbbat) műfajtól függetlenül. A Beatles sikeréhez hasonló azóta sem fordult elő, még csak megközelítőleg sem. A jelentősége pedig nem csupán kultúrtörténeti, azon túlmutat: lehetővé tette a brit zenei és kulturális invázió megindulását nemcsak Amerikába, hanem az egész világba egyaránt.
A hatvanas évek elejére az egész világon, így Amerikában is egyfajta zenei paradigmaváltás volt készülőben.
Keveredő stílusok
Noha kissé alábbhagyva, de még mindig jelen volt a rock and roll-„őrület”, és a blues zenészek sem panaszkodhattak, de az új szelek már egyre inkább Anglia felől fújtak. Amerikában néhány kivételtől eltekintve leáldozóban volt a „surf”-zene, illetve a lánykórusok népszerűsége, de a folk zene újjászületési hulláma is lecsengőben volt. Közben Angliában egyre több olyan új együttes alakult, amelyik a ritmus-, szóló- és basszusgitár mellett az intenzív dobjátékra alapozva saját zenét adott elő. Vagyis nem feldolgozásokat játszottak, hanem saját dalszerzőként (és azok énekeseként) léptek fel. Angliában úttörő volt a Liverpool központú „merseybeat” (a város folyójáról kapta a nevét). A fiatal együttesek jellemzően keverték a brit és az amerikai stílusokat.
1962 októberében jelent meg a Beatles – korábbi visszautasításokat követően végül az EMI-lemezkiadó Parlophone csoportjánál – Love Me Do című kislemeze a címadó dallal az A oldalon. Ezt aztán több televíziós fellépés követte. A zenekar első országos turnéja Nagy-Britanniában 1963 májusától júniusáig tartott és diadalmenetté fejlődött. Komoly tumultusok támadtak a koncertek előtt. Végül 1963 augusztusában rendezte a Beatles az utolsó koncertjét a liverpooli Cavern Clubban, majd átköltözött Londonba.
A négytagú együttes az ötvenes évek végén állt össze. Első sikereiket a hatvanas évek elején a Cavern Clubban és a hamburgi Star Clubban érték el. Zenéjükben a „gombafejűek” – így nevezték őket a hajviseletük miatt – előbb az ötvenes évek rock and roll-gyökereihez nyúltak vissza, ám hamarosan a Paul McCartney és John Lennon által komponált saját számaik révén a melodikus rock, illetve beatzene tipikus képviselőivé váltak. Az igazi áttörést szülőföldjükön a Please Please Me (1963) című, első stúdióalbumuk hozta meg.
Egy 15 éves lány és a Beatles
Az együttes 1964-ben kezdte első külföldi turnéját először Franciaországban, majd az USA-ban. Ebben az évben volt az ősbemutatója a Hard Day’s Night című filmjüknek is. Az Egyesült Államokban 1963. december 10-én a CBS Evening News leadott egy anyagot az együttes történetéről, illetve a brit Beatles-mániáról. Az adást látta az akkor 15 éves Silver Springből (Maryland) származó Marsha Albert is, aki másnap levelet írt egy washingtoni székhelyű kereskedelmi rádió lemezlovasának, Carroll Jamesnek, aki nem vacakolt sokat.
December 17-én, eleget téve a tinédzser kérésének, megszólalt az éterben az I Want to Hold Your Hand című dal, és ezzel a szellem kibújt a palackból. Égtek a rádió telefonjai, mindenki Beatles-számot akart hallgatni. A lemezüzleteket is elárasztották az érdeklődő megkeresések. Végül az amerikai Capitol kiadó december 26-án megjelentette az első Beatles-lemezt. Az I Want to Hold Your Hand végül 1964. február 1-jére első lett a Billboard listáján is. Persze Amerikában semmit sem bíztak a véletlenre, az időzítés tökéletes volt: február 7-én a CBS leadott egy műsort a Beatles aznapi érkezéséről az USA-ba, és a riporter sokatmondóan megjegyezte: „a brit invázió ezúttal beatlemánia-kód alatt érkezik”.
Február 9-én pedig az együttes fellépett Ed Sullivan legendás show műsorában. Becslések szerint az USA teljes lakosságának csaknem a fele, 73 millió ember nézte élőben a képernyő előtt a zenekar szereplését a showban. Számos zenei elemző szerint ez volt a könnyűzene történetének leghíresebb pillanata. Tény, a Lennon-McCartney szerzőpáros sikere valószínűleg soha nem múlható felül. Valóban egészen félelmetes mai szemmel, hogy 1964. április 4-én a Billboard slágerlistáján a Beatles foglalta el az első öt helyet. Ez más előadónak azóta sem sikerült. A következő héten, április 11-én a 100-as listán tizennégy Beatles-dal volt. Ezzel megtörték Elvis Presley 1956. december 19-én felállított rekordját, aki kilenc dallal szerepelt a 100-as listán.
Ami az együttes további életútját illeti: 1965. augusztus 15-én ismét Amerikában léptek fel, a New York-i Shea stadionban adtak zenetörténeti koncertet. A zenészek a szabad ég alatt játszottak, a tömeg tombolt és ujjongott. Utolsó hivatalos koncertjüket is az Egyesült Államokban, San Franciscóban adták 1966. augusztus 29-én. Ezután a zenéjük egyre inkább kísérletező jellegűvé vált, de megőrizték óriási népszerűségüket. Menedzserük, Brian Epstein 1967-es halála után azonban a zenekar kezdett szétesni. Utolsónak minősíthető koncertjük egy, a londoni Apple-stúdió tetején történő élő fellépés volt 1969 januárjában, amelynek a felvételei végül a Let It Be albumon jelentek meg. 1969-ben vették fel az utolsó, valóban közös albumukat, az Abbey Roadot. 1970-ben hivatalosan is feloszlottak. Ettől függetlenül történt egy „virtuális” egyesülés, mert 1995-ben két, eredetileg Lennon-felvételt, a Free as a Bird-öt és a Real Love-ot a Beatles egykori tagjai átdolgozták, és megjelentették az egyéb, kiadatlan anyagokat tartalmazó albumukon és a kapcsolódó dokumentumfilmen, a The Beatles Anthology-projekt keretében.
A zenén túl is
1964-től több mint két esztendőn keresztül majd kéttucatnyi brit zenekarnak sikerült a saját számával felférnie a legjobb 100-as listára, köztük olyan legendáknak, mint a The Animals, a Herman’s Hermits, a The Searchers, a Gerry and the Pacemakers, a The Yardbirds és persze a The Rolling Stones. Sőt, 1965. február 8-án az első tíz helyen kilenc brit zenekar szerepelt, egyedül a második helyen volt egy amerikai csapat.
Az invázió együttesei alapvetően két csoportba sorolhatók, az egyik a blues alapú, keményebb rockzenét játszó, mint például a Mick Jagger vezette Rolling Stones; a másik a gitár alapú beat-/pop-/rockzene volt, mint a Beatles. Fontos szempont ugyanakkor, hogy a beatzenét játszó irányzat a szülők számára elfogadhatóbb volt. Amerikában ekkor nőtt fel az a háború utáni generáció, amely már a középiskolába is nagy autóval járt, tele voltak a mozik, a szórakozóhelyek, és egy generáció mondanivalóját fogalmazta meg Marlon Brando egy 1954-es filmjében: „Mi ellen lázadsz, Johnny?” „Mi ellen lehet?”. A hagyományosan konzervatív amerikai középosztály számára a legkevésbé „felforgató” megoldást még mindig az jelentette, ha gyermekeik, beatlemezekre és -koncertekre költötték a zsebpénzüket.
A brit invázió ugyanakkor nem csak a zenében hódított. 1964 augusztusában mutatták be a Mary Poppinst a brit Julie Andrewssal a főszerepben. A film a kapott öt Oscar-díjával a valaha legsikeresebb Disney-film lett. 1964 karácsonyán mutatták be a My Fair Ladyt a bájos Audrey Hepburn szereplésével. A film nyolc Oscart nyert. 1962-től indult világhódító útjára a brit James Bond-sorozat, Sean Connery főszereplésével. Connery mellett olyan legendás színészeket ismerhetett meg az amerikai közönség ezekben az években, mint Peter O’Toole és Michael Caine. A hatvanas évtizedben négyszer brit alkotás nyerte a legjobb filmnek járó Oscart, így az Arábiai Lawrence is, amely 1963-ban egyébként hét Oscart nyert. Ami a divatot illeti, a miniszoknya brit földről tört be ezekben az években az USA-ba.
A brit invázió zeneileg hozzávetőleg 1967-ig tartott, ekkortól jelent ugyanis meg az a típusú masszívabb rockzene, amely már nem kifejezetten angol találmány volt, noha például az 1968-ban alapított brit Led Zeppelin együttes ennek a korszaknak volt az egyik zászlóshajója.
MACZÁK MÁRTON
2014/15
