A budai várban a Hadtörténeti Múzeum előtt a középkori bronz- és öntöttvas ágyúkban gyönyörködve azonnal szembeötlik egy karcsú formájú, elefántfejű végén az ormányba fűzött nagy karikával mozgatható darab. Nem díszessége miatt, hanem éppen ellenkezőleg: egyszerűsége és készítésének különleges módjával tűnik ki a többi közül. Anyagát az európai kohászok csak évszázadokkal később tudták előállítani. Az acél öntése kontinensünkön csak a XIX. század második felétől ismert, Keleten azonban már kétezer éve készítettek tégelyacélt, s az abból készült fegyvereknek az arannyal vetekedő ára volt. Így nem meglepő, hogy a budai ágyúnak is alig találjuk párját. Jelenleg az egész világon csak két hasonló darabot ismerünk: az egyiket Szigetvárról, a másikat Nürnbergből.
Budán, a Hadtörténeti Múzeum előtt egy, a többinél jóval hosszabb és vékonyabb csövű ágyú vonzza magára a tekintetet. Sajnos a középkorinak meghatározott ágyú eredetéről szinte semmit sem tudunk. A korábbi közlemények szerint a XVI. századi elöltöltős, 8,5 centiméter űrméretű, 3 fontos ezredágyú anyaga öntöttvas. A löveg csőfara és a csőcsapok körüli rész nyolcszögletű, a felső lapján X illetve + jelzéssel, vége elefántfejben végződik, teljes hossza 372 centiméter, tömege 1200 kilogramm. Az ágyú csövén 30–40 centiméter távolságban ismétlődő, körbefutó forradásszerű elváltozások figyelhetők meg, amelyek feltehetően a fegyver öntésekor keletkeztek. Csak műszeres vizsgálatok alapján lehetne eldönteni, hogy pontosan mi áll a jelenség hátterében. A hasonló kaliberű ágyúkhoz képest meglepően karcsú csövének jóval kisebb falvastagsága további kérdéseket vet fel a fegyver alapanyagával kapcsolatban. Hiszen a nagyobb hosszúsághoz legalább olyan falvastagság kellene, hogy ne vesse szét tüzeléskor a lőpor, mint a közelében lévő többi, 3 fontos öntöttvas ezredágyúnál. Ráadásul a karikás fogós ágyúk inkább ázsiai jellegzetességek, de azoknál általában oldalt található a 2–6 karika. A budai ágyúnak csak egy karikája van, az is a csőfar elefántormányába fűzve. Az Európában sem ritka szögletes csövektől eltérően a budai példány csak a csapoknál és a torkolatnál illetve a csőfarnál nyolcszögletű, a többi részen hengeres. Mi ennek az ágyúnak a titka? Más, a többinél jobb minőségű az alapanyaga? Hol készülhetett, miért tér el formája az európai ágyúktól? Egyedi darab, vagy van még ilyen típus valahol?
Bán Attila múzeumigazgató-helyettes segítségével mintát vehettünk a csővég belső falának felszínéből, amit a Miskolci Egyetem munkatársai, Barkóczy Péter és Kovács Árpád elemeztek. Az ágyúból vett minta anyagvizsgálata és csiszolati képe kis karbontartalmú acélöntvényre utal, amelyen viszonylag alacsony hőmérsékleten, 500–600 °C körül végbement nem túl nagy melegalakításra utaló nyomok is láthatók. Ezt a mintavételi hely alapján a tüzeléskor a csőfalhoz verődő golyó is okozhatta. A nagy szemcsék közötti apró fekete foltként jelentkező perlitszigetek pedig egy durvább dendrites ausztenites, lassan hűtött alapanyagra utalhatnak.
A szigetvári testvér
A szigetvári várban ugyancsak tálalható egy, a budaihoz megszólalásig hasonló ágyú. Ennek csöve ugyan sérült, hiányos, a sima furatú ágyúcső torkolat felőli vége hiányzik. A nyomok arra mutatnak, hogy sérülés miatt rövidebbre vágták. A jelenlegi teljes hossza 185 centiméter, űrmérete 9,5 centiméter lehetett. Az utólag kialakított torkolat is erősen sérült. Olyan, mintha kapott volna egy hatalmas ütést: egy ágyúgolyó méretű és formájú bemélyedés van rajta. A csőfar végén egy elefántormányszerűen kialakított fogantyú van, amelybe egy 5 centiméter átmérőjű rúd illeszthető. A csőfar nyolcszögletű csonka gúla alakú, amelynek a csőfart megerősítő 6 centiméter széles mandzsettájának felső síkján egy 4 centiméter hosszú irányzék található. A nyolcszög egyik lemezének élén pedig két bemélyedő kör van, amelyek mintha szemek lennének, s így az ágyú vége a fogantyúval és a két karikával olyan, mint egy elefánt feje. A lefelé kúposan szűkülő gyújtólyuk közvetlenül az irányzék előtt található. A hiányos végű cső elejétől számítva 73 centiméternél van a csőcsapok tengelyvonala. Ezen a részen egy közel 20 centiméter széles nyolcszögletű mandzsetta van, amely egyaránt szolgált a cső megerősítésére és a csőcsapok elhelyezésére, a felső lapján pedig a budai ágyúhoz hasonlóan egy X, illetve egy + jelzés található. A csőcsap és a cső, illetve az egyéb szerkezeti elemek találkozásánál semmiféle elválás, utólagos hegesztés nyoma nem látható. Úgy tűnik, mintha a csövet és a csőcsapot, a megerősítéseket, illetve az irányzékot egyszerre alakították volna ki. Az ágyú csövén 30–40 centiméter távolságban a budai ágyúhoz hasonlóan körbefutó forradásszerű elváltozások ismétlődnek. Az ágyú jelenlegi állapotában a hiányzó csővég miatt erősen farnehéz. Sajnos ennek az ágyúnak sem ismerjük a pontos eredetét. A most bemutatott ágyú a rendelkezésre álló adatok szerint valamikor a vár körüli mocsárból került elő, s mint az egy régi fotón jól kivehető, a dzsámi épületében 1955-ben megnyílt vártörténeti kiállításban már szerepelt, s a legújabban is látható.
A vizsgált ágyúk alapanyagának és gyártási technológiájának meghatározására a szigetvári ágyúból a sérült cső falának felszín alatti részéből tudtunk mintát venni, a torkolattal szembenézve 2 óra irányából. Ennek anyaga Barkóczy Péter és Kovács Árpád vizsgálatai szerint a budai ágyúhoz hasonlóan alacsony, 0,1–0,15 tömegszázalék karbontartalmú, csiszolati képe a dendrites szövetszerkezete alapján pedig egyértelműen öntéssel készült acéltárgyra mutat. Vagyis a formai hasonlóság mellett a budai és a szigetvári ágyút azonos gyártási technológiájuk mellett az azonos összetételű acélból öntött alapanyaguk is összekapcsolja. Ez teljes egészében eltér a XVI. századi vaskohászattal kapcsolatos eddigi ismereteinktől.
Azonos gyártási technológia, azonos összetétel
A budai és a szigetvári acélból öntött ágyúk alapanyaguk alapján Európában csak 1855 után, Bessemer szabadalmának bejelentése, a tégelyacélgyártás elterjedése után készülhettek volna. Ugyan kontinensünk nyugati felén a XIV. századtól elterjedő kohókban már nagy mennyiségben készítettek magas széntartalmú öntöttvasat, amelyet további készeléssel (telítő vagy mártó eljárás, frissítés, stb.) átalakítottak acéllá, és az abból előállított rudakból vagy gyűrűkből Európában is készültek kovácsolt acélágyúk már 1380 körül, de a szigetvári és a vele azonos típusú budai öntött löveg ezektől formájukban és készítésük módjában is eltérnek.
A mindkét várat ostromló Oszmán Birodalom területén és keleti szomszédságában azonban a tégelyacél gyártása már évszázadokkal korábban ismert és ipari méretben használt eljárás volt – gondoljunk csak a wootz pogácsákra. A szigetvári és a budai ágyú vizsgálati eredményei így több lehetőséget is felvetnek. Esetleg téves a szigetvári ágyú datálása és lényegesen későbbi, nem középkori; vagy az ágyú valahol keleten készült, egy Európában a XIX. századig nem használt technológiával. Formája, felülete alapján a majdnem hengeres cső kialakításának párhuzama az isztambuli hadtörténeti múzeumban őrzött XV. századi mameluk ágyúknál figyelhető meg. A múzeumban kapott tájékoztatás szerint sajnos ezekről eddig nem készült anyagvizsgálat. Pedig fontos lenne a látszatra hasonló technológiával készült két ágyú közötti egyezés mértékének tisztázása. Ugyanis tudjuk, hogy a szigetvári ostromban például egyiptomi csapatok is részt vettek, s a források szerint az oszmánok az ellenségtől zsákmányolt ágyúkat szintén bevetették Szigetvárnál. Szulejmán seregei az 1566-os magyarországi hadjárat előtt az Oszmán Birodalom keleti szomszédja, a perzsák ellen is sikeres harcot vívtak, a kisebb-nagyobb tengeri csetepatékról nem is szólva, így a törökök gyakorlatilag Velencétől Indiáig bárhonnan zsákmányolhattak fegyvereket. Ezért a most vizsgált ágyútípus esetében különösen fontos a párhuzamok felkutatása.
A szigeti vár védelménél és ostrománál használt ágyúkról szóló források alapján – minden különlegessége ellenére – a most vizsgált fegyvert a szövegekben említett egyik löveggel sem lehet azonosítani. Arra sincs adat, hogy bármelyik fél korábban ismeretlen ágyútípust, feltűnően új, hatásosabb haditechnikát használt volna, amellyel az ellenfelet meglephette volna. Az ágyúnk azonosításához azonban fogódzót jelenthet az, hogy a szigetvári hadjárat után az ágyúk egy részét Budára szállították. Az országon áthaladó utazók 1591-ben az ottani vár falain és udvarán látták őket. Ez az adat a most vizsgált budai és szigetvári ágyú formai és technológiai hasonlósága, a helyszínek közötti lehetséges történeti kapcsolat miatt különösen fontos összekötő láncszem lehet.
Az elveszett harmadik
A budain és a szigetin kívül ismerünk azonban még egy harmadik hasonló ágyút is, amit Essenwein német szerző 1872-es művében közölt. Ezt sokáig Nürnbergben őrizték, de sajnos a második világháború utáni sorsa ismeretlen. Az Essenweintől származó adatok szerint az 1500-1520 körülire datálható, a leírás szerint 363 centiméter hosszú öntöttvas ágyú a torkolat felé enyhén elkeskenyedik, a csőcsapok környékén és a faránál is az egyébként hengeres csöve nyolcszögletű. A nyolcélű gúla alakú végén két beütött kör látható, ami egy arc benyomását kelti. A nyúlványába egy erős vaskarikát fűztek. Sajnos a nürnbergi ágyú pontos eredete sem ismert. Csak annyit lehet tudni róla, hogy az Miksa Emánuel bajor választófejedelemé volt, s így került végül a nürnbergi múzeumba. Ez abból a szempontból viszont roppant érdekes, hogy Miksa 1683-ban részt vett Bécs felmentésében, 1684-ben harcolt Buda megkísérelt ostromában, 1686-ban pedig egyik fővezére volt a Budavár visszavívására küldött seregnek. Az ostrom során csapatai a délnyugati bástyákat ostromolták. A vár elfoglalása után a fővezér, Károly herceg átengedte a kegyelem jogát a bajor választófejedelemnek, aki a lakosságot életben hagyta, de a katonáknak három nap szabadrablást engedett. Így Buda várát teljesen kifosztották, megmaradt épületeit is felgyújtották, elpusztították. Lotharingiai Károly később sem ünnepeltette magát, kerülte a propagandisztikus nyilvánosságot, még innsbrucki otthonába is inkább éjszaka érkezett. A bajor választófejedelem azonban minden lehetőséget kihasznált népszerűségének növelésére. Fényes diadalmenetben érkezett Münchenbe és rendelkezett, hogy monumentális alkotásokkal illusztrálják tetteit. Hadizsákmányáról nincs pontos feljegyzésünk. A lövegek életútjáról ismert adatok, őrzési helyük között meglévő történeti kapcsolatok alapján az is felmerül, hogy a törökök a három ágyút eredetileg egyetlen közös helyszínen, Szigetvár ostrománál használták. A történeti háttér alapján Szigetvártól Budán át Nürnbergig felvázolható egy olyan szál, amely alapján mindhárom ágyú valamilyen módon kapcsolatba hozható Szulejmán szultán 1566-os hadjáratával is. Az azonos formai jegyek, hasonló méretek és az öntött technológia alapján az ismertetett ágyúk első pillantásra azonos műhely termékeinek tűnnek. Azonban egyelőre csak feltételezhető, hogy a szigetvárihoz és a budaihoz hasonlóan a harmadik darab is acélból öntött, a korabeli európai technikai színvonalat messze meghaladó, az arany árával vetekedő alapanyagból készült. Teljes bizonyosságot csak a három ágyú alapanyagának összehasonlító vizsgálata adhat. A készítés helyének behatárolására pedig további széleskörű, nemzetközi együttműködés és vizsgálatsorozat szükséges.
SZABÓ GÉZA
2016/7
