Az első világháborút követően bomlásnak induló gyarmati rendszer helyét a mandátumterületek vették át. Ennek megfelelően például Egyiptom, Irak és Palesztina brit, Libanon és Szíria pedig francia ellenőrzés alá került a Közel-Keleten. A mandátumjogokat gyakorló londoni kormánynak azonban nem volt megfelelő elgondolása a zsidó bevándorlás tekintetében, amelyet az 1939-es Fehér Könyv erősen korlátozott. Az 1945-ben felállított közös angol–amerikai vizsgálóbizottság (Grady–Morrison Bizottság) azt javasolta, hogy a brit hatóságok adjanak ki 100 ezer bevándorlási engedélyt a holocaust borzalmait túlélt európai áldozatoknak.
London a terület jövőjéről való döntést 1947-ben az Egyesült Nemzetek Szervezetére (ENSZ) ruházta, melynek egy különbizottsága két javaslatot terjesztett az ENSZ Közgyűlésének őszi ülése elé. A Közgyűlés 1947. november 29-én elfogadott 181. számú határozatában a bibliai terület felosztására irányuló előterjesztést szavazta meg a föderatív palesztin állam elképzelésével szemben. A határozat a 28 ezer négyzetkilométernyi területet 8 részre osztotta (3-3 zsidó és arab, Jaffa mint arab enklávé, valamint a 10 évre az ENSZ védnökség alá vont Jeruzsálem). A határozat ellentmondásos voltát mutatja, hogy a zsidó államnak juttatták a mandátumterület 56 százalékát, de az itt élő egymillió lakos körülbelül 50 százalékát arabok és beduinok tették ki.
Az első arab–izraeli háború
Az arab államok már 1947 decemberében hivatalos nyilatkozatban utasították el a döntést, a két fél fegyveres csoportjai között pedig már a határozat másnapján megkezdődtek az összetűzések. 1948. május 14-én Tel-Avivban kikiáltották Izrael állam megalakulását, miután a Menáhém Begín vezette izraeli katonai szervezet (Irgun) által végrehajtott véres akciók után az arab lakosság nagy számban kezdett menekülni a zsidó fennhatóság alá tartozó területekről. Válaszlépésként május 15-én egyiptomi, szíriai, transzjordániai, iraki és libanoni reguláris erők lépték át a volt mandátumterület határát, és ezzel kezdetét vette az első arab–izraeli háború. A harcok első szakaszát júniusig arab fölény jellemezte, de a megszakításokkal 1949 januárjáig tartó második fázisban az izraeliek délen behatoltak a Negev-sivatagba és a Sínai-félszigetre, valamint elfoglalták a Gázai-övezet nagy részét is. Jeruzsálemben patthelyzet alakult ki, keleten pedig a jordánok szilárdan tartották magukat. Az ENSZ különmegbízottját, Folke Bernadotte svéd grófot az izraeli szélsőségesek meggyilkolták, az ENSZ 194. számú határozata pedig hiába állított fel egy békéltető bizottságot és szorgalmazta Jeruzsálem nemzetközi ellenőrzését, illetve a menekültkérdés rendezését, a harctéri erőviszonyok döntöttek. Végül 1949 februárjában fegyverszünetet kötöttek a felek. A háború győztese Izrael volt, amely majdnem 21 ezer négyzetkilométerre növelte méretét, azonban területeket szerzett a Transzjordániai Hasemita Királyság is.
Nasszer hatalomra kerülése Egyiptomban
A háború egyik következményeként Egyiptomban egyre labilisabbá vált a belpolitikai helyzet. A két legfontosabb erő, a Vafd Párt és a Faruk király körül szerveződő politikai erők egymással rivalizáltak, ugyanakkor az alkotmányos struktúra átalakítását követelő csoportok is egyre nagyobb szerephez jutottak, különösen a Muzulmán Testvériség befolyása növekedett. Közben gyorsan haladt a Szabad Tisztek Mozgalmának még a negyvenes években kezdődött szervezkedése is. A Gamal Abdel Nasszer vezette csoport 1952. július 23-án katonai államcsínyt hajtott végre. Programjukban szerepelt többek között az agrárreform, a demokratizálás és a korrupcióellenes harc. 1952 szeptemberében átfogó földreformot hirdettek, 1953 júniusában pedig proklamálták a köztársaságot. A Muzulmán Testvériség kivételével közben betiltottak minden politikai szervezetet. Külpolitikailag Nasszer ekkor Washington felé orientálódott, de a jó viszony hamar megromlott. Legnagyobb külpolitikai sikere a brit erők szakaszos kivonásáról szóló 1954. évi októberi egyezmény volt.
Paktumok és érdekellentétek
Az 1945 után kialakuló új nemzetközi rend két vezető hatalmának, a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak az érdekellentétei a Közel- és Közép-Keleten is megjelentek. Már az 1947-es Truman-doktrína is távol akarta tartani a szovjeteket a térségtől, 1953 után pedig a republikánusok hatalomra kerülésével még inkább felértékelődött a régió. John Foster Dulles amerikai külügyminiszter a térségbe utazott, hogy szorgalmazza egy regionális katonai paktum tervét, amely beleillett az USA háború utáni „paktomániájába”, amellyel a világ minden részén szövetségeseket keresett. A bagdadi paktumhoz Törökország, Irak, Irán, Pakisztán és az örök szövetséges Nagy-Britannia is csatlakozott. Egyiptom azonban elutasította a részvételt, és ez közrejátszott abban, hogy a többi arab állam is hasonlóan cselekedett.
Nasszer ugyanakkor kulcsszerepet játszott 1955 áprilisában az afro-ázsiai államok bandungi (Indonézia) csúcskonferenciáján. A pozitív semlegesség programja közben felkeltette a szovjetek érdeklődését, az asszuáni gát megépítése pedig később konkrét segítségnyújtásra adott lehetőséget a Szovjetuniónak. Korábban Kairó sikertelenül fordult segítségért az USA-hoz, Nagy-Britanniához és a Világbankhoz egyaránt. Az amerikaiak ugyan kezdetben támogatták Nasszert, de azt egy sor feltételhez kötötték, így például hogy Egyiptom ne vásároljon fegyvert a szovjet blokktól és ismerje el Izraelt. Végül az elnökválasztás évében felfüggesztették a támogatást, mire Nasszer 1956. július 26-i beszédében bejelentette a Szuezi-csatorna Társaság államosítását, hogy a hajóforgalom bevételéből fedezze a vízi erőmű felépítését. A Szuezi-csatorna fontosságát mutatja, hogy a Közel-Keleten termelt kőolaj mintegy felét a csatornán át szállították, és az 1955-ben áthaladó 15 ezer hajó háromnegyede valamely NATO-tagállam, egyharmada pedig brit tulajdonban volt. London és Párizs nyitott volt a kérdés békés rendezésére, de az idő a háborúnak dolgozott, ami Izraelnek nem volt ellenére. Tel-Aviv kívánságlistáján elsősorban Dél-Libanon, Ciszjordánia és az Akabai-öböl szerepelt.
Fegyveres konfliktus
1956. október 29-én izraeli erők hatoltak a Sínai-félszigetre, majd két nap múlva megindult az angol-francia légierő is az egyiptomi célpontok bombázására. A három ország beavatkozását az ENSZ Közgyűlése elítélte, és az USA is a leállítást követelte. Végül decemberben kivonták az európai erőket, Izrael viszont csak 1957 márciusában hagyta el a Sínai-félszigetet. A Tirán-szoros bejáratánál lévő Sarm-es-Sejkbe, a Gázai-övezetbe és több más pontra ENSZ-erőket telepítettek, Egyiptom pedig garantálta a hajózás szabadságát a Tirán-szoros mellett a Szuezi-csatornán is.
A három támadó állam úgy számolt, hogy a lengyelországi és magyarországi események miatt a Szovjetunió nem tudja a figyelmét a térségre koncentrálni. Moszkva november 5-én intézett figyelmeztetésében ugyan termonukleáris csapással fenyegette a beavatkozókat, de ez inkább politikai blöff volt. Ugyanakkor az Egyiptomnak nyújtott diplomáciai támogatás kedvező helyzetet teremtett befolyása növeléséhez, Nasszer katonai meggyengülése pedig fokozta Egyiptomnak a szovjetektől való függését.
Párhuzamos események
Világpolitikai szempontból kulcsfontosságú volt, hogy az Egyesült Államok a magyar és a szuezi eseményeket is gyakorlatilag kívülről figyelte. Washingtonban tisztában voltak azzal, hogy ha a háború Nasszer elmozdításával és a csatorna államosításának átértékelődésével is végződne, akkor sem biztos a térség stabilitása, viszont garantált a Moszkvával és az Egyiptommal való rossz kapcsolat. Ennek fényében érthető meg az amerikai tiltakozás az invázió ellen. Ami a magyar forradalmat illeti, kissé sarkítva azt lehet mondani, hogy az amerikai kormány morális alapon állt, amíg nem kellett cselekedni, amikor pedig tettekre lett volna szükség, a hagyományos hatalmi politikához folyamodott. Egyes vélemények szerint 1956 a hidegháború gyakorlati kipróbálását jelentette, amely szerint az USA nem avatkozott a szovjet érdekszféra ügyeibe. Egy biztos: geostratégiailag a közép-európai régió igen hátul állt az amerikaiak listáján, és az adott körülmények között nem lett volna realitása annak, hogy beavatkozzanak a magyar forradalomba. Erre a szuezi válság nélkül sem került volna sor, ám a szuezi konfliktus még a „magyarázkodást” is megtakarította az Egyesült Államoknak.
A két konfliktus egyébként gyakorlatilag egymástól teljesen függetlenül zajlott, mert az sem valószínű, hogy a szovjetek a magyarországi események nélkül csapatokat küldtek volna Egyiptom megsegítésére, hiszen az érdekszférák látens felosztásához ők is tartották magukat. Ebből a szempontból az egyetlen kivételt a harmadik világháborúval fenyegető kubai rakétaválság jelentette 1962-ben.
MACZÁK MÁRTON
2016/44
